[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Lehet-e vagy nem lehet "isten háta mögötti helyeken" színházat csinálni? (jegyzet)

szerző: Lovas Enikő 2012-06-12

 

Lehet-e vagy nem lehet

 

„Jó lenne tudni, hogy mit jelent ez, és nem csak nekem, hanem úgy egyáltalán: színház. Tömeghisztériát, megszabott keretek között? Azt, hogy az ember mégiscsak szereti, ha beleavatkoznak legsajátabb ügyeibe, a lélegzetvételébe? Összelélegeztetést, de önkéntesen? Rituális rendetlenkedést? Az érzékek egy húron pendülését, rendet? Ezt is, azt is, talán. De ez is csak egyetlen megközelítés. Kezdhetném elölről?“ (Nádas Péter)

 

 

Bengt Ahlfors Színházkomédiája kezdődik így a Kassai Thália Színház színpadán. Matilda, a darabbéli darab rendezője (Lax Judit) belekiált a már üres – a korábbi díszletelemektől, relikviáktól megtisztított – és még üres, színész nélküli színtér csendjébe: „Ezen az isten háta mögötti helyen nem lehet színházat csinálni!“ Majd mégegyszer, és mégegyszer, skandálva: „ezenaz-is-ten-há-tamögöt-ti-helyen...“ Satöbbi. Egyszeri mondásra is el lehetne hinni neki. Pláne, hogy a feljajdulása előtt, a színpadon ülve, háttal a nézőknek Miguel Robles Tabula Rasájának balettelőadását nézi megbűvölten – a Youtube-ról, ill. egy kivetítővászonról.

 

Hogy Kassa vajon az isten háta mögött van-e, és hogy Matildát egyébként Czajlik Józsefnek hívják-e, ezek a kérdések csak egy egészen kicsit illetlenek, viszont egyáltalán nem irrelevánsak. Igen hamar kiderül ugyanis, hogy ami itt a néző szeme elé tárul, az mindenféle audio- és vizuális szcenográfiai szórakoztatási elemek ellenére sem annyira skandináv színházi komédia, mint amennyire helyspecifikus, kassai magyar színházi létabszurd. Összefonódása játéknak és életnek.

 

Bár, hogy mi mennyire, milyen mértékben fonódik össze, azaz hogy hol vannak a játék és a valóság határai egy színházban, ahhoz a kérdéshez mindig, minden körülmények közt illik óvatosan közelíteni.

Bengt Ahlfors, amikor az istenhátamögötti színházcsinálás külső-belső körülményeit festegeti meg, elég durván karikíroz. Sok és jóféle humorral teszi ezt, mély, alapos környezet- és emberismerettel, szarkasztikus-kíméletlenül, ám a darab mindezzel együtt – vagy mindezek ellenére – kicsit túlírt lett, néha patetikus és sokszor közhelyes. Igaz, ezen közhelyek zöme ún. színházi közhely, főként Oscarnak, a mindentudó ügyelőnek a szavai azok, aki – miközben nosztalgiával emlékezik a faluszínházban töltött fényes évekre – a többiek okulására folyamatosan nagy színhácsinálókat idéz, Csehovot, Sztanyiszlavszkijt, Strindberget stb., sőt egészen sajátos „átiratban“ egy anti-Grotowskit is, miszerint „a színház egy kupleráj, és mi vagyunk benne a kurvák.“

 

Ahlfors elrajzolt figurákat helyez és mozgat szinte kizárólag beteg társasviszonyokban, akiknek a legjellemzőbb karaktervonásaik, kivétel nélkül mindegyiküknél a negatív tartományokban leledzenek: autokratizmus, hisztériára való hajlam, sértettség, féltékenység, hiúság, gőg, egománia, kíméletlenség, részvétlenség... Meddig soroljam még?

Ezek közt legenyhébb még Oscar tudálékossága.

Mondjuk ahhoz nem kevés önirónia kellett, hogy Bengt Ahlfors önmagát, vagy lehetséges alteregóját is beleírja a darabba, a Bengt nevű debütáló drámaíró és alkoholista szerepébe, de hogy ettől még milyen pocsolyarossz színházat is lehet belőle csinálni, arra azért legalább egy ékes – vagy inkább éktelen – példát mondani tudnék. (Komárom, a Békés Megyei Jókai Színház vendégjátéka, 2011-ben.)

 

Czajlik – Forgács Miklós dramaturgiai segédletével – egy más, egy új Színházkomédiát tett le az asztalra, majd a színpadra fel. Mindenekelőtt a színész és a színészlét iránt irgalmasabbat, kompozíciójában összetettebbet, sokoldalúbban dimenzionáltat, és nem utolsósorban sokkal elemeltebbet is.

 

Apropó színpad: a kassai Thália színpada épp átépítés alatt áll, ezért az új darab bemutatására a  Márai Stúdiószínházban került sor, egy (színház)építészetileg nonszensz térbe, ami kicsi, zsúfoltságában is rideg, szellőztethetetlen konferenciaterem. Ha valaki vidéket és provinciát akar mutatni, álmos és konzervatív félmúltat egy nagyváros közepén, megtalálta a megfelelő helyet. Csakhogy Czajlik nem egy filmes helyszínvadász, hanem igazgató-rendező itt. Nem a színpadon, az életben. És az életből, valamint a színházából valók azok a színészek, akikkel szemérmetlen és keserű komédiát csinál, nemcsak Bengt Ahlfors malíciózus darabjából, hanem a saját, szakmai életükből is.

Néha az az érzése támad a nézőnek, hogy olykor még privát indulatok és gondolatok is kimondatnak, látvánnyá lesznek itt... De hát ami egyszer színpadra került, az többé már nem tud privát lenni. Különben mindig és épp eléggé mesterkéltnek tud hatni a színpadon a kreált színházi környezet, ember, azaz rendező, színész legyen a talpán, aki abból a sok műviből valami valódit, elevent teremt.

Humor, még több humor, invenció, nagyjából a zsenialitás határán és tömény szemérmetlenség kell az efféle teremtésekhez. És persze bátorság.

 

Például ahhoz, hogy ún. egygenerációs színházat csináljon valaki ebből a Színházkomédiából, amelyben a szerepek közt minimum húsz, de inkább negyven év korkülönbség lehet, pl. Oscar, az ügyelő (Havasi Péter) és a Lottát játszó, csitri- vagy csak „csitrilelkű“ színésznők (Szabadi Emőke és Szoták Andrea), vagy Linda Molin, díva, szexistennő, kétszeres Buenos-díjas stb. (Rák Viktória és Varga Lívia) valamint a Per nevű meg nem értett színész (Nádasdi Péter) és a Harry nevű, nagyon-nagyon megértett amorózó (Petrik Szilárd) között.

 

Nagy ötlet volt továbbá, hogy a rendező két női szerepet megkettőzött. Nem a klasszikus alternálás módszerével, hanem úgy, hogy egyszerre, egyidejűleg játsszatja két, nem mellesleg ellentétes karakterű színésznővel ugyanazt a szerepet. Nagy formaművésznek kell ahhoz lenni, hogy ilyesfajta kompozíciós ötletek a színpadon működjenek, és lehetőleg ne vágják ki a biztosítékot a nézőnél se. Bár, ha hinni lehet az improvizációs betéteknek – és hát mért ne lehetne? – Czajlik ötletei azt legelébb a színészeknél vágták ki. („Akkor ezt most hogy is képzeled?“; „Most olyanok leszünk, mint a Philadelphiában a két Peti, külső és belső én?“; „És most hogy játsszak én 24 évesen egy 60 éves öregembert? Most legyek olyan, mint Dudás Péter az Aranyművesben?!“ (mutatja, hogyan játszott Dudás Péter a saját életkoránál vagy negyven évvel öregebbet), „Ha fejre állok se tudok... Vagyishogy tudok fejre állni (fejreáll), látod?!“; "Ez valami koncepciói itt, ebben az évadban a kettős szereposztás?! Az Aranyművesben is lekettőztek, most is..."; „És én hogyan legyek a 160 centimmel díva meg szexistennő?! Én szubrett vagyok, engem így ki fognak röhögni!“ – és így tovább.)

 

De bírták szuflával, tehetséggel a színészek az ötletelést és a megvalósítást is, miközben jó ritmusban, jó váltásokkal, remek időkezeléssel jöttek-mentek az egymást átfedő játékbéli játékrétegekben.

Ha eddig kétséges lett volna, vagy nem mondatott volna ki, itt az ideje: a kassai Tháliának egyébként csodálatos színészei vannak. A csodálatos jelzőt én a félelmetes szinonímájaként használom, és aki ezt nem érti, az alighanem sose látott még színészt közelről. Most, például ebben darabban meg lehet őket nézni. Közelről.

 

Czajlik rendezéseinél, úgy képzelem, mindig van, lehet valami nagyon erős vízió, amit követ, ám a késznek mondható előadásainak már a részleteket illetőleg sem csupán csak egyetlen lehetséges olvasata, értelmezése van. A jelháló mindig sűrű szövésű, bonyolult mintázatú.

Lehet pl. azon filózni, hogy hogyan, miért kerültek a komédiába Tóth László A színész c. filozofikus költeményének részletei (csizma az asztalra) – „Színész voltam, / színész vagyok, / játszom“... Vagy hogy egy konkrétabb tépelődnivalót is megnevezzek: a Színházkomédia-beli darab vajon milyen minőségű színház? Matilda jó színházat csinál, vagy sem? Erre vonatkozólag nem igazán ad eligazítást az eljátszott próbafolyamat, a börleszkben bemutatott "előadás" pedig határozottan nem. Mint ahogy arra sincs válasz földön-égen, amit Linda Molin vet fel a játék végén, hogy a színházcsinálónak (inkább) harc-e, vagy (inkább) szerelem a színház.

Lehet persze, hogy mindez nem is olyan fontos, pontosabban, hogy nem is igazi kérdések ezek.

 

„Nem az a kérdés, hogy egy színház jó-e vagy milyen, hanem hogy képes-e dialógust folytatni a társadalommal, a környezével“  – mondta nemrég egy sajtótájékoztatón Czajlik József –, meg hogy "már az alapkérdésekről is nehéz a beszéd".

Nos, mielőtt dialógusokat kezdeményeznénk, alapkérdésként, sose árt tisztába jönnünk saját magunkkal. Azzal, hogy mi kik vagyunk, és hogy mit akarunk. 

Czajlikék ezt a dialógust ezúttal magukkal, egymással folytatják le. A néző pedig abban a megtiszteltetésben részesül, hogy azt, ami ebből színházzá lett, egészen közelről láthatja, nézheti.

Megtétetett a legfontosabb lépés. Ami egyúttal a legbátrabb és bizonyára a legelkerülhetetlenebb is. Már amennyiben igazi színházat akar csinálni valahol valaki.

A közeg érettségén múlik, hogy erre hogyan reagál, mit lép majd.

 

 

Fotó: Bocsárszky Zsolt

a színház honlapja


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :