[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Március 15.

szerkesztette: Kiss László, 2010-03-13

kokárdaHejce azon kevés magyarországi települések közé tartozik, ahol március 15-rõl még március 15-én emlékeznek meg. Néhány évvel ezelõtt részt vett az ünnepségen egy kedves barátom a Rovásból. Azt mondta, tegyem fel a Rovartra a beszédemet. Kedves Szabó Pál, emlékezzünk tehát 1848 márciusára. Ünnepi beszéd, Hejce, 2007. március 15.


TiszteSzéchenyilt Hölgyeim és Uraim, ünneplõ közönség!
  

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökûl, ha kihúnysz: A haza minden elõtt.”
  

Utolsó versei egyikében ezt hagyta szent örökségként utódaira a reformkor legnagyobb költõje, Himnuszunk szerzõje, Kölcsey Ferenc. Földi pályafutása során nem élhette meg, nemzetõrszavai termékeny talajra hullottak-e. Mi tudjuk, igen.
  

A felvilágosodás eszméin, a reformkor nemzeti ébredésén nevelkedett magyar nemesség, karöltve a forradalmi ifjúsággal, 1848. március 15-én beírta nevét nemzetünk Európa nagy történelemkönyvébe.
Februárban forradalom tört ki Párizsban, Kossuthmegkezdõdött a „Népek Tavasza”, megmozdult Európa. A Szent Szövetség rendszere, mely a feudális rendet volt hivatott fenntartani az öreg kontinensen, roskadozott.
Bebizonyosodott, a politikusok, koronás fõk által rajzasztalon, térképeken összetákolt Petõfibirodalmi rendszert titkosrendõrséggel, szuronyokkal is csak ideig-óráig lehet fenntartani. Ha a nemzeti öntudattól átitatott tömegek megmozdulnak, elsöprik azokat.
  

A 19. században az uralkodók szinte folyamatosan aggódva tekintettek Párizsra. Nem alaptalanul. A francia forradalom után napok, hetek alatt lángba borult szinte egész Európa: forradalom tört ki Frankfurtban, Berlinben, Prágában, Rómában, Milánóban, Velencében, Bécsben és Pest-Budán is. Hatalmas volt a lelkesedés, a nemzetek úgy gondolták, elkezdõdött egy új, talán jobb korszak.
   Csalódniuk kellett. Az átmenetileg megzavarodott dinas48-as zászlóztiák gyorsan rendezték soraikat, s ellentámadásba mentek át. Néhány hét alatt leverték a forradalmakat, s elcsendesedett Európa.
Egyetlen kivétel volt: Magyarország. Mi másfél évig kitartottunk. Érthetõ, hogy Európa szabadságszeretõ, polgári fejlõdést óhajtó népei elõtt példaképként lebegtünk, hõsök lettünk. Ritka pillanata ez a magyar történelemnek.
  

Vajon mi adott erõt ahhoz nemzetünknek, hogy tõlünk jóval nagyobb, gazdaságilag fejlettebb, iskolázottabb, mûveltebb népeket magunk mögé utasítva másfél évig dacoljunk az akkori világ egyik legtekintélyesebb dinasztiájával, a Habsburggal? S hogy végül legyõzzük õket? Legyõztük, mert szabadságharcunkat nem õk, hanem az orosz beavatkozás fojtotta vérbe.
   Mi adott tehát erõt mindehhez?
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökûl, ha kihúnysz: A haza minden elõtt.”
   A haza minden elõtt. Ez volt az a gondolat, mely összeforrasztotta nemzetünket. Széchenyi elméleti és gyakorlati tevékenysége kimozdította Magyarországot a holtpontról, a tespedtségbõl. A feudalizmus lerázását, a polgári kibontakozás feltételeit Kossuth rendezte egységes programmá. Vezérlõelve a haladás és nemzeti érdekegyesítés. Tudta, megfogalmazta, hogy eséllyel csak egységes nemzet indulhat harcba a reformokért, az átalakulásért. A reformkor és Kossuth nagysága abban áll, hogy mindezt sikerült megvalósítani.
  

Akkor is akadtak szkeptikusok, akik úgy gondolták, ez nem fog sikerülni. Valóban, történelmünkbõl inkább széthúzásra tudunk példát mondani. Mohácsi tragédiánk elõtt jegyezte fel Antonio Burgió, az országért õszintén aggódó pápai követ: „Amennyiben három forint árán meg lehetne menteni ezt az országot, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná.”
   1848-ban akadt. Nem három ember, több százezer, több millió.
A március 13-i bécsi forradalom híre 14-én eljutott Pestre. Kossuth, hogy a reformok ügyét siettesse, a pozsonyi országgyûlésbõl a pesti radikálisokhoz fordult, segítsék a haladó erõk gyõzelmét. Jó érzékkel látta, hogy a lassú, procedúrákkal terhes országgyûlési ügymeneten túllépett az idõ, radikalizmusra van szükség. Petõfi és társai nem késlekedtek. Fiatalos hévvel, kissé meggondolatlanul, de konkrét célokkal kiléptek március 15-e reggelén a Pilvax kávéházból, és elindultak az egyetem felé. Ekkor néhányan voltak. Tíz órakor már több ezres tömeg foglalta le a Landerer nyomdát a nép nevében, s kinyomtatták követeléseiket, a tizenkét pontot – cenzori engedély nélkül. Felbolydult a város, az esõ ellenére délután már több tízezer ember tolongott a Nemzeti Múzeum elõtt, ahol Jókai felolvasta a tizenkét pontot. Felzendült a Nemzeti Dal, s a tömeg, mely egyre nõtt, lelkesedett és cselekedni akart, együtt zúgta a refrént: „Rabok tovább nem leszünk!”
   A városi tanács vezetõi, akik reggel még mosolyogtak a fiatalok felbuzdulásán, most már aláírták a követeléseket, sõt, maguk igyekeztek az események élére állni. A tömeg kiszabadította Táncsicsot budai börtönébõl, s a Helytartótanácsot is meghátrálásra késztette. A hatalmasok, bár megvolt minden eszközük hozzá, sehol sem mertek tûzparancsot adni.
   Pesten vér nélkül gyõzött a forradalom, az uralkodó szentesítette az országgyûlés követeléseit is.
  

A helyzetrõl, a közhangulatról megkapó jellemzést olvashatunk Széchenyi egy március 17-én keltezett levelében:
„Barátom, csudákat élünk! Az elsõ felvonás gyönyörûen sikerült! Én teli vagyok a legszebb reményekkel. Az én politikám biztos volt, de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent, és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám 20 év alatt nem bírhatott volna elõállítani.”
   Felállt az elsõ felelõs magyar kormány, de már nyár elejére látszott, hogy miután Európában ismét „rend” lett és csend, Bécs nem fogja tûrni a magyar „ribilliót”. Szeptemberben a Battyhány kormány döntésre kényszerült: vagy behódolunk a Habsburgoknak, feladjuk március vívmányait a békéért, vagy harcolunk.
   A magyar kormány, a nép döntött: harcolunk. Akadtak ekkor is szép számmal megalkuvók, akik azt mondták: hogy vehetnénk fel a harcot a kontinens egyik legerõsebb hadseregével, a fejlett Ausztriával, hiszen nincs iparunk, fejletlen a gazdaság, nincs fegyver, nincs felszerelés, nincs semmi...?
   A nemzet s vezetõi nagyságát bizonyítja, a harcot, küzdelmet választottuk, küzdünk az igazunkért. A történelem arra tanít: harcolni kell akkor is, ha nincs esély a gyõzelemre: ha másért nem, a becsületért.
  

Folyamatos harcban ugyan, de elõször valóban visszavonultunk. Még a fõvárost is feladtuk. Az osztrák parancsnok, Windisgrätz gyõzelmi jelentést küldött Bécsbe: „Szétkergettem a magyar hordákat.” Visszavonulásunk közben viszont létrejött a magyar Honvédség. Hogyan gyõztük le a nehézségeket, honnan lett felszerelés? Mindegy. Lett. Mert akartuk. Az elsõ honvéd zubbonyokat egy pesti raktárban felhalmozott nagy mennyiségû, valamelyik palotára sötétítõ függönynek szánt anyagból varrták. Megoldottuk. Mindenki adott valamit: élelmet, kaszát, bányát, gyárat, vasolvasztót, ágyúöntödét.
   Vagy éppen, ha arra volt szükség, az életét a csatamezõn.
   Korábban senki által nem ismert személyekbõl lett kitûnõ tiszt, tábornok. Tudták, a katonáknak nem azt kell mondani „Elõre!”, hanem hogy „Utánam!”

Aztán jött az ellentámadásunk, a dicsõséges tavaszi hadjárat. Szûk két hónap alatt kiûztük az ellenséget az országból. A gyõzelmeinket fémjelzi Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Gödöllõ, Vác, Nagysalló, Komárom neve. Honvédeink hõsiességét dicséri, hogy minden csatában az ellenség volt túlerõben. 1849 májusában már nem volt idegen katona hazánk területén. Megszolgálta a nemzet belé vetett bizalmát a nagy nehézségek árán, a semmibõl létrehozott Honvédsereg.
  

Honvédség. Elgondolkoztunk már e szó jelentésén? Minden országban hadsereg van. A magyarnak HONVÉDSÉGE. Senkit nem fenyegetünk, a HONT, hazánkat védjük. Csak a magyar nyelv volt képes ilyen szót alkotni.
  

A szabadságharc végkifejlete ismert. Az egyik nagyhatalom vereségét nem tûrhette a másik. Az orosz cár 200 ezer katonát küldött ellenünk. Ismét, sajnos történelmünkben nem utószor, a nagyhatalmak játékszere lettünk. A lelkesedés a háromszoros túlerõt már nem gyõzhette le. A nyugati, már polgárosodott hatalmak a sajnálkozásig jutottak a segítésünkben.
   A világosi fegyverletételkor felnõtt magyar férfiak sírtak, sokan önkezükkel vetettek véget életüknek. Haynau elszabadult, dühöngött a bosszú, aratott a halál. Róla saját tiszttársai azt vallották, Haynau az a borotva, amit használat után vissza kell tenni a tokjába. A császár nem tette.
   Az orosz tisztikar szimpatizált a magyarokkal. Több tisztnek nyíltan felkínálták a szökés, szabadulás lehetõségét. Nem éltek vele. Vajon miért? Tanuljunk tõlük!
   A honvédek közül sokan az emigrációt választották, s egész életüket a zsarnokság elleni harcnak, az igazság, a becsület védelmének szentelték. Garibaldi helyettese Itáliában magyar tiszt volt. Harcoltak magyarok a krími háborúban az oroszok ellen, és sok magyar halt meg az Egyesült Államokban a négerek szabadságáért. A magyar nagysága nem ért tehát véget Aradon, ez volt a szabadságharcunk utóélete.
  

Felesleges áldozat volt-e forradalmunk és szabadságharcunk 159 évvel ezelõtt? Semmiképpen. Olyan erkölcsi magaslatot, követendõ példát állított elénk hazaszeretetbõl, nemzeti együttgondolkodásból, összefogásból, melynek döntõ szerepe van abban, hogy történelmünk további alakulása ellenére, gondokat, bajokat leszámítva - ahogy szokás mondani - ma is élünk, itt vagyunk.
  

A 20.század végi, s napjaink értékvesztése, a kibékíthetetlennek tûnõ társadalmi ellentétek, az erkölcsi normák átalakulása felveti ezen az ünnepen a kérdést, mi maradt 48-ból, mi az, ami megvan?
   Sok mindent elértünk, valóban. Nincs cenzúra, nincsenek születési elõjogok. És a 6. pont? A közös teherviselés? Budapesten évente több luxusjachtot adnak el, mint Bécsben. De Bécsben nincsenek nyomorúságos hajléktalantelepek…
   A nemzeti egység kérdése? A határon túli magyarok ügyét évtizedek óta nem tudjuk tisztességesen, méltósággal kezelni, felvállalni. Legfeljebb méltatlan napi politikai játszmákban használják õket eszközként. Minden nemzet kötelessége gondoskodni tagjairól.
   A március 15-i ünnepre készülve a napi sajtó arról harsogott, hol, milyen rendõrségi készültség lesz, hol lesznek kamerák, mesterlövészek. A politikai ellenfelek egymásra mutogatnak. Mi legyünk bölcsebbek: csak annyit fogalmazzunk meg magunkban, hogy jutottunk idáig? Vagy ez még egy demokráciába belefér?
   Tegyünk fel még egy profán kérdést: Kossuth, Petõfi mit szólna ehhez?
   1848-ban az egész magyar nemzet példaértékûen egységes volt, félre tudtuk tenni kicsinyes, önös érdekeinket, céljainkat. A közös akarat megvalósította a közös célkitûzést, mert mindenki hitte, tudta, hogy személyes boldogulása csak a közösség boldogulásával valósulhat meg. Ezen gondolatok kapcsán megjelenik elõttem egy pesti utcán 1914-ben készült fotó. Kopott, 48-as honvédegyenruhás, fehérszakállú töpörödött aggastyánt vesznek körbe fiatal, frontra készülõ katonák. Nagy tisztelettel, karjukkal támogatják. Az aggastyán büszkén viselte az évtizedekig rejtegetett honvéd sipkáját. Tudunk-e így erõt meríteni az õsök tetteibõl, mint azok a fiatal katonák? Tudunk, tudnunk kell, kötelességünk. 1848 szellemisége most, ebben a pillanatban is köztünk van.
  

A „Népek Tavaszán” Európa, a világ közvéleménye csodálta a magyart, tisztelettel adózott neki. Fontosabb az utódoknak, magyaroknak, nekünk szánt tartalom:
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökûl, ha kihúnysz: A haza minden elõtt.”
  


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: Kiss L. e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-03-15
Mindig ilyen merényletet Ági! Gratulálok, gratulálunk Otinak!
név: Ági e-mail: nincs e-mail megadva dátum: 2010-03-15
Úgy akartam kezdeni, hogy "talán éppen ebben a pillanatban veszi át Szabó Ottó a Pro Cultura Hungarica kitüntetést a március 15-ei ünnep tiszteletére rendezett fogadás keretében a Löffler Galériában, Kassán". De az a pillanat, amikor ez megtörténhetett, közös gyermekeinknek köszönhetõen tovaszállt, mint ahogyan azt is eldöntötték helyettem, hogy én magam sem leszek (lettem) részese a fölemelõ pillanatnak. De sebaj, ez így szokott lenni – azért nem haragszom rájuk.
Remélem, nem tûnik szerénytelenségnek vagy önreklámozásnak tõlem, ha éppen én, a feleség teszem föl ezt a hírt a Rovartra, errõl Oti sem tudott (bocs Oti, ez amolyan merényletnek tûnik, tudom). De büszke vagyok rá, meg arra is, hogy azt mondja, a Rovás nélkül ez nem ment volna. Tehát, ez a Rovásnak is szól ugyanolyan joggal.
A kitüntetést a magyar kulturális miniszter nevében Szerencsés János kassai fõkonzul adta át.