[kapcsolat]   husken

prosecco kóstolás

 

BistRovásHU

 

Ropás

 

oti kiállítása

 

ÉLŐ ZENE

 

Kodály

 

Dráb

 

30 éve szabadon

 

horrorvacui

 

eNRA RV 2019

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

KITÉRŐ

szerző: Veress Zsuzsa 2011-05-29

 

KITÉRŐ

Mottó: „Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!

            Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!

            Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!”

                                             (Szilágyi Domokos)

 

               

Így érezhette magát A vén cigányt író Vörösmarty is.

Amikor a „húzd, ki tudja, meddig húzhatod!” refrénnel biztatta önmagát, olyan látomást látott, melyben az emberiség haláltáncához adja a talpalávalót. Keserű, a végletekig tragikus, extatikus sírva vigadásában úgy látta, hogy ő maga nem egyéb, mint egy kiöregedett kocsmai zenész, aki felett bizony alaposan eljárt az idő: kiment a divatból… Öreg oroszlánnak hullik a szőre…

De azért oroszlán: valaha isteneknek telt kedve az ő zenéjében; ő az őstehetség, az ihletben égő zseni – csakhogy peremre szorult, elfeledték, nyomorban tengeti napjait –, mint egy megvetett, vén cigány…

 

Hogy juthatott ehhez az önarcképhez a Nemzet Költője?

Úgy, hogy hamis prófétának bizonyult saját szemében. Hiszen 1836-ban ezt írta: „Az nem lehet, hogy ész, erő / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt.” És tizenhárom év múlva bebizonyosodott, hogy igenis: lehet.

Kortársak feljegyezték, hogy a Szózat nemzethalálról írt sorait („S a sírt, hol nemzet sűlyed el…”) a költő gyerekeinek szigorúan tilos volt megtanulni – akkor, amikor már az egész ország kívülről tudta és mondta…

 

Vörösmartynak az 1850-től haláláig írt sötét vízióit a XIX. század olvasói – kínos zavarukban – próbálták úgy kezelni, mintha nem is írta volna meg őket. Egy bomlott elme kétségbeesett vergődésének látták a kései Vörösmarty-verseket, igyekeztek megfeledkezni róluk, mintegy megbocsátották ezeket a költeményeket – a korábbi ragyogó művek kedvéért.

Csak a nyugatosok kezdték el mondogatni, hogy A vén cigány, az Előszó, illetve a Setét eszmék borítják… és a Fogytán van napod… kezdetű töredékek bizony remekművek.

A vén cigány és az Előszó azóta be is vonult minden idők legjobb magyar versei közé. Mi több, Pilinszky szerint az utóbbi „A” legjobb vers. Vagyis, amióta a majom lejött a fáról – beleszámítva Dantét, Shakespeare-t, Goethét stb-t – ember nem tudott ennél jobbat írni. (Nem muszáj egyet érteni Pilinszkyvel, de azért az ő véleménye mégis csak minősített vélemény… Jelent valamit.)

 

A kései versek huszadik századi diadalmenete ellenére azért a helyzet az, hogy Vörösmarty nem tartozik az olvasott költők közé. Ki látott Vörösmarty-kötetet a villamoson, vonaton, strandon (jesszusom!) vagy akár a saját közvetlen környezetében, a fotelben ülő, olvasó ember kezében??...

Na, ugye!

 

Pedig van valaki – és éppen ide akarok kilyukadni –, aki nemcsak olvasta és szuperlatívuszokkal értékelte, hanem azonosulni is tudott vele. Éspedig nagyjából Pilinszkyvel egy időben: a hetvenes évek derekán. SZILÁGYI DOMOKOSRÓL VAN SZÓ.

 

Szisznek A próféta című verse nagyjából azt az élethelyzetet fogalmazza meg, amit Vörösmarty is átélt 1849 után:

„Pedig én tudtam a szót, az Igét!” - ezzel a sorral kezdődik a vers. A továbbiakban: „s én be akartam rendezni a világot magunknak / s hittem, hogy a Világ Boldog Lesz, ha Én Berendezem... Itt az Ige, csak ki kell mondanom…” Aztán a lírai alany találkozik az élettel, a „nagy kurvával”. A találkozás hatására oly sorokat fogalmaz meg, mint Villon, akitől előző palimpszeszt-cikkemben idéztem.

Nos, tehát Szisznél: „Bölcs voltam-e? / A bolondoknál bölcsebb. / A bölcseknél bolondabb. / De még mindig tudtam az Igét.”

A vers befejezése pedig ez: „Az igét - az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat.”

 

A kései Vörösmartyval azonosuló Szilágyi Domokos-költemény, melyet megismertetni veletek elsőrendű célom volt, s melyet itt olvashattok, tudomásom szerint az első „palimpszeszt” feliratú vers.

Ez persze nem olyan, mint a mai palimpszesztek. Nem egy bizonyos közismert klasszikus szöveg felülírása. Ezért „kitérő” a cikksorozatomban.

               

Az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből - Palimpszeszt című vers vendégszövegeket épít be több Vörösmarty-műből, de más költők verseiből is. Sőt, nem jelölt idézeteket, evokációkat is tartalmaz (izgalmas keresgélés: hol, mi lehet benne?). Ráadásul jelölt és jelöletlen prózai részletek is ízesülnek a versbe. A szöveg gerincét azonban a lírai alany meditációja adja, amiről olykor azt gondoljuk, hogy az öreg Vörösmartyhoz beszél, olykor viszont határozottan úgy tűnik, hogy önmegszólítást olvasunk. Mindenesetre: dialogikus szöveg.

(Csak egy példát: kinek mondja ezt Szilágyi Domokos?: ”Elittad az árát, megittad a levét - / a Boldogasszony köténye se véd.”)

               

Szilágyi Domokos, aki a huszadik század második felében küzdött a próféta szereppel, aki akkor gondolta azt, hogy a Szép a Jó és az Igaz néhai, valahai egységét visszaállítani éppen az Ő hivatása, aki belehalt az Életbe... megírta az első „palimpszesztet”.

 

Később lett ez önálló műfaj, és később másként csinálták.

Ő azonban megcsinálta mindazt, amit a későbbiek: vendégszövegek, különnemű írások, jelölt és jelöletlen idézetek, evokációk, klasszikusok újragondolásai - ezekkel vannak tele a kötetei.

Sőt, nem létező, csak általa kitalált Weöres-versekre is írt variációkat a most bemutatott vers idejében! És írt, már korábban is, Csokonai-, Radnóti-, József Attila- stb. átgondolásokat is. A most olvasásra ajánlott vers például a (poszthumusz) Tengerparti lakodalom című kötetben található, melynek már a címe is Nagy László Menyegzőjét idézi…

 

Szóval: Ő az Ősapa. Palimpszeszt-sorozatom ügyiben is.

 

 

APOKRIF VÖRÖSMARTY-KÉZIRAT 1850-BŐL

Palimpszeszt

Vidulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század, végső pontjára hág.
   (Batsányi, 1793)

Mire vagy jó még? - magányos
farkas a hiénák között!
Lelked fia elátkozott,
s eltűnt Erdélyben valahol; talán
még most is temetetlen. - Családod

|            Születésem történt a múlt századnak szinte utólján, 1800
|            diki december első napján. Atyám, Vörösmarty Mihály
|            (kit 1817 dikben vesztettem el), szegény nemes volt.

nincs - van-é családja bujdosónak?
íze kenyérnek, íze sónak,
bornak - édes íze a szónak!

„ ... a magyar, mint a többi közép- és kelet-európai nép,            |
a romantikával együtt, a romantika révén eszmél ma-            |
gára, találja meg saját hangját, saját géniuszát ... En-            |
nek a magyar romantikának legfőbb neve Vörösmarty            |
Mihály.”                                                                                    |
                                                                        (Szerb Antal)            |

Legszóbb szavad is tehetetlen!
Legvágyabb vágyad telhetetlen!
Szemétre való vén cigány!
Eljátszottad már, sokadmagaddal!

|               És ha meglep bús idők homálya,
|               Lengjen fátyol a vont húrokon;
|               Legyen hangod szellők fuvolája,
|               Mely keserg az őszi lombokon ...

Ez örült sár, ez istenarcu lény -
ez a jelen. Talán jobb volt a múlt?
Hitted. Elmúlt. És mit hoz a jövő?
A megjósolt ünnepet a világon?
Ne áltasd magad. Ünnepelni sem
tud már ez az elfajzott faj - vagy csak úgy,
ha belepusztul. Pusztulj hát vele!

|            Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
|                        S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
|            Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
|                        S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
|            Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
|                        S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
|            Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
|                        És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
|            Majd ha ... ... ... ... . .
|-------------------------------------------------------------

|            Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
|                        Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

Pusztulj! tűnj el! Hiúság, hogy marad
nyomod - vagy sem!
                  - Hát akkor minek írsz!
Magadnak? Ne hazudj. Nem olvasol te már.

„ ... 1850 elején, a csapásokba majdnem bele-
őszülve, egészségileg is megrokkanva találko-
zott feleségével ...”
                                             (Magyar Irodalmi Lexikon)

| Rád nézek, mert gyönyört ád
| Szemlélnem arcodat;
| Rád nézek, mert öröm lesz
| Meghalnom általad.

Leéltél fél évszázadot.
A sors hol adott, hol nem adott.
Most már nem is kérsz. Most már nem is adna.
Veled vagy nélküled haladna
a szekér - egyre megy,
hogy hegyre völgy, hogy völgyre hegy,
hogy föld suvad, hogy szakad ég:
ez is, az is csak szakadék.
Elittad az árát, megittad a levét -
a Boldogasszony köténye se véd.

|            Más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babérjaikon,
|            nekünk nyugalomra még szalmazsák sem jut ... Adósság,
|            tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető
|            életnek ...

Pedig volt ünnep. Tán észre se vetted.
vagy inkább nem tudtad - mert nem tudtad: mi következik rá.
Volt munka - férfimunka volt,
hogy fölérzett rá a holt, az óriás -
s még óriásabb gyilkosa.
Pokolra menny, mennyre pokol.
Ünnep. Munka. Borban a gyöngy.
Kagylóban a gyöngy.

|   Férfi napjaidban
|   Hányszor álmodoztál,
|   Büszke reményekkel
|   Kényedre játszottál! ...

Nem játék volt az! S ha igen:
ország-világ előtt forgó, hatalmas színpadon!
Hogy aki nézte is csak, beletársult,
fázott, lihegett, izzadt, lelkesült - és dolgozott a játszókkal!

Európa látta.
És fejet hajtott.

És aztán mást nem is tett:
lehajtotta fejét.

|   Fogytán van napod,
|   Fogytán van szerencséd,
|   Ha volna is, minek?
|   Nincs ahova tennéd.
|   Véred megsürűdött,
|   Agyvelőd kiapadt,
|   Fáradt vállaidról
|   Vén gunyád leszakadt.

„Temetése [1855 novemberében] politikai demonstráció,                        |
az első tömegtüntetés [20 000 ember] az önkényuralom                        |
idején.”                                                                                                |
                                                (Magyar Irodalmi Lexikon)                        |

      v i d u l j   g y á s z o s   e l m e   m e g ú j u l   a   v i l á g

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :