[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Lear király

szerző: Lovas Enikő 2010-09-12

 

Lear király

 

„Shakespeare legmegrázóbb tragédiája úgy kezdődik, mint egy mesejáték. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király meg annak három lánya... Aztán a történet száguldani kezd, mint valami nagy erővel startoló szuperszonikus repülő, egyszerre csak elrugaszkodik talajától, s gyönyörűen és ijesztően emelkedik följebb, egyre följebb...“ – írta Mészöly Dezső 1986-ban a Lear király, „az új Lear“ fordítása közben.

(A magyar „klasszikus“ Lear királyt – mily jellemző! –, A vén cigány és az Előszó Vörösmartyja fordította a szabadságharc bukása utáni években.)

 

Ugye, ki tudjuk hallani a mészölyi sorokból is az egzaltáltságot?

 

Hát igen. A Lear király.

Nagyjából így nézett erre a Shakespeare-drámára eddig még valamennyi elemzője, ti. hogy előbb mese aztán és minimum szuperszonikus repülőgép, valamint szokás még a Learről Jób könyvére és János jelenéseire ill. az apokalipszisre is asszociálni, de tulajdonképpen csak ez a hangulati felütés az, ami közös a Leart vizsgáló és magyarázó szövegekben. 

 

Már a dráma expozíciója súlyos értelmezési vitákat gerjeszt. Mert mit is művel a darab elején Lear? Lemond a hatalmáról, „önként és dalolva“... Bölcs királyra utaló döntés ez? Vagy legalább erkölcsileg tiszta tett? A polémiák már ezen a ponton elkezdődnek. Van, aki azt mondja, igen. A hatalomról való lemondás vitán felül álló, pozitív gesztus, pláne ha figyelembe vesszük, hogy az uralkodásban megfáradt, öreg király élete soron következő és alighanem legnagyobb feladatára készül: a halálra. A saját halálára.

Más megközelítések szerint: a király „a bűnnél súlyosabb hibát“ követi el azzal, hogy – realitásérzékét vesztve – feldarabolja az országát, elkövetve ezzel a központi királyi hatalom politikai öngyilkosságát (Géher István), s az már csak hab a tortán, hogy mindezt olyan szánalmas és infantilis árhoz köti, hogy a lányai – Goneril, Regan és Cordelia – egymással vetélkedve győzzék meg őt arról, hogy melyikük mennyire szereti őt. (Nem mintha valódi tétje volna a kierőszakolt vallomásnak, hisz – amint azt a király személyéhez közelálló udvaroncok, Kent és Gloster gróf párbeszédéből még darab nyitójelenetében megtudhattuk – a király már jóelőre eldöntötte, hogy az országot egyenlő részekre szabja, így adja át örökségül lányainak, ill. a kora feudális szokásrend értelmében így hagyományozza a hatalom gyakorlását a vejeire.)

A király nemessége vagy bolondériája? (nézőpont kérdése) tehát már eleve adott volt.

Hogy az örökségátadási ceremónián aztán milyen gikszer történt, tudjuk. Cordelia nem ment bele felséges apjaura játékába, minek következtében kitagadtatott, megátkoztatott és elűzettetett. 

 

Ezen a ponton aztán véget is ér a drámában a mese-szál. Ami ugyanis ezután történik az  „a lét legszélső határai felől“ lesz csak értelmezhető. Mit ér a hatalmát vesztett nagyság, mit ér a hűség, a tisztesség, mit a vérségi kötelék akkor, amikor majd´ mindenki a számítás, a hazugság és az árulás, a kegyetlenség és a gazság nyelvét beszéli? Mi az ember maga, micsoda az anyaga? Kint a világban és bent a lélekben ugyanazok az erők mérkőznek, csapnak össze egymással. Mivé lesz, mivé lehet akkor egyáltalán az ember, amikor a világ eredendő értelmetlenségébe szalad bele minden tette és gondolata.

És közben számtalanszor, a legkülönfélébb formában feltevődik az örök metafizikai kérdés is: Mit akart ezzel az egésszel az isten? Velünk mit akart!

 

A hatalmi vágy és a hatalomhoz való kényszerű viszonyulás pokolkörei – azt hiszem, ez leghangsúlyosabb eleme a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Telihay Péter rendezte Lear királyának. Már maga a  műsorfüzet is egy meglehetősen zavarba ejtő kiadvány. Az előadásra vonatkozó legszűkebb adatokon kívül Benedek Elek A só c. meséjének részleteit tartalmazza, továbbá Négyen beszélgetnek címmel a négy nagy parlamenti pártnak a magyarországi választások utáni jellemző dikciójából idéz, és mindezt Ady Endre a Nekünk Mohács kell néhány strófájával zárja: „Ha van Isten, ne könyörüljön rajta...“

 

Így, ilyen körülmények közt és ehhez képest fogalmazta meg magát a színpadon a nyíregyházi Lear király.

Azzal kezdték, hogy a  színház újrafordíttatta a darabot, az egyik legkiválóbb hazai Shakespeare-fordítóval, Nádasdy Ádámmal. (Szakértők szerint a műfordítások, különös tekintettel a színpadi művekére kb. húsz évente évülnek el.) Nádasdy Ádám munkája pl. Mészölyéhez képest nyersebb, konkrétabb, egyáltalán nem archaizáló, és noha valódi költő fordította, igen kevéssé poétikus szöveg. Egy igazi mai Shakespeare. 

 

A címszerepet játszó Horváth László Attila nem az eredeti Shakespeare-dráma uralkodásban megfáradt, halálra készülő, nyolcvan éves öregembere, hanem egy középkorú, életerős férfi. Mostanában, érdekes mód, nem szokás se élemedett korú, se annak maszkírozott színészekkel játszatni Leart, és ennek, természetesen, megvannak a maga dramaturgiai következményei.

Horváth László Attila Learjének tetteire sem lehet mentség az aggkori szenilitás.

Ez a Lear feldarabolhatja országát, ha úri kedve úgy tartja. A lányaitól azt kér cserébe, amit csak akar. Ha a kvázi semmiért kótyavetyéli el a birodalmát, úgy is jó. Ha a kedvenc lányát, aki nem hajlandó kedve szerint szólni, kitagadja, és ha a hozzá feltétlen hűséges Kentet, aki szót emel Cordeliáért száműzi, sőt ha még a Cordeliát örökség nélkül feleségül vevő frank uralkodót is egy füst alatt az ellenségévé teszi – megteheti. Mindent megtehet, ha egyszer despota. Akár azt is, hogy eleve fütyül arra, hogy mindez hová vezet(het) majd.

 

A nyíregyházi színház színpadán a hatalomátadás ceremóniája egy mai fogadás protokolljára emlékeztető módon megy végbe. A király és a meghívott vendégei a nézőtérrel szemben elhelyezett székeken foglalnak helyet. Kissé mereven ülnek, ám határozottan disztingváltan viselkednek. Rajtuk érzelemnek vagy indulatnak – legalábbis egyelőre – semmi nyoma.  A király köntöse jelképezi a birodalmat, amit a jelmeztevező, Daróczi Sándor előre preparált, oly módon, hogy amikor a leválasztott országrészeket a király az idősebb lányainak átadja, a köntös néhány rántással széttéphető legyen. Későbbi jelenetekben ugyanez a köntös épen, sértetlenül visszakerül majd a király vállára (megjegyzem, nem ez az egyetlen tetten érhető következetlenség az előadásban) – bár lehet, hogy ez azt jelképezi, hogy a királyság mint intézmény nem elidegeníthető... (?)

 

A király egyébként nem látszik despotának. Látszani, úgy direkte, nem látszik semminek. Ebben a vonásában határozottan emlékeztet korunk politikusaira. A hatalma csúcsán álló, esztelenül rendelkező király figurájától, a mindent, végül ténylegesen a józan eszét is elvesztett ember alakján át az utolsó színpadi kép „szép halott“-jáig eljátszani, azt gondolnám, kizárólag formátumosan, hatalmas belső energiákat mozgósítva és felmutatva lehet.

Horváth László Attila megmutatta, hogy nemcsak úgy lehet. Horváth olyan visszafogott, takarékos és hűvös, mint aki csak eljátssza, hogy Leart játszik, miközben maga mindvégig kívül marad a történeten. A saját történetén? Hát épp ez az! Lehet-e az embernek sajátja egy ilyen történet? Nem tudom. Kérdezem.   

A Leart, a Hamlettel és az Othellóval együtt azon Shakespeare-művek közé szokták sorolni, amelyek formátumos személyiségek kálváriáján át mutatják be, hogyan lesz a magánélet közüggyé.

Telihay Lear-értelezése is mintha azt mondaná, hogy hát végsősoron, mindenkor magánéletek ilyen-olyan alakulásai teszik – még a mai alászállt és lebutított formában is – a közügyet.

Direkte látnivaló ebben a hol szánalmas, hol félelmetes történetben pedig egyre kevesebb akad.  A magány, Lear magánya főleg nem látványosság. Látványosságról – urambocsá´, olykor vásári szintűről – inkább a többiek, a darab többi szereplője gondoskodik számunkra.

 

A Lear királyról, mármint a drámáról, Jan Kott egyszer lakonikusan megjegyezte: „Tizenkét főszereplője közül hat gazember, hat pedig igaz.“ 

A legátlátszóbb gazságot közülük a Molnár Mariann alakította Goneril és Fridrik Noémi Reganja képviselték. Az előbbi egy domina, az utóbbi pedig egy Barbie-baba figurájában válik jelenetről jelenetre egyre animálisabb lénnyé. Goneril túlfűtött szexualitása éppúgy a hatalomszerzés eszköze, mint Regan félelmet és undort keltő öncsonkítós pszihózisa.

A leghidegebben számító gazember Gloster balkézből született fia, Edmund (Vaszkó Bence), aki miután ártatlanul bevádolta előbb a bátyját, majd az apját, s ezzel együtt annak címét és vagyonát is megszerezte, úgy tervezte a „tüzelő koronás szukák közt“ és általuk előbb-utóbb Lear trónjra ülhet.

 

Az igazakat: Kent grófot Fazekas István, Edgart Olt Tamás, majd a ha késve is, de végül mégiscsak felébredt Glostert Gáspár Tibor, Albany herceget pedig Fellinger Domokos alakította. Az igazak, mint tudjuk, ebben a drámában folyton álöltözetbe kényszerülnek. Kent – mint a kétlábon járó hűség – Cajusként áll Lear szolgálatába, a bujdosásra kényszerült Edgar pedig előbb „Rongyos Tamás“, a menhelyi bolond, később a Parasztlegény álcájában válik mindenek tanújává, hogy végül, az utolsó felvonásban, már újra nemesemberként és lovagként legyen az igazságszolgáltatás eszköze.

Gloster és Albany csak később – a privát pokoljárásaik révén – igazulnak meg.

 

És hogy szóljunk végül az igazak legigazabbikáról is:

Érdekes megoldás, bár nem új találmány: Cordeliát és a Bohócot ugyanazzal a színésznővel játsszatta el a rendező. Úgy a múlt századtól kezdve megvan annak a színpadi hagyománya, hogy a Bohócot nő játssza, viszont az, hogy ez a két szerep tulajdonképpen egy, az a lehetőség vagy felvetés, szerintem, már az ős-Shakespeare-ben is benne van. Ez a két figura ugyanis egylényegű. Ráadásul a Bohóc akkor tűnik fel a színen, amikor onnan Cordelia távozni kényszerül, és akkor tűnik el végleg, amikor Cordelia – a királyt segítő frank sereggel – újra megérkezik.

Kuthy Patrícia szókimondó, okos és frivol – lánynak is, bolondnak is. Csupa szín. A középpontját vesztett és egyre inkább megvesző világban az ő feladat volna, hogy hordozza az isteni derűt. A darabbeli Lear pl. egy idő után már létezni se tud nélküle. („Hol a kispajtásom, hol az én bohócom?“; „...Itt mindenki alszik?!“; „Hívjátok ide a bohócomat!“)

Amikor pedig a börtönben felfedezi a meggyilkolt Cordeliát, Lear így szól: „Szegény kis bohócomat felkötötték...“

 

Nem tartozik szorosan az előadáshoz, csak eszembe jutott, mit írt erről Géher István: „Shakespeare hagyta, hogy a nyakára hurkolják a kötelet  (mármint Cordeliáéra), isten tudja miért. És tudja Lear király is, amit titokban tart az isten: hogy a szeretet megölhető.“

 

A nyíregyházi Lear királyban ilyesféle isteni jelenlét – még ha az valami kárhoztatható-féle volna is – nem volt kimutatható. A hiánya annál inkább.     

 

Az előadás atmoszféráját megteremtő látványvilágot Menczel József tervezte ridegre, enyhén futurisztikusra. A színpad jeleneteket tagoló, térelválasztó elemei fekete, sínen futó, mobil téridomok. A híres vihar-jelenetben – amikor Lear őrülete nyilvánváló válik, és beszédbe próbál elegyedni a nem-emberi nyelven beszélő viharral („Fújjatok, ti szelek, püffedt pofával! / Szakadj, felhő; dagadj föl hurrikán, / hogy eláraszd a templomtornyot is! / Ti kénes, gondolatnyi-gyors tüzek, / a tölgyhasító mennykő jelei, / perzseljétek szénné fehér hajam! / S te remegő mennydörgés, verd laposra / a világ duzzadó gömbölyűségét! / Zúzd szét az öntőformát és a csírát, / melyből az önző ember létrejön!“ /Nádasdy Ádám ford./) – emelkedő-süllyedő, Leart és kíséretét maga szorító vastraverzek jelképezik a tomboló elemeket.

Bár hogy eközben meg épp hokedlik zuhanjanak alá ezekről az irdatlan vastraverzekről, azon azért meg tud bicsaklani a hétköznapi logika. Mert ha ez nem szimbólum, se nem metafora, akkor lehet még allegória – aminek a jelentésében történetesen elfelejtettünk megegyezni. És akkor a hokedli csak hokedli marad, bármekkor vihar dúljék is szívben, lélekben és elmében...

Ugyanezek a hokedlik Lear vesztett csatája után a színpad sarkában öszehordva, felhazmozva állnak – ám ezt a képet se igazán tudtam mire vélni. (Rossz világ jár most a hokedlikre?)

 

Az atmoszférateremtés eszköze volt az is, hogy Telihay Borlai Gergővel íratott a darabhoz zenét. Noha megítélésem szerint ebben a történetben Borlai inkább zenei rendezőként, mintsem zeneszerzőként működött közre. A Doors Riders on the Storm-ja és a Deep Purple Child in Time c. kompozícióinak elemei tértek időről időre vissza az előadásban.

 

A leszámolás és az igazságszolgáltatás mozgószínpadra koreografált nagyjelenetében pedig akkor is észre lehetett volna venni Ladányi Andrea keze nyomát, ha a színlapon ezt nem tüntették volna fel. Az látványos volt, majdhogynem mozihatást keltett.

Mondjuk, a haldokló Edmund nyakában a zene ütemére villogó fénycsőtől vagy diódáktól én azért el tudtam volna tekinteni...

 

Az előadás egyik legjellemzőbb vonása egyébként az, hogy zavaróan fragmentált. (Az a töredezettség ill. a szétesésre hajlamosság szép neve.) Voltak benne kifejezetten követhetetlen, értelmezhetetlen jelenetek is. Pl. fogalmam sincs mit művelt az orvos a tébolyult Lear fölött, mit beszél Cordeliával, mint ahogy azt se értettem, mit akart jelenteni az injekció-osztogatós akciója.

A legnagyobb hiányérzetet viszont az okozta számomra, hogy ennek a Lear királynak nem volt ún. felső régiója. Az alkotók nyilvánvalóan nem kívántak metafizikai kérdésekkel vesződni, így aztán a darabfelfogás és ennek következtében maga a játék is igencsak földközelben maradt.

Ama szuperszonikus repülőgép Nyíregyházán végül mégsem emelkedett föl.  

 

 

 

színházi fotók: Karádi Zsolt, Nagy Erzsébet 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :