[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Marica (tehenek nélkül)

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2010-07-01

 

Marica (tehenek nélkül)

 

A dolog akkor kezdett érdekessé válni, mikor némely idősebb korú családtagok megkérdőjelezték a „Jön-e velem nagysád shimmyt járni?” létjogosultságát a Marica grófnő című Kálmán Imre-operettben; és én, mint interneten kutakodó kíváncsi, rákerestem a mondott dalra. Nem az volt az érdekes, hogy a Shimmy igenis „maricás”, hanem a felvételek, amik a youtube-ról lejöttek. Szegedi szabadtéri Marica-előadás, Eszenyi Enikő rendezésében, 2007-ben. Elbűvölten meredtem a képernyőre, és a két nappal korábban látott Thália színházbeli Marica grófnő egyszeriben elvesztette addigi fényét.
Mit láttam? Akár egy liliputi az óriások közt, embertelen nagyságú (festett) füvet, virágos rétet, mely előtt egy néhányemeletnyi magassarkú piros topán éktelenkedett. És jónéhány emberlábú műtehenet, ritmusra ringatózva, amint andalítóan imbolyog, míg a remek torkú Nyári Zoltán szívszorítóan énekli, miközben a tehenek bizalmaskodását próbálja elhárítani: „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket…” Hát nem csodálom. Én is ilyet énekelnék az ő helyében.
 
Polgárpukkasztó, gúnyos és szeretnivaló előadás lehetett ez a 2007-es szegedi szabadtéri produkció, amelyből csak villanásnyit láthattam a monitoron. Minálunk, Kassán ilyet még Eszenyi sem csinálhatna. Moravetz Levente pedig nem is akarna ilyet csinálni. Ő az a rendező, akinek díszítő jelzője az „elegáns” lehetne. Ha nagyoperettet rendez három felvonásban, megadja a módját. Igazi kastélyhangulatot kölcsönző díszlettel, pompázatos toalettekkel. Zenekarral, tánckarral, kórussal. Ilyen nem volt Kassán az elmúlt negyven évben.
A Thália Színház azonban nem felel meg egy operett követelményeinek. Nem a társulatra gondolok, csupán a teremre. Persze ne higgye senki, hogy ezt a Marica grófnő színre vivői nem tudják. Csak tisztelni lehet azt az optimizmust, mellyel a mostani kiszámíthatatlan időben, árvízben-esőben szabadtéri, rodostói udvarbeli előadásokban reménykedtek. Ember tervez, eső végez, a próbafolyamat utolsó pár napján feladták a reményt, és bekényszerítették a nagyszabású produkciót a Thália kicsi színpadára. „Legszívesebben exkurzióra vinném a nézőket felvonásszünetben, hogy lássák a díszlet háromnegyedét, amely nem fért be” – osztotta meg velem búját Moravetz Levente, mielőtt a függöny felment. De nemcsak a díszlet javát kellett feláldozni, hanem a nézőtér kétsornyi székét is, hogy a zenekar beférjen – árok híján az elülső sorokban ülők szeme elé, akik a három felvonás alatt nyilván kimerítő ismereteket szereztek Igor Dohovič karmester derék- és csípőméretéről. Hogy hány táncos és énekes szerepelt eredetileg, és hogy vajon „kurtították-e” őket is, arról nincs információm, legfeljebb sejtelmem lehet.
 
S mégis, milyen volt a kassai Marica grófnő?
A Moravetz-féle maximalizmussal megrendezett, tele Dévényi Ildikó pazar koreográfiáival, sok-sok apró poénnal, jó színészi-énekesi teljesítményekkel. Tóbisz Titusz bonvivánként a tőle megszokott remek színvonalon énekelt, és a szerelmes, de megalázott, büszke férfi szerepét is magától értetődően alakította. Sokkal gyengébb volt énekes párja, a Budapesten élő Szeredy Krisztina primadonna, aki modoros játékstílusával és éneklő szövegmondásával Honthy Hanna affektáltságát juttatta eszembe. Meggyőzően komédiázott Madarász Máté és Juhász Diána, akiknek táncos lábát külön dicséret illeti, annál is inkább, mert ezek a lábak időnként önállóan is életre keltek. Korognai Károly idétlen, a magyart rosszul beszélő, raccsoló hercegként az első pillanatban belopta magát a szívembe, Cs. Tóth Erzsébet pedig igazi nagyasszonyként mozgott a színpadon. Várady Bélától a tisztes idős szolga magaviseletéből kaptam ízelítőt. És ki ne felejtsük minden szálak mozgatóját, a titokzatos cigánylányt, Márkus Juditot sem, aki számára nincs lehetetlen, és minden szerepben a maximumot nyújtja.
 
Ezt a felsorolást látva, azt hiheti mindenki, hogy a Marica grófnő fergeteges volt. Az is volt. Jól énekeltek, jól táncoltak, volt sok jó, nem erőltetett helyzetkomikum és szövegpoén – mindez jól elviselhetővé tette az operetthez illő buta kis alaptörténetet, mely a rózsaszínű ponyvaregényekkel rokon: nagy szerelem és egymásra találás, félreértés, összeveszés, bonyodalmak, kibékülés, mindenki-megtalálja-párját heppiend.
Jó volt. Csak a Thália nem csupán szűk, hanem akusztikailag a lehető legrosszabb, legsüketebb hely is, ezért az élő zenekar mellett (természetesen mikroport nélkül) éneklő színészeknek volt mit csinálniuk, hogy hallhatóvá váljanak. A bonviván lazán vette az akadályokat, a primadonna vagy a szubrett már kevésbé.
Elegáns, szép előadás volt, mostoha körülmények között. Az is eljutott a fülemig, hogy előadásonként kétezer euró ráfizetéssel. Pedig teltház volt, ennyi pótszék még sosem volt bent a teremben, mondhatni a csilláron is lógtak – és még „ízlésromboló” tehenek sem voltak a színpadon.
 
 
(fotó: Bodnár Gábor)

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :