[kapcsolat]   husken

FecsoDuncsak

 

Aranyszamár

 

Hazátlanok

 

Szabadság

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Könyvekrõl néhány sorban

szerkesztette: SZABÓ OTTÓ, 2005-05-24
Könyveket mutatunk be ezúttal olvasóinknak B. Kovács István, Szászi Zoltán, Bodnár Mónika, Gecse Annabella, Kovács Ágnes és Tököly Gábor  ajánlásával.

Paládi-Kovács Attila: Tájak, népek, népcsoportok.

Válogatott tanulmányok. 
(Akadémiai kiadó, Budapest, 2003.)

        „Néprajzi munkásságom egyik vonulata kezdettõl fogva a hazai tájak és népcsoportok kutatásához kapcsolódik. Eb-be a kötetbe az 1968–1998 között megjelent írásaimból válogattam. Fõként azokat szedtem össze, melyeket hallgatóim leginkább keresnek, melyeket az egyetemi, fõiskolai oktatásban legtöbben olvasnak.” – írja a szerzõ.
Összesen 21 tanulmány olvasható ebben a kötetben. Több dolgozat is foglalkozik az északi magyarlakta régiókkal. Ezek: A Felföld mint kulturális régió (21-55. o.), Kulturális határok és kontaktzónák Észak-Magyarországon (67-81. o.), Természeti tájak és nyelvhatárok a Felföldön (Abaúj–Torna és Gömör–Kishont példája) (82-93. o.), A régi Torna vármegye és néprajzi jellege (320-336. o.), valamint Táplálkozási tájak az északi magyar népterületen. (A régi Torna megye konyhájáról) (337-354. o.).
Számunkra, gömörországiak számára különösen izgalmassá teszi a kötetet az a tény, hogy „országunk” több tanulmánynak is tárgya. Az utóbbiak közül (a fentebb már említett „Természeti tájak…” c. dolgozat mellett sorrendben az elsõ a Tájak, népcsoportok és gazdasági szakosodás Dél-Gömörben a 19. században (94-123. o) címet viseli. Ebben etnikum, táj és életmód összefüggéseire világít rá a szerzõ.
A Gömör és Borsod határvidékén (a Gortva, Macskás és Hangony völgyében), az ún. „Erdõhát”-on élnek a múltban pásztorkodó életmódot folytató, római katolikus „barkó”-k. Errõl a sajátos néprajzi csoportról két tanulmányban is szól a szerzõ: A barkó etnikai csoport (124-165. o.), illetve a Barkó néphagyomány sajátságai (166-171. o.).
A barkóság földrajzi körülhatárolása minden részleteiben még ma sem teljesen tisztázott. Kérdéses, hogy ide számítható-e a Medes hegység lábainál fekvõ falucsoport, amelyrõl a Medvesalja földje és népe  c. tanulmány (355-377. o.) szól. 
Akár igenlõ, akár nemleges a válasz, a barkóság így is, úgy is csupán egy kisebb szelete a tágabban vett palócság-nak. Ez utóbbit két tanulmányban vizsgálja a szerzõ: A Palócföld kiterjedése (172-199. o.) és Palóc kirajzások az Alföldön (200-238. o.).
Paládi-Kovács Attila kötete a néprajztudomány jelentõs eredménye, kiemelt tanulmányai pedig a Gömör-kutatás     számára alapvetõ jelentõségûek. 
Értékesen egészítik ki az egyes tanulmányokat a térképek (a Szerzõ tervei alapján Nagy Béla rajzolta). A kötet közérthetõ nyelvezete révén a mûvelt, érdeklõdõ nagyközönség számára is élvezetes, tanulságos olvasmányt jelent. Érdeklõdõ olvasóink figyelmébe ajánljuk.

B. Kovács István


 
 


Liszka József: A szlovákiai magyarság néprajza. 

(Osiris kiadó, Budapest, 2002)

 
 

Jólesõ érzéssel állapíthatjuk meg: hát ezt is megértük! 
Ugyanezen a címen 1941-ban jelent meg Arany A. László kis könyvecskéje. Ez azonban mindössze az 1. bécsi döntést követõen a Szlovák Köztársaságban rekedt magyarság népi kultúrájáról kívánt képet adni. A jelen munka a Trianon után Csehszlovákiába szorult magyarság népéletének monografikus igényû összegzése. Sem kitekintésében, sem igényességében nem mérhetõ névbeli elõdjéhez.
Eleget tett-e a szerzõ az ilyen jellegû vállalkozásokkal szemben támasztható elvárásoknak? – Igen! A válaszom azért is biztos és határozott, mert némileg ismerem az elõtörténetét is. A szerzõ eredetileg úgy gondolta – nyilván nem ok nélkül –, hogy egy munkatársi gárda volna hivatott ennek a monográfiának az elkészítésére. Hogy nem így történt –  annak is oka van. Aki csak kicsit is tájékozott a hazai magyar néprajzkutatás helyzetét illetõen, megértéssel kell, hogy fogadja a kezdeményezõ döntését: egy személyben vállalkozik a monográfia elkészítésére. 
Az elkészült, 542 oldalnyi munka 11 fejezetbõl áll, amelyek további részekre vannak tagolva. Részletes bemutatásuk meghaladná lehetõségeinket. Számunkra most csupán, afféle ízelítõként, néhány fejezet ismertetése lehetséges.
„A szlovákiai magyar nyelvterület néprajzi kutatásának története” c. fejezet (37-100. o.) a szerzõ már korábban publikált könyvének (Magyar néprajzi kutatás Szlovákiában. 1818-1938. Madách, 1990) újraírt, bõvített változata. 
Számunkra különös figyelmet érdemel a „Szlovákiai magyarok népi kultúrájának táji tagolódása” c. fejezet. Ebben „Palócföld” címen foglalkozik a mi virtuális Gömörországunkkal, azaz a Garamtól a Hernádig terjedõ nagytáj hagyományos népi kultúrájával (295-342. o.). A szerzõ megjegyzi, hogy „>palóc< nép, népcsoport nincs”. Majd 2 évszázad „palóckutatás”-a után érthetõ a szkepticizmusa, magam azonban mégis óvatosabban fogalmaznék… Ugyanakkor fontos, lényeges megállapítás, amelyet – egyetértõleg – Bakó Ferenctõl idéz, hogy „a Palócföld, mint fogalom sem a néprajzban, sem más tudomány körében nem tisztázott, ennélfogva kiterjedése egyik szaktudomány mûvelõi elõtt sem egyértelmû.” Ezzel csak egyetérteni lehet. Mindennek tudatában a szerzõnek sem marad más lehetõsége, mint hogy számba vegye a természeti viszonyok – s ebbõl következõen a megélhetés, a felekezeti hovatartozás, (egykori) társadalmi jogállás, interetnikus kapcsolatok tekintetében olyannyira tagolt nagytáj egyes kistájait.
Külön fejezetet szentel a szerzõ a „A 20. századi populáris kultúra történeti rétegzettségé”-nek (394-416. o.). 
Az „Eredmények összegzése, kutatási feladatok és távlatok” (420-429. o.) c. fejezetben pedig tematikus rendben, a kutatástörténettel kezdve, a településtõl a társadalomnéprajzig ad áttekintést. Ugyanebben a fejezetben az egyes tájegységek kutatását is áttekinti. 
„A jelentõsebb szlovákiai magyar néprajzkutatók és -gyûjtõk lexikona” (431-440. o.) áttekintést ad a tudományterület hazai mûvelõirõl. 
„Az irodalomjegyzék és források” (441-517. o.) már csak terjedelménél fogva is tekintélyt parancsoló. (Megjegyezzük, ennek is van elõtörténete, a szerzõ már 1988-ban publikálta a témára vonatkozó átfogó bibliográfiáját.)  
A könyv használatát nagyban segíti a földrajzi-, személynév-, valamint tárgy- és fogalommutató (527-540. o.). 
Köszönjük a Szerzõnek ezt a kiváló monográfiát. Bizonnyal mondhatom: nem kerülheti meg senki, aki a jövõben a szlovákiai magyarság népi (vagy az általa használt kifejezéssel élve: populáris) kultúrájáról kíván szólni.

B. Kovács István


 
 


Fájdalmas látlelet 

(Tököly Gábor Kastélyok, kúriák, udvarházak Gömörben. II. Méry ratio, Somorja, 2004.)

A szomorú leltárat tart a kezében az az olvasó, aki Tököly Gábor Kastélyok, kúriák, udvarházak Gömörben címû kétkötetes munkáját forgatni kezdi. A szerzõ, bár tárgyilagos és rövid szócikkekben kívánja bemutatni az egykor virágzó Gömör-Kishont vármegye építészeti remekeit, óhatatlanul és fokozatosan egyre szomorúbb hangnemben állítja fel azt a leltárt, amely építészeti örökségünknek állít emléket és figyelmezetetõn próbál szólni: mentsük meg azt, ami még menthetõ. A részletek finomságát hangsúlyozó mûvészi fényképeken olyan apró, talán egyébként fel sem tûnõ különlegességeket mutat meg, amelyeknél rohanó tempónk mellett felszínesen elsuhannánk. A leltár fájdalmas ugyan, de mint a kórmegállapítások esetében mindig, úgy itt, a vidék pusztuló kastélyainak, kúriáinak és udvarházainak esetében is szükség van a diagnózisra. Akár arra is, hogy a szerzõ kiállítsa a halotti levelét egy-egy elpusztult mûemléknek. Nem könnyû olvasnivaló és pihengetéshez szolgáló képeskönyv ez a leltár. Idõutazás ez, néhány száz évre visszarepítve az olvasót, aki elképzelheti, milyen élet, milyen gazdasági fejlõdés, milyen szellemi és anyagi igényesség volt egykoron Gömörben. Mert sajnos csak volt. A Magyarország kicsiben, amelynek bányavidéke, erdõvidéke, folyóvölgyei és tagolt patakvölgyeiben egykor megtelepedett magyarság felsõbb és középosztálya anyagi lehetõségeihez mérten igényeinek megfelelõ, szépérzékét is prezentáló lakhelyeket építtetett magának, mára lepusztított, lesorvasztott, tönkretett térséggé vált. A reménység az, ami még itt tartja az embereket, a röghözkötöttség és valami „csakazértisérzés”, ami miatt nem néptelenedett el ez a vidék. A kastélyok, kúriák és udvarházak döntõ többségének azonban máig nincs igazi gazdája, csak jobb esetben tulajdonosa. Azoknak az épületeknek a száma, melyek ma is lakható, használható, mûködõ állapotban vannak, szinte elenyészõ. A még álló, felújításra váró objektumok sorsa azonban egyre bizonytalanabb. Bár volna igény a kihasználásukra, a rendezetlen tulajdonviszonyok  miatt, vagy a nemtörõdömség miatt azonban egyre kevesebb az esély és a remény, hogy valaha is eredeti pompájukban szolgálják vagy a közt, vagy az idegenforgalmat, vagy csak lakhelyként gazdájukat. 
Sokszor elgondolkodtam azon, milyen érzés lehetett Tököly Gábornak, a mûemlékvédõnek, a történésznek végignézni ezt a szomorú képet, megcsinálni a szigorú leltárt. Jó adag önuralom, a szomorúság leküzdéséhez erõs akarat kell végigmenni ezen a túraútvonalon. Aki egyszer majd ennek a kétkötetes munkának az alapján végig szeretné látogatni a bemutatott mûemléképületeket, igen nagy önuralomra lesz szüksége. Katasztrófaturizmus! Néhány pozitív példa mellett. Hogy a kétkötetes munka mennyi levéltári kutatást, mennyi helyszíni szemlét, mennyi utánajárást igényelt, felbecsülni sem nagyon tudom. Annyi bizonyos, hogy ez a munka mérföldkõ a gömöri építészettörténetben és mûemlékvédelemben. Mérföldkõ és akár új idõszámítás kezdetét is jelentheti. Már csak amiatt is, mert a felállított diagnózis után elkezdõdhet a gyógyulás. Sok fájdalmas sebtõl vérzik Gömör. Egyike ezeknek a sebeknek a vidék elpusztult vagy pusztulófélben lévõ építészeti örökségének kérdése.  A helyzet azonban mégsem reménytelen. Ami a könyv igen nagy erénye, olyan szigorúan és tárgyilagosan mutatja be a múlt és jelenlegi  állapotok közötti különbséget, hogy az mindenképpen gondolkodásra ösztönözheti az érintetteket. A gondolkodást pedig általában tetteknek kell, kellene követniük. Lesz-e kedve, ereje cselekedni az itt élõknek ebben a kérdésben? Nem tudja ezt ma teljes bizonyossággal állítani senki sem. A fájdalmas leltározást Tököly Gábor elvégezte, a diagnózist felállította. Az újjáépítõ munkához elsõsorban akaratra van szükség. Az akarat megteremtheti majd a kellõ anyagi hátteret is. Ami miatt különlegesen fontos és súlyos munka a Kastélyok, kúriák, udvarházak Gömörben címû kétkötetes munka, az egy olyan mozgósításra késztetõ erõ, mely a szövegbõl és a képi világból sugárzik. Aki teheti, vegye meg, olvassa el, járja végig ezt az utat, a pusztulásban is lássa meg a szépséget, vegye a fáradtságot és figyelmeztessen, szóljon az illetékeseknek, emelje fel a hangját, ne vesszen el végleg az, amit az utódokra, ránk hagytak az õsök. Lesz gömöri feltámadás! Csak hit kérdése. A hit magjait szórja szét munkájában Tököly Gábor. Már csak termõ talajra, nevelõ esõre, simogató napfényre van szükség. Hogy virágzó vidék legyen, ami ma pusztulásra ítélt szárnyvonal.

Szászi Zoltán


 
 


Acta Ethnologica Danubiana 5-6. 
Az Etnológiai Központ Évkönyve
2003-2004.
 

(Szerkesztette: Liszka József. Fórum Intézet, Lilium Aurum, Komárom – Dunaszerdahely, 2004.)

 
 


         Bizonyára sokak számára példamutató az a szisztematikus munka, ami a komáromi Fórum Intézetet jellemzi, valamint az a nemzetközi kapcsolatrendszer, mellyel az Intézet rendelkezik. Ennek egy újabb hozadéka a közelmúltban megjelent összevont (2003–2004. évi) évkönyv.
A Tanulmányok rovatban nyolc, a Kisebb közlemények rovatban egy írás olvasható. Vajda László az  eredetileg német nyelven megjelent, itt magyarra fordított tanulmányában a „mi” csoporttudatról ill. ennek a „másság”-hoz való viszonyulásáról értekezik. Mint megállapítja, az idegenellenesség, a más népekkel szembeni intolerancia létezhet ugyan az emberi természetben, de ezekre önmagukban  nem jellemzõ, hogy veszélyesek lennének. Manipulálni kell az embereket ahhoz, hogy az állítólagos kollektív eszmék szolgálatában – mint a háborúk és népirtások – fel lehessen használni. Ha ismerjük ezen erõk mûködését, az ellenük való védekezésünk is eredményesebb lehet. Manfred Seifert tanulmányában azt vizsgálja, miként hatott a kereszténység a közép-európai táplálkozási kultúrára. A következõ tanulmány is a táplálkozás témakörébõl való. Rastislava Stolièná a táplálkozás etnoidentifikációs jegyeivel foglalkozik, ezen belül is részletesen a szlovákok nemzeti eledeleként ismert brindzás galuskával. Liszka József a Differenciáltság és homogenizálódás a szlovákiai magyarok 20. századi népi kultúrájában címû tanulmányának szlovák nyelvû változatát közli. Pusko Gábor a Romák és parasztok – fehérek és cigányok címû írásában a tornaljai kutatás alapján mutatja be a cigány–nem cigány viszony néhány momentumát. Perger Gyula a szakrális kisemlék kutatás történeti forrásaira hívja fel a figyelmet, köztük a canonica visitatiokra, plébániai évkönyvekre, krónikákra, a historia domusokra, historia parochiaekra, a középkori tanácsi írásbeli történeti forrásokra, emlékiratokra, naplókra, a kõfaragó mûhelyek adó- és   számla összesítéseire, megmaradt levelezéseire, a kéziratos tervrajz- és térképgyûjteményekre, valamint régi képeslapokra. A német nyelven közölt tanulmány a 2002. május 11-én megrendezett 15. Nemzetközi Szakrális Kisemlék Kutató Konferencián hangzott el. Úgyszintén erre az alkalomra készült Székely Zoltán szintén német nyelven megjelentetett tanulmánya is, mely Gyõr középkori képoszlopaival foglalkozik. L. Juhász Ilona a dél-szlovákiai temetõk síremlékein és az út menti haláljeleken fellelhetõ fényképekkel foglalkozik. Ennek elõzményeit az etruszkoknál fellelhetõ terrakotta szobrokig, az egyiptomi ember alakú szarkofágokig, a halotti maszkok készítéséig vezeti vissza. A síremlékeken, s a fejfákon is megtalálható fényképek a 20. század elejétõl követhetõk nyomon temetõinkben. A papíralapú fényképek mellett szól a porcelánfotókról, valamint a 20. század utolsó harmadában elterjedt új ábrázolási módról, a gravírozásról. Szilágyi István német nyelven közölt írásából a magyar kálváriakutatás és dokumentálás eddigi eredményeivel ismerkedhet meg az olvasó. Ez a közlemény is a már fent említett konferencián hangzott el eredetileg. A tanulmányokat általában két (olykor egy) idegen nyelvû (szlovák, német, angol) rezümé egészíti ki. A német nyelven közzétett írások után magyar nyelvû összefoglaló is olvasható.
A tanulmányokat, közleményeket a könyvismertetések követik. Mennyiségre is tetemes, közel kilencven könyv, folyóirat hosszabb-rövidebb tartalmi ismertetése, olykor értékelése olvasható ebben a rovatban. A magyar és szlovák nyelvûek mellett számos német kiadványról van szó, de elvétve cseh, angol, sõt olasz nyelvû könyvekkel is megismerkedhetünk. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a könyvismertetések, recenziók közel 90%-át maga Liszka József, illetve felesége, munkatársa L. Juhász Ilona írta.)
A Krónika rovatban szám szerint tizenegy konferenciáról, szakmai rendezvényrõl tájékozódhatunk.
Az In memoriam rovatban a sokak által ismert és tisztelt, kilencvenkétéves korában elhunyt Michal Marku¹ (Márkus Mihály)-tól, „a magyar-szlovák közös múlt (és jelen) egyik megszemélyesítõjétõl” búcsúzik a szerkesztõ.
Az Évkönyvet a kötet szerzõinek név- és címjegyzéke zárja.

Bodnár Mónika


 
 

 
„A város azé, akinek emlékei vannak róla.“

Tököly Gábor: Rozsnyó könyve. (Gömör-kishonti Téka. 7. Rimaszombat-Rozsnyó, 2003)


A címben idézõjelbe helyezett mondat Sütõ András-tól származik. Tököly Gábor  Rozsnyó könyve címû munkájának belsõ borítóján ötlött a szemembe. S mivel személyes emlékeim vannak a gömöri bányavidék fõvárosáról, az külön arra késztet,   hogy errõl a végtelenül alázatos és gondos munkáról néhány mondatban elmondjam gondolataimat. 
Tököly Gábor elõszavában az egykori nagy gömöri polihisztorra, Tichy Kálmánra emlékezve meséli el, miért is lett a könyv címe éppen Rozsnyó könyve. A történet maga megér egy novellát. (Az elõszót is érdemes elolvasni ebben a könyvben.) Ifjabb korom egy évét dolgoztam végig ezen a történelem által ezer pókhálószálával átszõtt településen, az Gömör-Szepesi érchegység és a Gömör-Tornai karszt találkozásának lábánál fekvõ városban, mint a történelmi városháza gondnoka. Tichy Kálmán képeinek kereteit hetente egyszer letörölgetve a történelmi városháza dísztermében, oly sokszor belerévedtem a fényekkel felkoszorúzott látványba, hogy aztán a kinti szigorú valóságba lépve egy mai létben találkozhassak azzal, ami Rozsnyóból megmaradt. Tököly Gábor mesterien finom kézzel, szívet rezdítõ érzékenységgel, türelmesen és pontosan, s mindezek mellett a tudományosság igényével válogatta egy csokorba minda-  zon írásokat, melyek az õ szeretett városának egy fátyolos, törékeny, szinte mesebeli képét adják az olvasó kezébe. 
58 írás kapott helyett ebben a könyvben, egyfajta laza idõrendiséget követve. Ami külön figyelemreméltó, az az, hogy bár sokszor tudományos, geográfiai leírásokat olvas az ember, ezekben a leírásokban mégis van valami személyes, valami kicsit odakötõ, mélyebben érzõ-elemzõ, mint a mostani tudományos lexikonokban, ahol csupán a száraz adatokra szorítkoznak, s ebbõl bizony nem sugárzik át az a több évszázados hagyomány, a régi város szellemisége, amely az ebben a kötetben olvasható írások mindegyikében érzékelhetõ. Nehéz kiemelni írást ebbõl a félszáznál is többõl, hiszen mindegyik külön-külön érdekes szeletét mutatják be az egykor gazdag múltnak. Most így visszatekintve az elõbbi sorokra, azt veszem észre, hogy mindig múltról beszélek,  kevésszer a jelenrõl, a jövõrõl pedig alig. A Rozsnyó könyve pedig megérzésem szerint azért született, hosszú évek odafigyelõ kutató munkájával, hogy a jelenlegi állapot észleléséhez, a jövõkép megformálásához legyen egyfajta kútfõ, adat és információbázis. Olyan, mára régen kihunyt, vagy alig pislákoló érzések tápláló mécsolaja, mint a lokálpatriotizmus, mint a városi polgártudat, mint a szülõföld iránti szeretet. Mindazok, akik ebben a könyben írásukkal  szerepelnek, még hazájuknak tekinthették Rozsnyót. A mai olvasók közül minden bizonnyal úgy érzik majd sokan, a múltban ez igaz lehetett, mára azonban csak szülõföldrõl és otthonról beszélhetünk, a haza fogalma megfogalmazhatatlanná vagy inkább kérdésessé vált számunkra. A leltár készen! 
Rozsnyóról ez elmúlt években két kiemelkedõen, igazán jó könyv született. Az 1999-ben megjelent Ki kicsoda Rozsnyón mellett 2003-ban a Rozsnyó könyve. Mindkét kötet szerzõje Tököly Gábor. A polgár, a lokálpatrióta, a kutató történész-régész-mûvészettörténész-mûemlékvédõ, a közéleti ember, aki mindig megszólal, tollat ragad, szervez, ügyintézésbe fog, ha valamit tehet az õ szeretett városáért, Rozsnyóért. Bár lenne minden felvidéki kisvárosnak egy-egy ilyen, mondhatni megszállott városvédõje, kutatója! Nyugodtabban alhatnánk, mert bizonyos, cerberusként védenék a városuk érdekeit ezek az emberek. A Rozsnyó könyve olvasmányosságával, mély emberi ragaszkodásával, válogatásának szakmaiságával, merengõ emlékezéseket kiváltó szép szomorúságával, pontos, sorok közötti és azokon túli utalásaival látlelete a város évszázadainak. Kútfõje lehet a jelenbeni gondolkodóknak, hogy hogyan is lehetne újrakitalálni egy várost, ahol néha megáll az idõ, ahol olyan alapok vannak, amelyeket behányt betonjával és porával az elmúlt rendszer. Rozsnyó az a Csipkerózsika, amelynek éppen letelt az évszázada. Ébresztését szorgalmazza ez a könyv!

Szászi Zoltán


 
 

Magyar Zoltán: Bucsek József mesél. Kiskovácsvágási mesék és mondák. 

(Gömör Néprajza LIX. Sorozatszerkesztõ: Ujváry Zoltán. Debrecen, 2004.)

 
 


Aki járt már Kiskovácsvágásán, bizonyára nem kerülte el a figyelmét Bucsek József falu széli portája és tornácos háza, amelyet egyik szélén a hegy, másik oldalán a Csermosnya szegélyez. Akinek volt szerencséje az udvarra, majd a házba is belépni, lakójával megismerkedni, megtapasztalhatta, hogy a már kívülrõl is sejthetõ „mesevilág” igazán a küszöb átlépésével kezdõdik. Én egy néprajzi alapfelmérés (háztartásösszeírás) során, egyetemi hallgatóként jártam ott 1997-ben. Valójában azóta várom ennek a könyvnek a megjelenését. Azon kívül, hogy készségesen és türelmesen válaszolt kissé száraz kérdéseinkre, Bucsek József nagy szeretettel beszélt Magyar Zoltánról, aki (gyûjtõmunkája közben) „kedves jó barátja” lett. Lehetett tehát sejteni, hogy ebbõl a munkakapcsolatként kezdõdõ barátságból a folklórkutatás számára fontos eredmények születnek. Bucsek József 24 története, természetesen a teljes gyûjteménynek csupán egy részeként Magyar Zoltán 2001-ben megjelent, Torna megyei népmondák, Magyar Népköltészet Tára III. címû könyvében látott elõször napvilágot. A most megjelent, a magyar folklórtörténet egyéniségkutató irányzatába (is) illeszkedõ kiadvány ismét nem a teljes repertoárt, hanem egy, Bucsek József egyéniségéhez mérten reprezentatív válogatást közöl. A Gömör Néprajza címû sorozat LIX. darabja az eredetileg Torna megyéhez tartozó Csermosnya-völgy és Kiskovácsvágása néprajzi jellemzésével indul. Ezt követi a szerzõ Bucsek József életét ismertetõ, majd folklórkincsét és elsõsorban jelen válogatást elemzõ tanulmánya. A kötet – terjedelmét tekintve – legnagyobb részében Magyar Zoltán 70 szöveget ad közre: 1 állatmese, 6 legendamese és apokrif, 4 novellamese, 1 tréfás mese, 10 Mátyás királyról   szóló történet, 6 történeti monda, 6 helyi monda, 2 bûn és bûnhõdés-típusú történet, 10 betyármonda, 9 hiedelemmonda, 10 legenda, 1 adoma és 1 pohárköszöntõ szerepel a gyûjteményben. A jegyzetek között valamennyi mesének megtaláljuk a Magyar Népmese Katalógus vagy az Aarne–Thompson-katalógus (olykor mindkettõ) szerinti típusszámát. Kivételt képez „A tornai fõispán kocsisa”, amelynek ugyan három változata is olvasható a gyûjteményben, ám a mese egyébként mind ez ideig ismeretlen típus, sem a magyar, sem a nemzetközi mesekatalógus nem tartja nyilván. Ugyanígy megtaláljuk a jegyzetek között a hiedelemmondák Magyar Hiedelemmonda Katalógus szerinti típusszámát. Mégis alighanem igaza van az Olvasónak, ha már lapozgatás közben úgy érzi, nem ez „a lényeg”. Az itt közölt szövegekbõl – még írott formában is – nagyon jól látszik, mennyire szeret elõadójuk mesélni. Talán ezért is mozog sok története mûfajok (leginkább mese és monda) határán. Ezt – igaz, konkrét szöveg kapcsán – maga Bucsek József is megfogalmazta: „…ez legendának is megfelel, mesének is megfelel, és csodának is megfelel. Tehát minden módon nagyon szép.” A képzelet akaratlanul is párhuzamot von a festõi, bizonyos értelemben misztikus (a barkai Kármelhegyi Boldogasszony kegyhely révén a vallási néprajzi kutatásokból is jól ismert) Csermosnya-völgy és Bucsek József meseszerû élete, folklór repertoárja között. Igaz, a folklór mûfajok többségének létformája a szóbeliség, Bucsek József történeteiben azonban a sajátos elõadói fordulatokat, kommentárokat az írott változat is visszaadja. A közölt szövegek is tanúsítják, amit a szerzõ egyébként is fontosnak tart megjegyezni: Bucsek József itt közölt történeteinek értékét nem csupán az adja, hogy folklórritkaságnak számító szövegek (pl. katalogizálatlan mesetípus) is elõfordulnak benne, nem is csak az, hogy a környezet szakrális „jellege”, az ott élõk számára szent jelentést hordozó helyek kisugárzása is átlengi azokat (hiszen a vidék – amint azt éppen Magyar Zoltán kutatásai bizonyítják – önmagában is hiedelemmonda-képzõ jellegû, a Szent László-mondakör „hazája”), hanem elsõsorban a mesélõ aktivitása a történetek alakításában, ezáltal a mûfaj élõ volta. Egyrészt az „idõszerûsítés”, aktualizálás, másrészt – a könyvben közölt képek is sejtetik – az elõadói stílus egyediségét. A 2003-ban Népmûvészet Mestere címmel kitüntetett mesemondóról a kötet szerzõje („kedves jó barátja”) mondja/írja: „Bucsek József egyike a magyar folklórtörténet legkiemelkedõbb mesemondó egyéniségeinek. Noha aktív     szövegrepertoárja még a százat sem éri el, a mûfajilag mesének mondható szöveg pedig e számnál is nagyságrendileg kevesebb, amit tud és ahogy tudja, az csak kevesekével összemérhetõ. Elsõsorban nem egy valamiképpen/szerencsés módon õáltala fennmaradt „folklóradattár” õrzõje, hanem maga a hús-vér formában, szellemi dinamizmusában megtapasztalható folklór.”*

Gecse Annabella

*Bucsek József 2005. januárjában meghalt. 92 évet élt. Még megélte a róla szóló könyv megjelenését.
 
 


Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve 2004.


Rendhagyó ez az ismertetõ. Alább kiderül, miért.

„Húsz évvel ezelõtt, 1984. október 12-én Sátoral-jaújhelyen, Zemplén vármegye levéltárának abban a helyiségében, ahol egykor Kazinczy Ferenc dolgozott, tízen gyûltünk össze, hogy kezdeményezzük a Kazinczy Ferenc Társaság megalapítását. Az Elnöki Tanács 1981. évi 29. számú törvényerejû rendeletének elõírása szerint ennyi résztvevõ kellett ahhoz, hogy megkezdhessük kulturális egyesület létrehozására irányuló szervezõ munkánkat. Bejelentettük ezt a Városi Tanácsnak, s beadványunkban rögzítettük: „Célunk a Kazinczy Ferenc Társaság létrehozása, amelynek Sátoraljaújhelyen lenne a székhelye, tevékenysége pedig Borsod-Abaúj-Zemplén megyének az egykori Zemplén, illetve Abaúj megyéhez tartozó területére terjedne ki. ...Az egyesület megalakítására Kazinczy Ferenc születésének 225. évfordulója ad alkalmat.” E szándékunkat az érlelte meg, hogy több felõl érzékeltük az igényt egy olyan kör mûködésére, amely élesztgetné a Kazinczy-kultuszt, párttogolná az anyanyelv ügyét, szolgálná az abaúji és zempléni honismeretet. Felismertük, hogy több idõszerû feladat vár megoldásra. Állást kellett foglalni Kazinczy síremlékének másolatával kapcsolatban, aggodalmat keltett a göncruszkai Krajnyi-ház jövõje, társadalmi támogatásra szorultak a nemrég alakult sátoraljaújhelyi, pácini, forrói, tokaji múzeumok, pályázatok és kutatások kezdeményezése volt napirenden, s beláttuk, hogy egy kulturális egyesület eredményes ismeretterjesztõ munkát végezhet, kiadványokat segíthet megjelenni. Néhány nappal késõbb a Tokaji Írótábor programjának keretében a széphalmi sírnál tartott megemlékezés során jelentettük be nyilvánosan: Kazinczy Ferenc Társaság alakul.
Két évtized telt el azóta, s az idõközben országos hatókörûvé nõtt Kazinczy Ferenc Társaság folyamatosan teljesíti vállalt feladatát. Mûködésének egyik gyümölcse a Széphalom évkönyv, melynek elsõ kötete 1986-ban jelent, s amelynek most a 14. kötetét nyújtjuk át a kedves Olvasónak. Célunk, küldetésünk nem változott. Segíteni kivánjuk névadónk, Kazinczy Ferenc irodalmi munkásságának   megismertetését, hagyatékának gondozását. Teret biztosítunk a felvidéki – elsõsorban zempléni, abaúji – helytörténetet, népéletet, hagyományt feltáró, a jeles elõdöket bemutató kutatási eredményeknek, dokumentumokat közlünk. Tájékoztatunk a Társaság szellemi mûhelyének életérõl, s költõtagtársaink alkotásaival színesítjük ismeretközvetítõ közleményeinket.
A 14. kötettel tisztelgünk Kazinczy elõtt születésének 245. évfordulója alkalmából, s megemlékezünk arról, hogy 400 éve született Balassi Bálint, 125 éve Móricz Zsigmond. Jeles tudósok, alkotók emlékezetét idézi Mesterek és mûvek címû rovatunk; a múlt eseményei, teljesítményei felé fordulnak a História és hagyomány rovatba gyûjtött írások. Tükrök és tanúk címmel új rovatot indítunk, amelybe visszaemlékezések kerülnek. Számvetés és szemle címmel ezúttal is rendezvényekrõl, kiadványokról, Társaságunkhoz kötõdõ személyiségekrõl szólunk. A szerkesztõ nagy öröme, hogy a szerzõi gárdában ott tudhatja a jeles szaktudósokat, a helyi kutatókat és az induló ifjú nemzedéket is.
Köszönet mindazoknak, akik önzetlen áldozatvállalással munkatársként állnak mellettünk, akik támogatásukkal az évkönyv megjelenését elõsegítették, és akik érdeklõdõ olvasóként kötetünket figyelmükre érdemesítik. Ez a hármas szövetség a biztosítéka munkánk sikerének. Kazinczy biztatását idézzük fel útravalóul: „Tegyünk anynyit, barátom, amennyi tölünk kitelik s az elég. A jók szeretni fognak”.

A Szerkesztõnek, Dr. Kováts Dánielnek az Olvasóhoz intézett szavait közöltük, amely az Évkönyv hátoldalán jelent meg. A magunk részérõl külön felhívjuk a gömörországiak figyelmét Háború, üldözés, kiûzetés c. írásra, amely egy fiatal tornaljai lány, Czenthe Irénke naplójába enged betekintést. Megrendítõ erejû vallomás ez a 2. világháborút követõ magyarüldözésrõl.
Miközben olvasóink figyelmébe ajánljuk az Évkönyvet, egyben jókívánságainkat küldjük a jubileumát ünneplõ Kazinczy Ferenc Társaságnak is.

B. Kovács István


 
 


Útmutató épített és tárgyi örökségünk megóvásához 

(Szerk.: Káldi Gyula és Várallyay Réka. Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Teleki László Alapítvány, Budapest, 2004.)

 
 


      Hiánypótló – a hazai mûemléki gyakorlat tekintetében mindenképpen – kötetet adott ki a közelmúltba a Teleki László Alapítvány támogatásával a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal. A Káldi Gyula és Várallyay Réka szerkesztésében megjelent kötet, de már annak gondolata is eleve a magyarországi és a honi mûemlékvédelmi hatóság szemléletében és a tulajdonosokhoz való viszonyulás területén meglévõ jelentõs különbségekrõl árulkodik. A hivatal és a szerzõk segédkezet kívánnak nyújtani a probléma által érintett, Magyarországon amúgy is összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben lévõ tulajdonosoknak. A mûemlékeket és az õket fenyegetõ veszélyeket szakavatottan ismerõ szerzõk kiemelendõen nem csupán a már bekövetkezett károsodások esetére adnak a gondok effektív kezelésére vonatkozó jótanácsokat, hanem, hangsúlyozandó módon, a bajok megelõzéséhez is útmutatót javasolnak. A nagyságrendileg bõkezûbb magyarországi állami és alapítványi anyagi támogatás mellett – amilyenrõl hazai mûemlékeink gazdái még  csak nem is álmodhatnak – a kötet megtestesülése a hivatal és dolgozói õszinte, felelõsségteljes, áldozatos és tudományos igényû gondoskodásának is, amelyet mindig irigylésre méltónak találtunk szomszédaink örökségvédelmi gyakorlatában.
Azzal kezdtem, hogy hiánypótló kötetrõl van szó. Olyan kézikönyvrõl, melyet hasznosan forgathatna minden hazai érintett: tulajdonos, beruházó, tervezõ és kivitelezõ egyaránt, hiszen egy közös örökségrõl lévén szó gondjaik, feladataik az eltérõ helyzettõl függetlenül sokban hasonlatosak, azonosak. Nem volna hiábavaló, ha az „Útmutató ...“ szlovák, román és szerb változata is rövidesen megszületne és a legszélesebb körben elterjedne. Egyre több hazai mûemlék helyreállítása esetében támaszkodhatnak a tulajdonosok magyarországi forrásokra. Talán nem volna haszontalan, ha az anyagi támogatás megítélését elsõként e kötet megküldése követné; remélhetõleg néhány fölösleges, olykor káros következményekkel is járó s ugyanakkor nem kevés pénzt is felemésztõ indokolatlan beavatkozást sikerülne ezzel megelõzni. 
A szerkesztõk a bevezetõben utalnak is arra, hogy a felgyülemlett gondok mindenképpen indokolják egy az eddiginél még sokkal gondoskodóbb, ésszerûbb és a rendelkezésre álló anyagi forrásokkal hatékonyabban gazdálkodó megóvás térnyerését és bevezetését, amihez – ezt a szlovákiai gyakorlat egyre inkább látványosan bizonyítja – nem elsõsorban és kizárólag a törvényi szabályzók újra és újraalkotása, a hatósági és tanácsadói intézmények szakadatlan átszervezése, hanem a hatóság és a partnerek közötti viszony állandó minõségi javítása szükségeltetik. 
Nem derül ki a kötetbõl hány példányban jelent meg, de szinte biztosak lehetünk benne, hogy az elsõ kiadás nem lesz elég. Újabb kiadásokra nagy szükség lesz. Ha erre sor kerül, a szerkesztõk talán még kibõvíthetnék a szomszédos országok érintett intézményeinek, szakmai testületeinek címlistájával, az egyes országokban mûködõ támogatási rendszerek és lehetõségek ismertetésével, az egyes országokban érvényben levõ törvényi szabályzók fontosabb rendelkezéseinek áttekintésével, és végül, hogy egy nyelvet beszéljünk egy többnyelvû terminológiai szótár csatolásával is.
Pusztuló örökségünk egyre súlyosabb veszteségeinek tudatában a szerkesztõknek sok sikert kívánunk.

Tököly Gábor


 
 

Könyvek Rudabányáról

  
Dr. Lux Gyula: Nyelvi adatok a délszepesi és dobsinai német nép településtörténetéhez.
(Érc- és Ásványbányászati Múzeum, Rudabánya, 2003.)

A jelen munka újrakiadás. Eredetileg 1938-ban jelent meg Pécsett, a Pécsi Egyetemi Könykiadó és Nyomda R.-T. kiadásában, a Felvidéki Tudo-mányos Társaság kiadványsorozatában. 
A mû annak „az adatgyûjtõ munkának a szolgálatában áll”, amely „a Szepesség német népének a településtörténetéhez nyújt adatokat”. Mint a Szerzõ megállapítja, „a dél-   -szepesi és a hozzájuk tartozó dobsinai és mecenzéfi németeket közös néven  "gründlereknek" szokás nevezni. A dobsinai nép a gründler népnek a nyugati csoportja, amely nyelvileg és néprajzilag a szepesi néppel egy egységet alkot.”  
A Szerzõ tanulmánya végén arra az eredményre jut, hogy „a gründler és a dobsinai német nép a Rajna középfolyása vidékérõl, kelet-középnémet, az Érchegység nyugati vidékérõl és bajor, Steierország vidékérõl származó népcsoportok keveredése folytán keletkezett népcsoport”.
Lux Gyula (1884-1957) méltatlanul elfeledett alakja a gömöri regionalisztikának. Dobsinai tárgyú tanulmányai-nak jegyzéke a Hadobás Sándor által jegyzett Függelékben található. Köszönet a rudabányaiaknak, hogy ezzel az újrakiadással ismét felhívták rá a figyelmet.

B. Kovács

Mikulik József: A bánya- és vasipar története Dobsinán. 
(Érc- és Ásványbányászati Múzeum, Rudabánya, 2003.)

Ez a könyv egy reprint kiadás, Mikulik Józsefnek, a neves történetírónak a mûve, melyet már második alkalommal adnak ki hasonmás kiadásban. (Elõször 1880-ban jelent meg.)
Mikulik maga is dobsinai születésû volt, aki minden szabadidejét szülõvárosa és környékének tanulmányozására áldozta, ahol a több nyelvet is beszélõ ügyvédet nem csak a levéltár gondozásával bízták meg, hanem városi tanácsos is lett. 
„…ha a kormány a lét és nem lét közt tengõ itteni bánya- és vasipar érdekében nem tesz valamit, ez a Nem – jegyünk a másvilágra. 

Kovács Ágnes 
 

Gömör-Kishont megye falusi bandáinak 
emlékére.
(VITUS KHT, Gyõr, 2003.)

Az ízléses kiadvány szóban, képben és (a mel-lékelt CD-nek köszönhetõen) hangban állít emléket a gömöri népzenének. 
A bevezetõjében Agócs Gergõ így ír: „Ez a lemez Gömör hagyományos zenei világának kíván emléket állítani: a berzétekõrösi születésû Kristóf János, azaz „Figúr Jancsi”, az alsókálosai Molnár László, az osgyáni Illés „Vak” László, és a guszonai   születésû Balogh „Savanya” Zoltán zenekarának muzsikáján keresztül. Cigánybandák élén álló prímások voltak, a gömöri magyarok falvaiban húzták végig, ki-ki a maga huszadik századát.” 
Mondandóját így zárja: „ A fentebb említett muzsikus egyéniségek, hajdani zenélõ, éneklõ emberek emléke itt él közöttünk. És még itt van az õ örökségük is, muzsika, mely az archívumok polcairól lekerülve, fiatal követõik kezén újraéled. Újraéled, és ameddig ilyen lemezek készülnek, élni is fog.”

B. Kovács István


 
 

Rubicon (2004/12)

Az elmúlt év utolsó lapszámával tizenötödik évfolyamát záró RUBICON, amelyet már joggal sorolhatunk patinás történelmi folyóirataink közé, szinte a teljes számot Gömör múltját érintõ témáknak szentelte. Nem túl gyakran fordul elõ hasonló rangos esemény (rangját a tény, hogy a lap 150. jubileumi számáról beszélhetünk egyértelmûen bizonyítja), ezért mindenképpen megérdemli, hogy néhány sorban mi is foglalkozzunk a lappal, amelyet egyben olvasóink szíves figyelmébe ajánlunk.
A kezdetektõl jellemzõen igényes kivitelû, munkatársai sorában a magyar történettudomány legjelesebb képviselõit tudó lap most figyelmét az Andrássyakra és betléri kastélyukra fordította. Érthetõ a szerkesztõk és a kiadó (Rácz Árpád) megkülönböztetett figyelme, hiszen napjainkban a betléri kastély, mint a magyarországi látogatók részérõl megkülönböztetett figyelmet és érdeklõdést élvezõ tartalmas és tanulságos látnivaló reneszánszát éli. A közelmúltig megismételhetetlennek tûntek azok az idõk, amikor évrõl-évre magyarországi látogatók tízezrei indultak úgy felvidéki utazásra, hogy Betlér mindenképpen szerepelt uticéljaik sorában. Az utóbbi egy-két évben – talán a betléri Kastélymúzeum sikeres magyarországi bemutatkozásainak is köszönhetõen – újra a magyar látogatók figyelmének homlokterébe került. Mindenesetre le kell szögeznünk, hogy nem véletlenül, hiszen az elmúlt ötven évben az épület sohasem pompázott olyan fényben, mint a múlt század kilencvenes éveinek derekán befejezõdött teljes mûemléki helyreállítás után és ritkaság számba menõ díszkertje is évrõl-évre jobban közelíti megálmodóinak eredeti elképzelését. Úgy tapasztaljuk, hogy a szakma és a közönség figyelme egyre inkább fordul az ország Kiegyezést követõ látványos felemelkedésében fontos szerepet játszó arisztokrata családok – közöttük az Andrássyak – tevékenysége és hagyatéka felé, amiben Betlérnek elvitathatatlan szerepe van. A felmérhetetlen kastély-veszteségeket tudatosító látogató számára felüdítõ és tanulságos élmény egy ilyen kivételes épségben fennmaradó fõúri kastély és a benne õrzött értékes gyûjtemények látványa. 
Reneszánszukat élik maguk az Andrássyak is. Tanulmányok szólnak korszerû honi iparteremtõ tevékenységükrõl, országépítõ, mûvészetpártoló áldozatkészségükrõl, jelentõs politikai és tudományos munkásságukról. Hermann Róbert gróf Andrássy Gyula pályafutását taglalja (ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy napjainkban kerül sor a gömöri születésû miniszterelnök-külügyminiszter felújított tõketerebesi mauzóleumának ünnepélyes átadására, amirõl következõ számunkban olvasóinkat is tájékoztatjuk majd), Katus László az Andrássyakat mint ipari vállalkozókat mutatja be, Tõkéczki László pedig ifj. Gróf Andrássy Gyula pályáján keresztül világítja meg a kort, amelyben a honi arisztokrácia elveszíti politikai szerepét. A család tagjainak a két világháború közötti idõszakban betöltött szerepérõl Püski Levente értekezik.
Külön ki kell emeljük a Basics Beatrix bevezetõ tanulmányát, melyben a betléri kastélyt és a benne õrzött mûkincseket mutatja be és azt is, hogy a lapot illusztráló – hasonló tárggyal foglalkozó folyóiratokra egyáltalán nem jellemzõ színvonalat képviselõ – képanyagot értõ szeretettel válogatta. Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy a frissen készült felvételek esetében nem lehetett nehéz dolga, mert az azokat fotografáló Gottl Egon ritkán látható csodálatos, valóban mûvészi igényû felvételeket készített. 
Talán nem árulunk el titkot akkor, ha a kiadó a közeljövõben valóra váló nagyszabású – minket nagy várakozással eltöltõ – tervérõl is szólunk néhány szót. Az idei év folyamán lát napvilágot a Rubicon-Ház Bt. újabb reprezentatív albuma, amelynek témája ezúttal az Andrássy család és öröksége lesz. Minden bizonnyal e lapszám sokakban felkelti a várakozással teli érdeklõdést a maga nemében egyedülálló vállalkozás iránt, melynek eredményeképpen a gömöri olvasó is hamarosan kézbe veheti a tájainkhoz ezernyi szállal kapcsolódó család történetét és mûtárgygyûjteményeit is feldolgozó kötetet. Gottl Egon felvételeinek pedig már elõre is örülünk.

Tököly Gábor

Megjelent a Gömörország 2005/VI./1. számában



Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :