[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Macskák

szerző: Nagy Enzoe Zoltán 2013-06-26

 

Macskák


Egy fekete-fehér tarka cica költözött be először a házunkba és az életembe. Aprócska volt és aranyos, kis rózsaszín orral, óriási fülekkel. Szüntelenül a „fehér italért” könyörgött – mint a kiscicák általában – kedvesen nyávogva.
Mikor nagyobbacska lett, előbb a házat lakta be, később pedig az udvart is. Mindenhova elkísérgetett bennünket, a kertbe vagy apámhoz, a műtermébe. Néha sikerült az ágyamba is belopnom.
Majd rühes lett. Egy furcsa nevű szert ajánlottak rá, amivel be is kentük. A gyógyszer nem lehetett kifejezetten macskabarát, mivel lenyalogatta magáról. Kezdett rosszul lenni. Óráról órára romlott az állapota. Látva a veszélyt, apám kétségbeesetten mosta le róla a maradékot. Kínjában a cica mélyen beleharapott apám ujjába, és már láttuk, hogy nincs visszaút.
Apám zokogva vitte a cica élettelen testét kezében, le, a kert felé, hogy elföldeljük a kis állatot.
Ma is előttem van az intése: „Fiam! Tanuld meg becsülni az életet, s emlékezz! Ezután már semmi nem lesz úgy, mint azelőtt volt.”

Aztán, sok évvel később oda-odalátogatott hozzánk egy meglett kandúr is. Eleinte csak meg-megsimogattuk, majd etettük, becézgettük. Egy idő után úgy döntött, hogy megfelel neki a tőlünk kapott ellátás, és nálunk marad. Bejárása volt a házunkba, a szobákba, s mi igazi családtagként tekintettünk rá, örültünk neki. Eme kiváltsága akkor is megmaradt, mikor már több környékbeli macska döntött úgy, hogy nálunk marad. Egész seregnyit fogadtunk be, akik „bérbe vették” a pincét. A tél ellen bújtak oda, mert ott melegedhettek a mindig üzemelő kazán mellett.
Ebben az időben már gyakori nappali sétáinknak is aktív részesei voltak a macskák. Sokszor egész a falu határában levő kanálisig követtek bennünket, s közben bemutatták nekünk, hogy tudnak fára mászni, hozzánk szaladni, dörgölőzni. Igazi s nagyon szórakoztató társaink voltak.
Hazaérve türelmetlenül fogyasztották el az ételmaradékainkat, majd elégedetten szóródtak szét pihenni, hűsölni az udvar füvében.

Lehetett ekkor már vagy huszonhét macskánk, akik még néhány filmkocka erejéig helyet is kaptak az egyik, apám festészetét bemutató portréfilmben.

Imádtuk a macskák közelségét. Életmódjuk a szabadságot, az önállóságot jelképezte. Nem voltak talpnyaló rabszolgái az embereknek. Ha kedvük tartotta, odajöttek és hozzánk simultak. Kértek, de inkább kapni akartak, hol eleséget, hol szeretetet, s mi mindebből kifogyhatatlanok voltunk.
Később megfigyeltük, hogy minden egyes macskánknak más az arca, a mimikája, a gesztusai és a pillantása. Az egész egyéniségük tükröződött az ábrázatukon. Ezek alapján adtunk nekik magunk kreálta neveket is: Pityiri, Micsicsi, Kandurku, Tuki, Kiskirálynő, Inaska, Cipri. Nyávogásukról sokszor az esti sötétben is felismertük, melyikük közeledik.  Az egyiptomiakhoz hasonlóan mi is szent állatoknak tekintettük, és akként dédelgettük őket.

Apámat és engem is többször megihlettek a macskáink.
Megfestettem, ahogy az asztal mellett ülve, némán fölfelé néznek ránk. Szemeikben egyszer vágyat, másszor kedvességet, néha elégedettséget, elvétve könnyet véltem felfedezni. Sokszor szerettem volna tudni, mire gondolnak. Vajon tényleg értik-e az irántuk érzett szeretetünket és tiszteletünket. Ilyenkor mindig az ölembe vettem és magamhoz szorítottam őket.
Menyus megfestette, hogyan néznek ki nyáron és hogyan télen. Sokszor, ha jó kedvre akartunk derülni, elővettük a nyári Cipri képet, akinek szerelmi légyottjai számunkra vicces nyomokat hagytak a testén. Apám tépettnek, borzosnak és összerágott fülűnek ábrázolta.

A paradicsomi állapotoknak egy megmagyarázhatatlan és meghatározhatatlan járvány vetett véget.
Egy napon az iskolából hazaérve, a szobában, egy kibélelt, meleg kis dobozban találtam az egyik, akkor már haldokló cicánkat. Apám hozta be őt, mondván, hogy a macskák arra emlékeznek legjobban, ami épp most történik velük, s ő szerette volna így szebbé tenni az agonizáló, parányi életnek az utolsó óráit, napjait.
Abban az évben, a kemény tél alatt vagy tíz cicát temettünk el.
A hátsó udvarban levő melléképület falának töve már kezdett macskatemetőhöz hasonlítani.

Legutoljára Cipri kandúrt érte el a betegség. Az orvos daganatot diagnosztizált nála.
Több héten át szenvedett. Hol jobban, hol rosszabbul volt.
A napok nagy részét egy kis papírdobozban, a meleg takarók alatt töltötte. Olykor feltört belőle egy-egy keserves hang. Volt, hogy kitántorgott a dobozból, de olyankor is nyomorúságos látványt nyújtott.
A napok előre haladtával egyre sűrűsödtek a kis állat „halálhörgései”.
Mindannyiunk számára egyre elviselhetetlenebbek voltak ezek a percek. Apám kétségbeesésében többször megjegyezte: egyszer majd ő is ilyen kínok között fogja végezni…

Majd egyik reggel, az éjszakába nyúló virrasztások után azt vettük észre, hogy csend lett. Szokatlan, ismeretlen csend…

Akkor még nem értettem semmit…

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :