[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

„Lazán, bizonytalanul...“ - Beszélgetés Forgács Miklóssal

szerző: Lovas Enikő 2013-03-24

 

„Lazán, bizonytalanul...“ - Beszélgetés Forgács Miklóssal

 

 

A kassai TeatRovás számomra legélvezetesebb, legmerészebb vállakozása Forgács Miklósnak Grendel Lajos Egy este Amerikában c. novellája nyomán írt Áruló vagy, Halász! c. drámájának színielőadása volt, amit – mivel eddig mindössze kétszer játszották – vagy harmincan láttunk.
Szépen példázza ez a színházi működés sajátosságát, lényegét: valami megtörténik az „itt és most“-ban, valami reprodukálhatatlan, rögzíthetetlen és egyszeri. Hogy nyomot hagy mégis valahol, valakikben, ez a remény táplálja tán az alkotás gesztusát. „Mert ami egyszer végbement, / azon nem másít semmi rend“, biztatom a szerző-dramaturg-rendező embert, akivel, úgy alakult, hogy hónapok óta beszélgetünk színházról, írásról, miegyébről. Párbeszédkíséreltek ezek, vagy egy másik könyvcímmel szólva: kísérlet(ek) megszólalásra és elnémulásra.

 

Az írásról

 

Forgács Miklós: Ezzel a Grendel-novellával már 26 éve élek együtt. Eddig a hangulata volt a fontos, az álomszerű kavargás, és az, hogy abszolút pontosan felismerhető benne Léva, a térképen is nyomon lehetne követni a szereplők útvonalát... Most már az életérzés a lényeges, ez a kisvárosban megrekedtség, az élet útjának feléhez érkezés, sok kis banális apokalipszis. Az elszámolás magaddal, konkrét végeredmény nélkül, ez a kilátástalan önvizsgálat, ahogy egymásra kopírozódik a belső és külső valóság... és elveszel benne kicsit.
Az én darabom ilyen ambient-állapotban játszódik, amikor felesleges és fontos, hangsúlyos és hangsúlytalan, személyes és külső hatás végzetesen, de mégis könnyedén, szinte harmonikusan összekeveredik, sőt egymásból él és egymást éli fel. Folyamat. Hatásmechanizmus. Árad és gyűrődik.
Na és ez darab még az elbizonytalanodásról is szól. Hogy végül is mi is a valóság, és kinek a szemével látjuk, és kinek az életét éljük... Persze most csak morfondírozom.
Tulajdonképpen három nap alatt írtam meg az egészet. Igaz, fél évig jegyzeteltem hozzá. De ténylegesen nem írtam verziókat, csak szempontokat... És aztán kinyitottam a csapot.

 

Lovas Enikő: Az Áruló vagy, Halász! nem épp egy ún. könnyű, nyári olvasmány.

 

F. M.: Hát ez egy ilyen agyfolyam... Végül is egy alak van benne, a Halász, minden más, a többi szereplő csak lenyomat és projekció. A történet a Halásszal kezdődik, aki egyedül van, és az anyával végződik, aki egyedül van, bár ugye a darab tudatában, tudjuk, ezek az egyedüllétek nem is olyan egyszerűek...
És a regiszterek (a megszólalás regiszterei) az állapotokat követik inkább, nem karaktert adnak. Lehet, hogy mint írás túlbeszélt, viszont előttem egy ilyen zenei, áradó, lüktető struktúra volt, amikor összemosódik a főszólam és a mellék.
Egyelőre munkacímen banális ambient infernónak neveztem, műfajilag.
Valószínűleg ez azért messzebb van sok szövegtől, mint ami általában szóba kerül darabként... Meg aztán, azt hiszem, az az erényem, ami a hátrányom is, hogy elfuserált költő vagyok, de tényleg zenében gondolkozom. Nem plusz zenében, de abban, hogy ez a zene. 
És most, ebben pillanatban nekem a test tűnik benne a leglényegesebb színházi látványelemnek...

 

Fél évvel később, a bemutató után

 

F. M.: Megtörtént a nagy szélhámosságunk. Néhány nagyon intenzív próba után, szövegtudás nélkül, lazán bizonytalanul... eljátszottuk a darabot.

 

L. E.: Mért nevezed szélhámosságnak? Figyelmeztetted rá az embereket, hogy ez egy munkafázis. Tényleg, mit szóltak?

 

F. M.: Mind a tizenkét nézőre nagy hatással voltunk, minden ad hoc jelleg ellenére, és azért persze felmerült, hogy miről is szól ez, értik-e? Úgy tűnt, hat rájuk, személyesnek és szuggesztívnek találják. Volt, aki azt mondta, hogy ha megtanuljuk a szöveget, és megcsináljuk rendesen, egész jó kis performansz színház lehet belőle.
Azt hiszem, ennek az előadásnak a vallomásos jellege, személyessége a legnagyobb értéke. Cibula Péter kiváló volt színészileg, és mondtak olyasmit is, hogy én is egyenrangú partnere tudtam lenni.

 

L. E.: A rovásos nézők mindig nagyon kedvesek…

 

F. M.: Voltak ott tháliás színészek is. Ők szintén elismeréssel hümmögtek róla.

 

L. E.: A színész azt minden bizonnyal jól látja, jól érzékeli, hogy mit csinál egy másik színész. Azzal kapcsolatban viszont folyamatos tépelődésben vagyok, hogy egy előadás egészét hogyan képes megítélni. Hajlamos volnék azt hinni, hogy korrektül.

 

F. M.: Abszolút nincs recept, ki hogy ítéli meg az egészet, de a részt se, én már a magam megítélésében sem vagyok biztos. Mérget rá nem vennék.

 

A második előadás után

 

F. M.: Köszönet az intenzív jelenlétetekért. Jó volt ez a közönségösszetétel. Tizenöten, a legváltozatosabb társadalmi, szellemi, életkori kategóriájú emberek.

 

L. E.: Élmény volt. Ami meg a közönség vegyes összetételét illeti: szép példája volt ez annak is, hogyan viseli a közönség, mint olyan, a számára szokatlanabb színházi formát vagy nyelvet. Lám, senki sem szaladt el, nem fogta menekülőre.

 

F. M.: Ez persze lehetett jólneveltség is, vagy a pici térből fakadó tisztelettudás. De remélem, kíváncsiság és belefeledkezés is. Persze felvetődött a kérdés, hogy ez egyáltalán színház-e még. Bár ha feszeget is határokat, akkor nem a legkorszerűbb módon, hiszen a performansz, a konceptualizmus azért évtizedekkel korábbi trendek... Egyik néző, fantasztikus hasonlattal, a befogadói munkáját a sziklamászáshoz hasonlította ennél az előadásnál: ha egy pillanatra nem kapaszkodsz, azonnal csúszol, zuhansz vissza, és már fáziskésésben vagy. Mi, az előadásban résztvevők, ezt inkább hömpölygésként érzékeltük.
Azon gondolkodtam, hogy a fiatalokhoz talán úgy lehetne közelebb hozni ezt az előadást, vagy könnyebbé tenni róla a gondolkodást, ha tudnák, hogy ez alapvetően horrordramaturgia, és lélektani horror-utazásnak is nevezhető. Belső pokoljárásnak. Van benne kísértetvonal, van benne játék a valósággal és a fikcióval, tudatállapotok vetülnek ki és torzulnak, szóval ez akár popkulturális vonalnak is tekinthető... Na de ezt még tisztázni kéne jobban, pontosabban.

 

L. E.: Igen, van itt egy ilyen érdekes együttállása a dolgoknak: magától a formától biztosan nem idegenkedik a fiatal színházi néző. Nyilván mert nincsenek rögzült elvárásai, a szelleme is frissebb lehet a metaforikus szövegtartalmak befogadására, meg a képi kifejezésmód se idegen neki. Viszont az a gondolati tartalom, amit ti a középkorú férfi válságtörténetének aposztrofáltatok, talán kevésbé átélhető számára. Az a középkorú néző számára átélhető. Aki viszont inkább hajlamos arra, hogy kiakadjon a formán.
Benned hogyan találta meg az anyag – előbb az epikus anyag, aztán a dramatikus – a neki való formát?

 

F. M.: Ez különben egy elég lényeges probléma: a téma és a választott forma közötti látszólagos vagy valós feszültség és a célközönség kevéssé markáns megadása. Maga a forma különben abból adódott, hogy a színpadon egy színész és egy nem színész, vagy másképpen fogalmazva, a színpadi jelenlétet pszichologikusabban vagy kívülállóbban, lélektani vagy szövegcentrikusabb felfogásban értelmező hozzáállás találkozott. Ez adta meg ezt a perspektívaváltó, illuzórikus és konceptualista eszközöket ötvöző, ütköztető formát. Mi a középkorú kiábrándulás önemésztő, nyűglődő problémáját abszolút gimnazista önfeledtséggel, szinte kamaszos belefeledkezéssel, ifjú forradalmárok pátoszával fogalmaztuk meg, és ez tényleg ellentmondásosnak tűnhet. A szöveg olvasása után az egyik legnagyobb kérdés, vajon színházi szöveg-e, alkalmas-e színrevitelre, de az előadás mintha megkerülné ezt a kérdést, és csak felmutatja a textust, nem szervesíti egy másik rendszerrel, de a tudatfolyam mellé egyszerűen egy másik, párhuzamos sávot rendel, a cselekvés nem megfejt, csak kiegészít...

 

L. E.: Na most én ezt olyan naivan képzelem, hogy pont azért ment át ezeken az átváltozásokon, stációkon a Forgács Miklós nevű szerző-dramaturg-rendező-színész, hogy közelebb jusson saját magához, a felvetéseihez. A formakeresésre ezért kérdeztem rá. A néző szempontjai, a „befogadástörténetek", vagy a hömpölygés kontra sziklamászás attitűdje csak másodlagosan érdekesek.

 

F. M.: De pont ez a része inkább ösztönös. Megnyílik egy koponya, és én – bár az az enyém, az én koponyám – ugyanúgy sodortatva vagyok. A szerző, a rendező és a színész három különböző személy.

 

L. E.: "Mi sodor mi felé"?

 

F. M.: Valamiféle édeni nyelv keresése… A saját éden viszont pokol… Az elvesztett nyelv keresése. Itt nincs kint, csak bent van.
Az előadás után, beszélgetve, hangulatokból és állapotokból szőttük újra a szöveg jelentését. Érzelmi konceptualizmus. A város mint anyaméh… az anyaméh mint purgatórium… a magzat víziója születés előtt. Az élet útjának feléhez érő ember visszamenekülése az anyaméhbe. Metafizikus pánik.

 

L. E.: Ez szép, ez a folyamatosság. Bennem megképződött egy Áruló vagy, Halász! még  az olvasott, a készülő dráma idején, és azokhoz a bonyolultságokhoz képest én egy igen letisztult előadást láttam. A látottakról való gondolkodás persze nyitott maradt mindenféle irányokba, de – ha úgy veszem – a rendszer maga igen zárt. Világosan kijelöli saját maga határait. Víz, születés, föld, halál... és közte a káosz.

Volt valami rendcsinálási szándék benned? Az emberélet útjának felén...

 

F. M.: Szikár kompozíció a nyelv burjánzásához. Ezt a novellát én 5 éve akarom megcsinálni. Eddig tartott a kihordás.

 

L. E.: A szikárság érzékelhető, tapintható volt, és kellőképp burjánzott is minden burjánoznivaló... De beszélhetnél most már inkább magadról.

 

F. M.: De ez a magam fiktív magam. Amelyik lehet valóságosabb, mindenesetre tapinthatóbb, bejárhatóbb, kijelöltebb, mint a reális magam. Kényelmetlen magam helyett a szerep, mint átlátható magam.

 

L. E.: Úgy érted, neked, saját magad számára? Vagy pont azért az illúzióért csinál az ember színházat, hogy a végén azt képzelhesse, hogy nem csak?

 

F. M.: Ez teremtés, tehát objektív valóság. Fel se merül, hogy nem totális.

 

L. E.: Mikor merül fel? Vagy mikor nem az?

 

F. M.: Egyszerűen az. A kétség, az önirónia, az elbizonytalanodás az jelen van egyfajta parodisztikus állandóan relativizáló hajlamban. De az is teremtő jellegű... A szent alibizmus.

 

L. E.: Erről mondja az Esterházy Péter, hogy írás közben az ember halálosan biztos valamiben, és ugyanakkor halálosan bizonytalan. Majd azzal folytatja, hogy ha ebbe a belső drámába kívülről beleesik egy kritika, az nagyon bizonytalan hatású esemény tud lenni. De most még nem a kritikáról beszélünk.

 

F. M.: Ennél az előadásnál nagyon lényeges, hogy olvasunk (nem tudjuk a szöveget) és írunk benne, ami nem egy klasszikus színházbarát jel. Tehát nincs kész, kiszolgáltatott, alakul... Alibizmus és koncepció egyszerre. Az alibizmus mint koncepció, a koncepció mint az ad hoc helyzet materializálása. A magánhelyzet mint út, mint vállalás, mint mártírium, mint rizikó. A magánsebezhetőség mint bátorság, mint nyelv.
Ez régi érzetem, hogy alkotóként nem a lényeget mutatom, hanem egy háttér-alapzajt, áradást gerjesztek, amit figyelve akár valami lényeges is megszülethet a fejekben. Én közeget teremtek, de végül is állítani nem állítok semmit, csak esetlegesen kiprovokálom mások állításait. Ezt adja az előadás is, egyfajta stilizált magánemberséget.

 

Kritikaírás helyett beszélgetés

 

F. M.: A kritikád (ha megírod) lesz a szakmai elemzés. A beszélgetésünk lehet szubjektív, sőt lírikus… lírai… Vagy mi a jó szó.

 

L. E.: Hát ez most olyan különösen van, hogy nem vagyok elég messze és elég kívül ahhoz, hogy kritikát írjak. Legalábbis azt hiszem. Már annyi mindent elmondtál, hogy nekem nem bírnak másféle gondolataim támadni.

 

F. M.: Akkor tegyél egy olyan gondolatkísérletet kiindulópontként, hogy mi van, ha ezt az előadást hagyományos színházként vagy egyszerűen csak színházként kezeled? Mi történik? Lehet így viszonyulni ehhez a dologhoz? Ellenáll? Megfejthető? Devalválódik?

 

L. E.: Pont ezek a kérdések azok, amiket csak egy kívülállónak érdemes feltenned. Hát az ember nem törölheti az agyának egy részét mielőtt gondolkodni kezdene. Az előadásról pedig valószínűleg akkor tudnék és akarnék is írni, ha bármilyen értelemben felzaklatott volna.

 

F. M.: Nem zaklattunk fel?

 

L. E.: Nem. Beléptetek az igen intim szférámba, köreimbe, de ez nem zaklatott fel. Nem vagyok középkorú férfi, és válságban sem vagyok… De megrendítő volt nézni azt, amit ti látvánnyá tettetek. És abszolút helyénvalónak éreztem, hogy a színen a végtelenségig lecsupaszítasz mindent, ami a szöveg önerejét, magánakvalóságát valóban érinthetné.
A szöveg uralta számomra olyan erőteljesen a teret, hogy kedvem lett volna becsukni a szemem. Csakhogy érdekelt az az inzultus, ami meg onnan, a látvány felől érkezett.

 

F. M.: A szöveg materializálása, sőt teresítése…

 

L. E.: Érdekes volt a színész és a kvázi civil kontrasztja, a harmóniák, a diszharmóniák, az ellenpontok…

 

F. M.: Ez volt a főcél. A szöveg mint tér, a jelenlét mint szöveg…

 

L. E.: És a testet se láttam még ily módon megfeszülni, a saját gyalázatán megtisztulni, végül megszűnni... Bár ez így hülyeség, mert a Kör jelent meg végül, vagy inkább a mozgás, a körforgás (magzatvíz és föld), ahogy az egyikből ki- vagy fel-, a másikba alászáll. Vagy felfelé tör az is, ami alászáll? Hát a kör szempontjából ez, lehet, irreleváns.
Egyébként ami számomra nagy kérdés – és ezen a ponton tagadtam meg vagy le a zaklatást, hogy zaklattatva legyek –, hogy eltűnik, meghal-e a szellem korábban, mint a test. Kérdés. Tőlem az előadás ezt kérdezte. Mert annak a bugyborékolásnak, amivel a puszta létezésünket kommentáljuk, nincs felső régiója. Pontosabban, nincs valódi megszólítottja, ha mindig saját magunkat, a kiosztott szerepekben is csak önmagunkat szólongatjuk.

 

F. M.: Na most zúdítod rám a szempontokat. Zavarbaejtő állítások. 
De a test csak kényszer. A szellem árad.

 

L. E.: Igen, csak nem mindig érteni, mit beszél. Tudod, mint amikor Hamvas Karneváljában megszólal az Angyal. Nálad, a te színpadodon: a testekbe zárt szellem megszólalásai, elhallgatásai ezek. Engem pedig megérintett a dekódolás reménytelensége is.

 

F. M.: Újrafogalmazni akar mindenáron, leválni, de sokszor csak elrugaszkodni tud ez a szellem.

 

L. E.: Ha úgy tetszik, ez az elrugaszkodás(ok) drámája volt. És e tekintetben igen sok szépség volt benne.

 

F. M.: Egy barátom a szöveget azért utálta – nem értette, nem tudott vele mit kezdeni –, mert úgy érezte, csak egy helyben topogás az egész, szenvedés, megoldás nélkül… És az, hogy nem történik semmi, nem a becketti értelemben vett kiüresedésről, leépülésről szól, de csakis a tehetetlenségről, zavarról, küszködésről...

 

L. E.: Ha ez zavarta, akkor felteszem, valamiképp személyesen érintve volt a dologban. De az Áruló vagy, Halász!, szerintem, egy igen erőteljesen férfi darab. Mivel én nő volnék, szemlélőnek meg elég szenvtelen, leginkább az esztétikumát tudtam értékelni mindennek.

 

F. M.: Pedig képzeld el, hogy eddig viszont abszolút női darabokat írtam. Valahogy én mindig az anyaméhnél végzem, ha írni kezdek. Ha nem is tudok semmit, de szimbolikusan valahol mindig azon a tájékon tapogatózom. Meghatározó élmény volt számomra a lányom születésénél ott lenni... És azért ez kellett ehhez a magzatvízízhez is. Ez egyébként az Áruló vagy, Halász!-nak egy alternatív címe: Magzatvízíz. És ahogy a Grendel-novella, úgy van egy vers (vagy koan) is, amelyet időről időre felidézek, ami még gimnazista koromból kísér:

a japán tűzoltók
a japán tűzoltók összenéztek
a japán tűzoltók csodálkozó japán tűzoltókat láttak
.
.
.
.

Na, a dantei ember életútjának felén mellett ez Wehner Tibor-vers a másik mottója az Áruló vagy, Halász!-nak. Pont erről szól.

 

L. E.: Hát köszönöm, hogy ezt megosztottad velem...

 

F. M.: Nekem két alaptémám volt mindig: a fikció és valóság közti határok elmosódása, és ezzel összefüggően az elvágyódás. Észrevettem továbbá, hogy én nem is akarok igazán semmit elmondani az alkotáson keresztül. Az alkotás az csak a létezés egyik fajtája, a létezés transzformációja művé, nem tartalom, entitás. Éppen ezért te nem csak azt láthatsz bele, amit akarsz... Jó, persze, bizonyos szempontból, amit enged is, de bele is kell látnod valamit, mert amúgy üres.
Ez olyasmi, ami régen foglalkoztat, hogy nem maga a mű, az alkotás a lényeg, hanem az, amire rajta keresztül ráirányítódik a figyelem. Az origó valahol a mű és a befogadó között van. A olvasónak, vagy a nézőnek, nincs más választása, ki kell találnia újra és újra a művemet.
Egyébként én nagyon eltávolodom a szövegeimtől. Teljesen kívülről nézem őket. De nem kritikusként, hanem idegenként. Nem kritikusan, de rácsodálkozva.

 

L. E.: És látá az Úr, hogy jó. (Bocs!) Azt képzelem, hogy Forgács úr inkább azon csodálkozik el, hogy Van, és csak aztán azon, hogy Milyen. És csak a legvégül azon, hogy ami van és valamilyen, az Mi. Micsoda.

 

 

(Hegedűs János fotójával)

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :