KOKAS IGNÁC

Kokasban egy ízig-vérig természetközeli embert véltem megismerni, aki folyamatos lenyûgözöttségben él. Szerelmes a napba, levélbe, sárba,  hangyába és pocsolyába.

Amolyan ebéd utáni tévészieszta alatt ismertem meg Kokas Ignácot. Fél órát szántam passzív emésztésemre, tíz másodpercenként váltottam csatornát. A tizenhármas számú Duna televíziónkon egy tagbaszakadt, torzonborz öregúr mesélt. Portré. Érdekelt, ki ez a vadul gesztikuláló bácsi, hát ennél a csatornánál maradtam.
   

A mûsor Kokas Ignác egymás után vágott válaszaiból és a festményeirõl készített felvételekbõl állt,  a kérdéseket nem tartalmazta. Gyönyörûen dolgoztak alá egymásnak a festõ képei és vallomása. Kokasban egy ízig-vérig természetközeli embert véltem megismerni, aki folyamatos lenyûgözöttségben él. Szerelmes a napba, levélbe, sárba,  hangyába és pocsolyába. Különlegesen személyesíti meg ezeket mind képein, mind valós életében. Megszerettem a fröccsentett tájait és az ízes meséit, nyomukba eredtem hát, és ezeket találtam:

MESE A HOLDRÓL ÉS AZ ÖNISMERETRÕL. 
Még kicsike asztalosinas voltam apám mûhelyében, mikor a szomszéd faluban egy öreg iskola javítására kaptunk megbízást. A nyiklott padokat újraenyveztük, a padlót, ajtókat, ablakokat reparáltuk, festettük, zárakat cseréltünk stb. Még a kopott iskolatáblát is megfiatalítottuk. Szóval bõven akadt tennivalónk. Apámmal úgy döntöttünk, hogy nem alszunk ott valami rossz priccsen, hanem esténként hazamegyünk (nem nagy távolság, 6 km). A mama otthon vár bennünket vacsorával, meg a megszokott, jó ágyikónk is. Reggel idõben kelünk, feltarisznyázunk és jövünk vissza dolgozni. Azt sem akarom elhallgatni, hogy estefelé, amikor fájrontot csináltunk és hazafelé indultunk, a falu szélén lévõ kocsmánál mindig megálltunk. Az atyamester egy nagyfröccsöt vett magához, én pedig málnaszörpöt kaptam mindig. Egyik este, ahogy kiléptünk a kocsma ajtaján, hatalmasan, szinte fenyegetõen lógott fejem felett a telehold. Nem örültem a látásán, inkább félelem fogott el. Csak amikor a váli erdõbe értünk, és a fák eltakarták, akkor nyugodtam meg egy kicsit. "Csendben vagy fiam, bánt valami? - kérdezte apám. - Nem, de nem szeretem én ezt a teleholdat - feleltem - olyan, mint egy kuka kísértet. Fázom tõle." Már az út felén túl voltunk, beértünk a Vadász-völgybe egy kerek kis tisztáshoz. És ott mit látok? Egy kicsiny üvegcserépen megcsillan a hold fénye. De milyen szépen ragyogott! Rögvest odaszaladtam hozzá és azt találtam mondani neki: "Mi az, te szaros, bekaptad a holdat? Te tetszel nekem!" Mellétérdepelve gyönyörködtem benne, aztán futottam apám után. (...) A kis üvegcserép most is megvan valahol a váli erdõben. Egyik-másik képemen mintha fel is csillanna holdfényesen. Lehet, hogy egyszer semmi mást nem festek meg, csak õt.

MEKKORA A SZÜLÕFÖLD HATÁRA?
    Kollégáim sokszor vetették a szememre, hogy keveset utazom a világban. Miért csak a szülõföldem körül kerengek eszelõsen?
Mérgemben egyiküknek azt feleltem: "Ha én Válon, a burgondiás gödör szélén fenékbe rúgok egy kutyát, az épp úgy fog üvölteni, mint Chicagóban. Ha nem, akkor az nem kutya!" Jót nevetett a példabeszédemen vagy rajtam, ki tudja? Mindenesetre a beszélgetés itt abbamaradt. Szokásom szerint azért belül tovább fortyogtam. Talán Chicagóban, vagy másutt a világon nem gatyát hordanak az emberek? Nem kell nekem máshova menni szeretetért, jóságért, bánatért, örömért vagy mi másért! Hitért, hitetlenségért, küzdelemért, netán hazugságért, felhõért, bogozni megfejthetetlen titkokat? Válon mindez megvan! Ha az én képeimet már Bécsben nem értik, nem a szülõfölddel van a baj, hanem velem, a rossz festõvel. A jó mûveknek térképileg nincs határa.
(Csak zárójelben írom le. Azért egy-két helyen megfordultam a világon, meg a képeim is. Mikor 1968-ban a velencei biennálén, vagy húsz váli ihletésû képemet bemutatták, egy spanyol mûvészettörténész azt bizonygatta, hogy ezek mind spanyol képek. Egy afrikai kritikus, összekacsintva velem, megerõsített hitemben, mert csak annyit mondott: "Mi is így érzünk és gondolkodunk.")

szerzõ: Gyenes Gábor