[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Leszámolás az elvárásokkal

szerző: Gaal Enikő 2013-03-23

 

Leszámolás az elvárásokkal

 

Grendel Lajos Éleslövészet című regényéről


 

Arról, hogy Grendel Lajos posztmodern szerző-e, számos vita született, ennek és helyének meghatározására a kánonban én itt nem vállalkozom. Legyen elég annyi, hogy fontos szerző, aki a posztmodern korban kezdett alkotni, a magyarországi írókhoz képest egy más, sajátos pozíciót képvisel, szövegeire ezáltal érvényesek posztmodern és örök érvényű, általános jellegű és speciális jegyek is. Például az, hogy mint a posztmodern szövegek esetében lenni szokott, ez a regény is erősen reflektál önmaga szövegszerűségére, már az első fejezetben, a tekercs- és naplórészletek egymásra hatásával és egymásra hivatkozásával, az elbeszélői kommentárok ill. a belső hang megszólaltatásával. Ugyanakkor már a regény elején felvázol egy sajátos élethelyzetet is. Ennek az élethelyzetnek, a szlovákiai magyarságnak vagy szlovákiai magyar kisvárosiasságnak más-más aspektusait mutatja be az egyes fejezetekben.

 

Szirák Péter, Grendel monográfusa szerint a szerző a kisebbségi sors átértelmezésére törekszik, és egy olyan sajátos regény- és szövegvilágot alakít ki, mely nem hasonlítható össze a magyarországi, sem a szlovákiai állapotokkal. Az én véleményem az, hogy Grendel nem akarja (át)értelmezni a szlovákiai magyar sorsot, a regényben felmerülő kérdésekkel, hogy mit jelent szlovákiai magyarnak vagy szlovákiai magyar írónak lenni, inkább azokat az elvárásokat próbálja meg kérdésessé tenni és lerombolni, melyek a 20. század második felében születtek a szlovákiai magyar irodalommal és szerzőkkel szemben.

 

Grendel regénye három részből, három nagy leszámolásból áll. De a lerombolásra való felszólítás már ott van a regény mottójában is, tüzeljünk egyenesen a képre, számoljunk le minden szándékunkkal, minden kialakított képpel, azaz elvárással, legyenek azok akár társadalmi, akár irodalmi jellegűek. Az első, történelmi leszámolás során számos kérdés merül föl, többek között az is, hogy van-e (elmesélhető) története a városnak? Az elbeszélő reflektál arra a társadalmi igényre, arra a kínlódásra, hogy valamit föl kell mutatnunk, hogy meg kell mutatni, hogy van múltunk, van sorsunk, van történelmünk, így válaszképpen az Olsavszky-házban talált tekercsek alapján rekonstruálja/elbeszéli/kitalálja a város történetét. De ahogy minden történet csak megkonstruált múltbeli történet lehet, ez a sors és tradíció is fiktív.

 

A második rész, az irodalmi: leszámolás önmagával, elszámolás a mindenkori jelen helyzettel. Az elbeszélőnk korába lépünk, megismerkedünk a családjával, a mindennapi kompromisszumokkal, stratégiákkal, miként lehet lebegve élni, leleményesen elkerülni és védekezve az élethelyzetekkel szemben elmulasztani a lehetőségeket. A panellakás falai és a megalkuvások között felmerül a regényírás lehetőségének kérdése, hogy igazából érdemes-e, és ha az elbeszélő elhatározná magát, hogy regényt ír, ugyan milyen lehetne ez a regény, hiszen az olyan regény, amelyben történik valami, már nem lehet érdekes, mert „minden megtörtént már, s ami ebből újra megtörténik, az már csak a megtörténtek paródiájaként viselhető el ideig-óráig". Ebben az érdekes, az írás folyamatára és a (saját) történet elbeszélhetőségére reflektáló játékban újra megjelennek azok az ön- és sorsmeghatározási nehézségek, hogy mit jelent szlovákiai magyar írónak lenni, vagy egyáltalán szlovákiai magyarnak vagy írónak lenni, melyeket a történelmi leszámolás során már megidézett, és lerombol az írósággal szemben kialakított minden társadalmi elvárást. Elutasítja, hogy a kisebbségi sorsról számoljon be, de ezzel a szándékkal válik mégis valamelyest nemzetiségivé a problematikája. Egyszerre lokális és globális jellegű, egyszerre jelenik meg az aktualitás és a (képzelt) múlthoz kötöttség. Közben ott van egy ironikus hang, a folyamatos feltételes mód a regényírással kapcsolatban, mely minden elgondolást, lehetséges értelmezést zárójelbe tesz.
 

A  végső leszámolás az előző két fejezethez képest sokkal inkább elszámolásnak tűnik, a regény végén az elbeszélő számba veszi az elmulasztott lehetőségeket, hogy mi minden lehetett volna a saját történetének befejezése, és leírja, hogy ehhez képest hova jutott. Leszámolás az illúziókkal, a reményekkel, a lehetőségekkel. Nincs szomorúság vagy mérgelődés, csak leírás, konstatálja a helyzetét, megalkuszik. S ez a megalkuvás lesz az összekötő kapocs, ez lesz Grendel második regényének, a Galerinek kulcsszava is.

Számomra  a regény legérdekesebb része az első, a történelmi leszámolás, mert egyrészt azt a posztmodern tapasztalatot közvetíti, hogy nem lehetséges egy nagy elbeszélhető történet, csak résztörténetek vannak, melyek gyakran ellentmondanak egymásnak, és nem alakul ki belőlük egy egységes kép. Mindezt egy rendkívül (ön)ironikus pozícióból teszi, hiszen tisztában van azzal, hogy nem lehet, mégis megpróbálkozik egy város történetének rekonstruálásával, de közben fel is hívja az olvasó figyelmét annak megkonstruált jellegére. Ebben az ironikus pozícióban a narratív jelleg hangsúlyozását látom, mely újraértelmezi Ricoeur gondolatait, hogy történelem és fikció között nincs nagy különbség, ugyanazt a szöveghalmazt értelmezhetjük többféleképpen is, csakis az olvasón múlik mit választ. (VÖ: Paul Ricoeur: Soi-même comme un autre ill. Uő: A történelem és a fikció kereszteződése.)

 

Nem tudni pontosan, ki az, aki elmondja a történeteket, sok különböző forrás kerül elő, melyek egymásra hivatkoznak, közben az elbeszélő kommentál, emellett megjelenik egy zárójeles belső hang is, előkerül egy lány naplója, az Olsavszky-házban talált tekercsek erre hivatkoznak. De ki olvasta el a tekercseket, ki kommentál és ki ír, ki az elbeszélő, mi köze az események elmondásához az elbeszélő nagyapjának, aki megismerteti őt a tekercsekkel? A tekercsekkel, amelyek egy olyan házból származnak, melyről azt sem tudni, hogy hol állt, vagy állt-e egyáltalán valamikor. Ezekkel és hasonló kérdésekkel bombáztam a szöveget, de végül éppen ebben a sokszoros nyelvi közvetítettségben véltem fölfedezni az értelmezői kiindulópontot. Nem akadályt jelent, hanem kulcsként szolgál, fölhívja az olvasó figyelmét arra, hogy bármilyen referenciaelemeket is tartalmaz, az elbeszélt történet az egyes nézőpontokból mindig más lesz, és az igazság vagy a múlt sosem lesz teljesen hozzáférhető. Ezzel a jelenséggel Grendel úgy játszik el, hogy a történelmi tengelyt kétszer megforgatja, hiszen olyan szövegeket sorakoztat föl, melyek közül meghatározhatatlan, melyik (az) eredeti, és melyik a többi forrása, „tehát előreláthatóan semmi sem tisztázódik majd”. Az Olsavszky-házban talált tekercsek szövegeihez összesen hat, többé-kevésbé beazonosítható szerzőt rendel hozzá, Somogyi Juhász Pétert, Kenéz Borbálát, P. Sándort és a bécsi holland nagykövetet, megnevezetlen marad azonban az első rész és a tizenhatodik fejezetben kibontakozó történet szerzője (mely fejezet akár egy sajátos narratív hurokként, mise en abymként is értelmezhető lehetne, hiszen kicsiben reprodukálja az egész mű struktúráját). Somogyi Juhász Péter és P. Sándor is Kenéz Borbála naplójára hivatkoznak, a szövegek mégis ellentmondanak egymásnak. Tehát a helyzetek, szereplők és szerepek ismétlődnek, mégsem válnak referenciálissá, hiszen az egyes elbeszélők nézőpontjai megkérdőjelezik egymást, kioltják a történetek lehetséges igazságtartalmát. Egymás mellett sorakoznak föl, a regény terében azonban békésen megférnek az ilyen ellentétek, hangsúlyozzák, hogy a történelmi tényekhez képest sokkal fontosabb a beszédmód, és kiemelik a regény ironikus hangját. Ezt a hang(ulat)ot erősítik a történetekben leírt túlzások is, melyek anekdotikussá teszik az egyes beszámolókat. Ilyen túlzások fölfedezhetők a Boross Ambrus vagy Emericus Langh hősiességét taglaló részekben, ill.  később a kiüresedett rituálék, a nagy zabálások vagy a nyúlvadászatok leírásában is.

 

Grendel Lajos Éleslövészet című regényével én tizenhat évesen ismerkedtem meg, véletlenszerűen vettem le anyukám polcáról, és megragadott már az első lapja, hiszen akkoriban a kevés dedikált könyveink közé tartozott. Ma már a néhányadik újraolvasás és sokadik kézbe fogás után ezt az aláírást és a mellette szereplő keltezést is a regény részének szeretem tekinteni, olyan referenciaelemnek, mely játékosan szembenáll a fejezetekben kibontakozó megkonstruált történelmi tényekkel. Véleményem szerint ez az ironikus szembehelyezkedés az egész mű sajátja, szembehelyezkedés az elvárásokkal. Bármit is szeretnénk kiolvasni a regényből, nemzeti(ségi) sorsok és tragédiák, vagy egy kisebb közösség, a többször leégett kisváros történetének leírását, családi vagy individuális drámákat, a történelem textuális jellegének posztmodern értelmezését, Grendel mindezt megadja nekünk, és mégsem. Ironikus tónusban képvisel egy olyan kettősséget, az elvárások megpendítését és elutasítását, melynek köszönhetően regénye egyszerre lehet lokális és globális, specifikus és univerzális jellegű.


 

Felhasznált irodalom:
Grendel Lajos: Éleslövészet. Galeri. Áttételek, Madách, Pozsony, 1986.
Szirák Péter: Grendel Lajos, Kalligram, Pozsony, 1995.
Keserű József: Folytonosság és/vagy megszakítottság, Kalligram folyóirat,  X. évfolyam, 2001. március

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :