[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Március 15-re

szerkesztette: Lovas Enikõ, 2009-03-11

hiteles portré Petõfi Sándorról„Engem Petõfi tanított meg arra, hogy nincs világosság, Petõfi, a világosság Petõfije ... Milyen szent, bolond rébusz lehet a szürke ember, ha még Petõfit is, a mindig átlátszásra a Nap elé álló, ragyogó Petõfit sem tudjuk megmagyarázni.“ (Ady Endre)


Nem nagyon tudok én ünnepelni.
Március tizenötödikén meg valahogy különösképpen nem tudok. Hajdanán, persze, tudtam. Malomkerék-nagyságú kokárdával vonultam fel és alá, de legfõképpen be kisvárosi –  nem mellesleg – két-, azaz szlovák-magyar tagozatos gimnáziumunk  kapuján, ahol  reményteli kísérletek folytak arra, hogy az akkor még színmagyar vidék gyerekei sikeresen adaptálódjanak a Szlovák Szocialista Köztársasághoz (vagy –ba), ha lehet, önként és dalolva, ideológia segédlettel, ha pedig úgy nem megy... Hát, a nyolcvanas években azért ment az már úgy is. A pedagógiai munkát illetõleg pedig a meggyõzõ és kényszerítõ eszközök elmés kombinációját alkalmazták ránk. Ehhez a mûsorhoz az is hozzátartozott, hogy megértessék velünk, egy szlovákiai magyarnak nem illik túlságosan (mily gyönyörû szó!) „magyarkodni“. A márciusi 15-ei kokárdaviselés pedig kétségkívül a „magyarkodás“ kategóriájába tartozott.
Elég sokan hitték és vallották akkoriban azt – különben normális, épeszû emberek –, hogy ez így igaz! Hogy ez így jól van.
Úgy látszik az ember, az már csak olyan, hogy minél nagyobb baromság, erkölcstelenség elkövetésérõl van szó, annál inkább szeret megtenni a sikeréért – legbelül, önmagában is – minden tõle telhetõt. (Jókai Annát prafrazálva: „Az ember nagyon tanulékony, ha a gonosz a minta.“)
A diktatúra szabályai pedig egyszerre voltak zavarosak és kiszámíthatók. Számunkra is. Ezen a napon mindig becsületesen kivártuk – általában nem kellett rá sokáig várni – , hogy valamelyik tanerõ felszólítson bennünket, kokárdásokat, a „szimbóleum“ áthelyezésére melltájékról a táskák fenekére – azaz az eltüntetésére... Amivel többnyire elérték, hogy azok a gyerekek is elgondolkozzanak az emberi szabadságjogok megnyirbálásán, akiket természetes hajlamai vagy adottságai különben nemigen vittek volna rá ilyesmire.

Hogy Petõfi, az õ külön bejáratú „szabadságvallásával“ vajon mit szólt volna mindehhez, azt már inkább jobb el se képzelni. Tudjuk, miket volt szokása szólni, a saját korához is, pedig akkoriban mégiscsak forradalmi, mit több, szabadságharcos idõk jártak.

Petõfi emblematikus figurája azóta is, hogy régóta nem kell már se demonstrálnom, se bizonyítanom semmit se, folyvást eszembe jut. Ezekben a napokban meg pláne. Mert hogy ilyenkor szokás õt felemlegetni, meg szavalni, meg megkoszorúzni...
Ám tessék csak figyelmesen elolvasni az alábbi a verset! Ezt nem gyakran szokták, petõfizéskor, egy-egy március 15-én elszavalni:

Ameddig a történet csillaga
Röpíti a multakba sugarát:
A szem saját kezünkben mindenütt
Saját szivünkre célzó gyilkot lát,
S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!...
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Igy hordozunk sok százados sebet,
Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;
Mérget kellett mindenkor innia,
Ki sebeinkre önte balzsamot.
Valami rossz szellemtõl származánk!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
S míg egymást martuk szennyes koncokért,
Mint a szeméten a silány ebek,
Azt vettük észre csak, hogy ezalatt
Az oroszlánok itt termettenek;
Jött a tatár, jött a török reánk.
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog,
Mint ember, aki görcsben haldokol;
Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá
Az óriási nadály, a mogol,
S holttesteinket fölfalá a láng!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
S ott van Mohács... ott nyomta a királyt
Sárkoporsóba páncéla s lova,
S készûlt számunkra a ledõlt király
Kardjából a rettentõ zabola,
Melytõl még most is ég és vérzik szánk!...
Isten csodája, hogy még áll hazánk.
Mi lesz belõlünk?... ezt én kérdezem,
De mily kevesen gondolnak vele.
Oh nemzetem, magyar nép! éltedet
Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk;
Emberségünkbõl álljon fönn hazánk!

A vers címe: Isten csodája; kelt Szalkszentmártonban, 1846 januárjában.
Hát, igen. A valódi költõk meg már csak ilyenek. Lépten-nyomon igazat beszélnek. „Igazhatnékjuk van.“ Ráadásul valahogy mindig aktuálisak is. A jövõ-menõ idõ se változtat a soraik érvényességén... Talán mert eleve az idõtlennek dolgoznak...?
Ebbõl a versbõl értettem meg többek közt azt is, hogy bizonyos történelmi korszakokban „hogy s mint“ válhatott ez a „zseniális gyermek“, „mennyeien nagyságos suhanc“ (ahogy Ady nevezte õt), ill. ez a „kedves lángész“ (ahogy meg Kosztolányi) verseinek bizonyos – mikor melyik – típusa kényelmetlennek, olykor egyenesen zsenánsnak. Továbbá azt is, hogy mennyire nem igaz, hogy szeretni, igazán szeretni bármit – embert, hazát, szabadságot, akármit – csak ájult öntudatlanságban és szerelmünk tárgyát illetõ mennyei vakságban lehet.

Számomra egyébként a legmegrázóbb „Petõfi-mû“ az 1849. július 11-én Mezõberényben írt levél. Az utolsó, Arany Jánoshoz: 

„Kedves barátom, az napon, melyre hirdettük a népgyûlést, melyre föllovalt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a fõváros környékén vívandó véres, elhatározó, utolsó leheletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt stb., mint õmaga mondá: ugyanaznapon adta tudtára a kormány a fõvárosi népnek - hegedûszóban persze - hogy eszeágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé otthagyni becses fogát, hanem az elsõ bokor zörrenésére el fog eblábolni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentõ irhája nagyobb biztosságban lehet. Én ezen komiszságra teljes erõm és tehetségem szerint dühbe jövén, s megemlékezvén még elõbbeni sebeimrõl is, kaptam magam, fölszedtem sátorfámat s másnap családommal együtt ide, e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, s amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok. Hát ti mit csináltok, hogy vagytok? add tudtomra, valamint azokat is, amik az utóbbi idõkben a világon és Magyarországban történtek, mert én, mióta Pestet elhagytam, semmit sem tudok. Te mégiscsak közelebb állasz az eseményekhez vagy legalább a hírekhez. Írj mielõbb. Az utolsó posták ide Gyula és Csaba. Isten veletek, ölelünk benneteket! barátod, Petõfi Sándor

Ezt követõen, amint az köztudott, feleségét is fiát Arany gondjaira bízta, õ pedig újra(!) csatlakozott Bem seregéhez, és elment Segesvár alá meghalni.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Kiss L. e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-03-20
Kedves Enikõ! Mindez szép. Sajnos, INNEN másképp éltük meg 15-ét. Még Kádár sem mert nagyon belerondítani. Barátaimmal gimis korunkban tíz centis nemzetiszínû karszalagal szaladgáltunk a bõrdzsekinken, nemzetõrt játszottunk. Meregették a szemüket az ügyeletes okosok, de nem vetették le. Persze ez már a '80-as évek elején volt. Petõfi levelérõl, érdekes a magyar. Fõleg a pesti. Ma is fogalom. Pest város Haynaunak díszpolgári címet adományozott. És mikor? 1849. decemberében! Sokan mentségként hozzák fel, hogy a polgárság jelentõs része német volt Magyarországon. Ez igaz is, a 18. századra, de a 19-ben? Egy reformkor után? Már nem mentség...Szóval ilyenek vagyunk.
név: mecénás e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-03-16
Ünnepeink külsõségekké váltak, egymástól elorzott, kisajátított erõfitogtatássá, a keresztényi szeretet nevében felvonuló gyûlöletté és ellenségeskedéssé. Az össznemzeti jelképbõl (kokárda) pártszimpátiát kreált a "bûnös értelem".
Az ünnep mindenkié, de csak a szívben. A valóságban ... talán senkié. Ha birtokviszonnyá silányul, akkor olyan jeles nap, melyen botrányt, feltûnõsködést, rombolást lehet végrehajtani, s ettõl lesz hangos a média.
De a cikk visszacsalogatta az ünnepet ...
név: Zolti e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-03-15
Kié az ünnep? A szájhõsöké vagy...
Az elébb, itt Rimaszombatban motorosok, farszíjasok, ilyen-olyan sávosak, meg normálisak is kint voltak. inkább hazajöttem és még egyszer elolvastam ezt a fentebbi cikket. Végre ünnep...
név: Enikõ e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-03-12
Kedves Annabella!
Ha Te ezt így látod, akkor annak én örülök.
Köszönöm szépen.
név: G.A. e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-03-12
Kedves Enikõ!
Az Osiris Kiadónak van egy humoros (vagy nem is olyan humoros?) "húzása": egy nagyonnagyon piros reklámszatyor világító felirattal: Én még olvasok. Errõl az írásodról (ugye tegezõdhetünk?) azért jutott eszembe, mert annak ellenére, hogy az elején mást írsz ("Nem nagyon tudok én ünnepelni"), olyan a szöveg, amibõl ennek az ellenkezõje süt, mármint az, hogy Te ünnepelsz. Máskor is élmény olvasni Téged, de mert most van, lesz ünnep, most köszönöm meg!
Ismeretlenül is tisztelettel:
Gecse Annabella
név: ki emlékszik e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2009-03-11
Selmecbánya, határon túlra kívánkozó diákok gimije... Kokárda nuku, de a lányok piros blúzba, fehér ingbe zöld szoknyába jöttek... de szép is volt istenem...
1. még fiatalok voltunk
2. szépek is
3. ma már egyik se érvényes csak némi kivétellel