Anyám vétkeit hordozom.

 

Vállán a múlt gyűrűje,

derekán nyomainak redője.

Anyám erős, szemei a gyöngé(de)k.

 

Térdén tartja a rágalmak almait,

s lábain cipeli ólom-kötelékeit.

Könnyező kegyszobor feje fölött…

 

Hajának esése a Lélek fiatalsága,

kezei vásznamon sixtus-i ecsetnyomok.

Anyám fájdalmait hordozom –

s velem együtt akkor a Világ is zokog.

 

(2012 ősz)

 

*

 

Hogyan vehetnék el Tőled íly’ szerelmet? 

Könny rezzen bőröm alatt,

zuhatag morajlik kamráim körül.

 

Hogyan adhatnék Neked íly’ szerelmet?

Miként a tiszta patak

csiszolja a megkopott köveket.

 

Hogyan vágyhatnánk puha takarót?

Ha az ágy üres –

mert közös magányunk a párkányon ül.

 

Hogyan érinthetnélek oly’ kezekkel,

mely különlegesebb, s számodra kedvesebb,

mint a Tavalyi Pipacs illata?

 

(2012 július)

 

*

 

Festékem kiszáradt,

a víz felszíne kopott.

Savas oldószerben öblögette

a napnyugta ember-tekintete.

A templomot (még) megvilágítja

az éjjeli Csend, míg 

csillagok árnyékába takarózom,

s véremet áldozom 

a holnapi Reménynek.

 

(2012 június)

 

*

 

hommage á  Wass Albert

 

Figyelem magam körül magamat.

az Élet szalad – 

fut a szalag.

 

Figyelem magam körül magamat.

az érzés jön, de mi marad?

Fut a szalag.

 

Figyelem magam körül magamat.

Nem tetszik? Megállok.

… a szalag, a szalag…

 

Figyelem magam körül magamat.

Mögénézek, kés nélkül.

Csak fut, fut a szalag.

 

Figyelem magam körül magamat,

s mint ez a múló pillanat –

létezem.

 

A szalag fut, az Idő halad,

a Szív marad, a Szív marad.

 

(2012 május)

 

*

 

csak percekre jössz,

mégis

úgy nyúlok utánad,

mintha örökké tartanál.

 

kezedben,

karodon,

belső valóságod

megközelíthetetlen tájain.

 

lépteid súlyától

mélyül a képzelet,

zeném megtelik

tündérkerted fáival.

 

imágója tenyerem 

nyirkos gyöngyeinek

kifakad

nyakad ízének emlékére,

 

láthatatlan csókod

lehelete tapinthatatlan 

helyeken simogat –

így jó, most jó.

 

szavaid némaságában

rab-ruhád 

leperegni látszik

pillantásom küszöbén,

 

csak suhanó percek látványa

vagy kitárt ölemben,

mégis,

mintha örökké tartanálak.

 

(2012 április)

 

 

 

 

lebegő szentség fejem felett…

betakargatsz –

öled  kunyhóforma  báb.

 

érek különös köntösöd alatt,

benned – halovány mozdulat

ring.

 

időnként

a szél viszi a madarakat –

testem lépteit feléd,

 

tenyeremből, ha kiragad,

megőriz

a pillangóremény.

 

(2012 április)

 

*

 

kinéztem magamból.

 

kíváncsi, kutató szemeidben

találtam fürtjeimet,

édes szőlőtekintetem

nyakad köré fonódott.

 

dús ízed ujjaim hegyén keresztül

áramlott végig,

s a szépség múlékony mámorában

felnyögött.

 

magamba nézek.

 

magnólia nyílik mellkasodból,

illatával csábítasz egyre beljebb,

egész tested a hangodat színező

fénytől izzik.

 

megérintesz,

múltad szikár tükre a reszketéstől megreped,

kezeink összekulcsolva fekszenek

bordó ágyamon.

 

…

 

arcod melegében hajtom párnára fejem,

lélegzeted álomba simogat –

beléd néztem, 

s magammal itt találtalak.

 

(2012 április)

 

*

 

szellő, 

bőrömön harmat,

alatta –

lila ragyogásban

a pillanat.

 

illó balzsam,

szorításod selymes

nedű,

forró

lágy szelence.

 

tapogatom –

összekulcsolt térdeden

fehérholló

ül csöndesen,

izgatón

 

(2012 április)

 

*

 

Neved napjára

 

Ébredés! Ezt hozod!

Ezt kaptad – pallosod!

Viseld méltósággal, tisztelettel,

harmatcseppek enyhítik szomjadat.

 

A pirkadat szarvas-agancsa

hasad – ködöset tüsszent,

a fagy alól újra előbújik

kérődző színeiben a Nap.

 

Minden belőled indul, s ismét farkába harap,

égköveid a tavaszt kiáltó madarak-

raja, rügyek ásító mosolya

kapaszkodik beléd, Vándor

 

lépteit figyeled, irányítod,

az Eget mélysötét honából kirántod

Te, Csillaga a virradó Létnek.

H A J N A L , ez a te örökséged!

 

(2012. március)

 

*

Amit nekem okoztak, azt én is okozni fogom

égő cserepek a leomlott házfalon. Parázslik,

düh-bográcsa forr –

amit én okoztam, azt is visszakapom.

 

Amit nekem okoztak, azt én is okozni fogom,

lángokban álló otthonainkból menekülünk,

fél-igazságokat mentve a romok közül.

Amit én okoztam, azt is visszakapom.

 

Amit nekem okoztak, azt én is okozni fogom,

üvöltő szél, suta lelkemből feltörő,

csak ereszteni (el!), mint papírrepülőt:

amit én okoztam, azt is visszakapom.

 

Amit én okoztam, visszaszáll reám.

Bosszúm két hónapja ittas ampullája kiürült –

vissza belém. S hogy bántottam, kit szeretek,

de kereke így is, úgy is forog tovább:

 

Amit nekem okoztak, azt én is okozni fogom.

 

Utóhang:

 

Lehetnék bölcs Buddha – ki üvegcséjét a folyóba dobja,

kívül-belül „megtelve-üresen”, 

s ha az Idő kereke pörög szüntelen – mit számít,

mert „Én” már nem vagyok jelen…

 

Amit te magadnak okozol, azt mások is okozni fogják neked.

 

…

 

(Mindig csak magunk ellen vétkezünk!)

 

(2012. március)

 

*

 

Apám rám lehelt,

s anyám kiköpött magából.

Izzón, lendületesen, szikrázón.

 

Egyre csak emelkedtem.

 

Ülepemet etették

friss testvéreim.

Húzott valami.

 

Sötét volt, szürke, vak sötét.

 

Nem féltem – 

történt minden magától.

Majd kis rések nyitották meg

szembogaram szárnyait.

 

A szűk lyukon kiszippantott a Fény.

 

Csak lebegtem.

Egy darabig még sokan voltunk,

aztán formát öltött alakzatokban 

elszakadtunk egymástól.

 

Feloldott minket az Élet,

mely halálunkkor fogant.

 

(2008)

 

*

 

Rács vagyok.

Szitás szöveteim

megfont teste.

Körbetekert egy

hideg, zsibbasztó

áramlat.

 

Megkötöztek.

Azóta csüngök –

hol erre, hol arra.

Vér-bordó festékem

halovány jégitta 

szálaimon.

 

Elengedni nem tudom,

magától nem megy.

Kell egy Kéz, 

mi kibont.

Vagy a Szél,

mi kicsavar.

 

Erős szél kell,

törzset, gyökeret szakajtó,

vagy egy Olló –

mi kettészed!

 

Egy apró ág az ágyam,

körötte gallyak

háló-tükreim.

De hol vagyok Én,

az Akarat,

mi szétfeszíti

a rácsos ablakokat?

 

(2008)

 

*

 

Bejelentették Mekka pusztulását.

Egy páran összekerültünk –

egyik zárba a Kulcsot,

másikba ujjunkat helyeztük.

Egy körben hárman – háromszor tízen,

ha jól emlékszem.

Szemem sötétbe nézett,

gyomrom bizsergett,

végtagjaim ujjpercei együtt rezegtek.

Egy perc volt csupán,

s a so(u)l-sebesség

többmillió kilométerre repített bennünket.

 

Ott kenyérrel kínáltak –

félénken haraptunk a vírusirtóból.

Itt Bennsőm megtelt a  T Ö K É L E T E S  H A R M Ó N I Á V A L ,

amit ez ismeretlen bolygóról hoztam tovább,

s több órán át éreztem még

kétezerhat január ötödikén.

 

(2006. január 5.)

 

 

 

Ringatom magam

mindenféle tettbe,

hogy majd én 

így meg úgy…

Persze,

ha lenne mersze…

 

Ringatom magam

mindenfelé tépve,

hogy majd én 

ezt meg azt…

Csakis,

kizárólag,

 

de majd,

majd ha…

 

…és még mindig ringatom magam…

 

(2005)

 

*

 

Sír a tón

 

Sirató,

ha sír a tó.

Ótót sír

egy sír a tón.

A tón, ha sír

egy ótót,

siratót sír

a sír a tón.

S lesz a 

Sírava-tóból

tón síró

sír ótó.

 

(Megjegyzés:

Ótót – autót

tón – tavon)

 

(2005)

 

*

 

Apokrif

 

Ki ismeri a szót

olyan, mint egy költő –

aki maga Jézus.

 

Ki ismeri a költőt,

az olyan, mint egy „t” –

ki alkotta a szót.

 

Ki ismeri Jézust,

az olyan, mint egy szó –

ami költővé vált.

 

(2004)

 

*

 

„Nem minden olyan , amilyennek látszik… (de másmilyen se.)”

 

Lehettem volna  F A ,

 

melynek égig ér a nyaka.

 

Helyette lettem korcs,

női testben férfi sors.

De amolyan szívós fajta,

kinek leplét Isten varrta.

 

Mosta anyám,

 

kente apám,

 

én meg kellőn viselem,

mint a fa,

 

melynek ágain fű nő,

s tövében a Nap kereng.

 

(2004)

 

*

 

A kulcs meghajlik

nincs többé zár –

elvész a sok ajtóban.

 

Míg kezeink üresen tapogatóznak a múltban,

az ajtók is megszűnnek létezni.

 

(2004)

 

*

 

Mit tudhatsz te az Életről,

ha ennyire félsz tőle,

ha nem mered vállalni,

mit a holt már megoldott előre?

 

Mit tudhatsz te a Halálról,

ha ennyire félsz tőle, 

ha nem tudod vállalni,

mit az élő már megtett előre?

 

(2004)

 

Kolmont Enikő verseinek első részét itt közöltük: https://www.rovart.com/hu/kolmont-enik-versei-1-resz_3001