[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Maszlobojscsikov Vihara Debrecenben

szerző: Lovas Enikő 2013-03-05

 

Maszlobojscsikov Vihara Debrecenben

 

Akinek szerencséje volt látni Szergej Maszlobojscsikov veszprémi Szentivánéji álom-rendezését, azt már a hír felajzotta, hogy a kitűnő ukrán rendező (képzőművész, díszlet- és jelmeztervező) a Debreceni Csokonai Színházban színpadra állította a nagy shakespeare-i álom-játék párdarabját is, A vihart.

 

Ha valaki titkot vár és álomlátást Maszlobojscsikovtól, jól teszi. Ha merész kísérletező kedvet és pofátlanul eredeti gondolatiságot, szintén jól teszi. Ám ha közben, mellesleg, arról is értesül, hogy Prosperót ezúttal nő alakítja (Szűcs Nelli mint Prospera), akkor már azt is jól teszi, hogyha minél előbb megszabadul minden élményének, tapasztalatának még az emlékétől is, ami őt korábbi A vihar-interpretációhoz kötik. (A filmrajongók persze nem fognak akkorát csodálkozni: a Julie Taymor rendezte 2010-es TheTempestben ezt a szerepet szintén nő, Helen Mirren játszotta.)

Hogy általában az előképektől, a prekoncepcióktól való szabadulást ki hogyan éli meg, az más kérdés. A február 26-ai debreceni közönség egy része köszönte szépen, nem kért belőle. Sokan a szünetben szabályosan menekülőre fogták, így aztán a második felvonás kezdetére az eredeti nézőszám körülbelül a háromnegyedére csökkent.
Mivel az első felvonást a színháznak a közönséggel szemben tanúsított – minek is nevezzem? – cinizmusa miatt több nézőtársammal együtt abból az első sorból néztem végig, amelyből gyakorlatilag nem lehetett a színpadra fellátni (jobb helyeken nem adnak el ilyen nézőtéri helyeket), hogy mi lehetett ennek a már-már színházi bukásnak az oka, arra inkább csak a második felvonás tapasztalataiból próbáltam rájönni. Az első felvonást ugyanis effektíve nem láttam, inkább csak hangélményeim vannak róla. Viszont a szünetben, valami fentibb sorban megüresedett nézőtéri helyre várva legalább elkészíthettem a röpke számvetést a nézői fogyás mértékéről.

Maszlobojscsikov Vihara színházi füsttel jelzi magát előre. Már a belépésünkkor, kis túlzással, vágni lehetett a füstöt a nézőtéren is. (Az egyébként szagtalan és állítólag ártalmatlan füst szakadtan köhögésre ingerel... Pszichoszomatikus tünet. Próbálják meg egy allergiás emberek megmagyarázni, hogy ami a nyálkahártyáját ingerli, az az anyag nem is létezik. Pláne hogyha látja, hogy ott gomolyog előtte.)
A gomolygásból aztán felsejlik a színpadkép. Hordók, ölfák, nyersfa asztalok, durva fatáblák, szanaszét papírívek... Ez Prospera szigete, aki egy hordóból mászik elő – mint afféle Diogenész (vajon mi lehet e név női párja?) – a papírlapok között izgatottan keresgélő lánya, Miranda kiáltozására: „Ki vagyok én? Ki vagyok?!“
Ez a lány láthatólag tudni vágyik a mirandás ősképhez képest, akit Shakespeare Prosperója alig tud a történetük, származásuk meséjével ébren tartani, annyira nehezére esik figyelni arra a sok képtelenségre, ami a szigeten túli világon volt, van vagy lehet.
Ennek a Prosperának viszont írásos dokumentációja van mindenről, ami történt...!

Szűcs Nelli Prosperája elsősorban anya, másodsorban sértett, száműzött hercegnő, akiből a szigeten töltött tizenkét év láthatólag sok mindent kiölt, valószínűleg azért, hogy annál több helye legyen benne a világban való rendcsinálás, avagy igazságszolgáltatás vágyának. A legfőbb feladata, hogy a lányáról gondoskodjék – ezért támasztatott a Vihar, amelyből hajótöröttként árulók és ártatlanok, gazfickók és közönyös kívülállók, valamint az egyetlen igaz ember (Gonzalo, az öreg tanácsos - Varga József) egyaránt Prospera kezére jut.
Majd persze Miranda (Tarpai Viktória) is találkozik az ő Ferdinandjával (Rácz József), megtörténik az szerelembeesés, a próbák kiállása (a közönség megtapsolja a két felvonás közti szünetben favágásban jeleskedő Ráczot/Ferdinándot). Hogy Prosperának még bosszút is kell állnia az áruló öccsön, Antonión (Kristán Attila) és a Alonsón, a nápolyi királyon (Sőtér István)... nos, ehhez mintha nem igazán fűlne a foga. Szép pillanata az előadásnak, amikor a hánytorgó hajón a halálravált Antóniónak Prospera (láthatatlanul) megérinti, megsimogatja az arcát.

Ez a Prospera tisztában van a saját „bűnével“ mindannyiuk sorsának alakulását illetőleg: hogy Milánó hercegnőjeként magát egészen a művészetnek és a tudománynak szentelhesse, ráhagyta a kormányzást öccsére, akinek ezzel „gaz lelkét felköltötte“... és aki aztán elhitte magáról, hogy „ő a herceg voltaképpen; hiszen / Helyembe ült és vitte külső képét / S jogát a rangnak; nőtt ambíciója...“
És mindezt papírról olvassa, Miranda tájékoztatására, ami eléggé szenvtelen aktus.

Ebben a rusztikus környezetben amúgy is igen különösen hatnak a bekötött, vagy táblára tűzött, vagy szanaszét heverő papírlapok. Minden teli van velük, és az alakok gyakran azokról olvassák fel a szövegüket, de általában úgy, mintha nem a saját szerepük mondatait olvasnák.
Az elég nyilvánvaló, hogy papírlapokon megfejtendő szövegek vannak – az értelmük az, ami megfejtendő. De nem tudni, mi ez az egész: az emberiség papírlapokon hagyományozott és épp pusztulóban, veszendőben lévő tudásának jelképe? Vagy „csak“ a Shakespeare-univerzum rejtjeleit tartalmazó üzenet? És nagy kérdés: ki írhatta tele őket?

Caliban (Trill Zsolt) púpját is összegyűrt papírlapok teszik, és a szájába tömött papírgalacsinok, amelyektől rendesen artikulálni se tud, Shakespeare-versek. (Az egyik ilyen kiköpött papírdarabon pl. III. Richárd monológja áll... Azt olvassa fel Caliban.) 
A shakespeare-i szövegnek egyébként különleges, a szokottól eltérő szerepe van ebben az előadásban. Engem leginkább valami Kurtág-zeneműre emlékeztetett a szervezettsége. Illetve a szervezetlensége. Alig lehetett sejteni, mi itt a főszólam és a mi mellék... Nemcsak azért, mert ebben A viharban megszólaltak más shakespeare-ek is: a Hamlet, a Macbeth, a Szentivánéji álom, a már említett III. Richárd... sőt néhány szonett is, köztük a 66. („Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál: / Az érdem itt koldusnak született...“), hanem mert olyan szerepkavalkádot rakott fel Maszlobojscsikov, énváltozatokkal, megtöbbszörözött énekkel, nemváltásokkal, hogy néhány főbb szerepen kívül sokszor nemcsak az vált követhetetlenné, mi van itt beszélve, hanem az is kitalálhatatlan volt, hogy ki az, aki beszél.

Nézzük mindjárt Prospera dolgát! A rendező szabatosan lenyilatkozta, hogy szerinte A vihar “... két szembenálló világ – a zsenge, de élő, vagyis a női princípiumot képviselő, illetve az erős, férfias, ám megkövesedett, halott világ viszonyának története.“ És hogy „Mindez magából a szüzséből nőtt ki, abból az érzésből, hogy ebben a történetben egy gyenge és törékeny világ meg akarja védeni a maga elsőszülött jogát a durva és kegyetlen világgal szemben.“
A „zsenge, de élő“ világ női közt persze szigorú hierarchia van. Prospera az abszolútum. Ám Miranda és a számtalan lányalakban egyszerre létező tündér, Ariel, fehér hálóingre emlékeztető hacukákban próbálják meg védeni a jogaikat, ill. az adott helyzetekben legalább érvényesíteni őket. Elsősorban nem is a férfiakkal, hanem Prosperával vagy egymással szemben. Mindez emlékeztetett egy kicsit a múlt és a még múltabb század(ok) lánynevelő intézeteinek hálótermére, ahol nagy érzések, indulatok (pusmogások és viháncolások) közepette képzeltetett el, milyen lesz majd a koedukált életben megmérettetni.

De hogy Prosperának ezen a szigeten, végsősoron, mégiscsak varázshatalma van, azaz hogy a tudós iratok, papírlapok segítségével rá tud venni nálánál erősebb, hatalmasabb szellemerőket arra, hogy szolgáljanak neki, az azért mindennek alfája és omegája ebben az értelmezésben is.

Az Arielek egy hatalmas, fekete anyagból készült, harmonikaszerű alagútat mozgatnak a játéktérben. Ez egy átjáró a sziget távoli pontjai, azaz a történetsíkok között. Aki ennek az alagútnak a történéseit befolyásolni tudja, az uralkodik ott téren és időn. Nem az Arielek azok, és még csak nem is Prospera. Esetleg az, aki a színpadot elborító papírdarabokat teleírta?

(Nem szükséges itt, ezen a ponton megállni a kérdezésben...)
A viháncoló Ariel-csapat különben ebben az előadásban erőtlenebb jelenség (leginkább a színészi kvalitások különbözősége miatt), mintha egyetlen drámai személy volna, ugyanis az egy Ariel csodálatos jellemzője, hogy emberi morál szerint működik: jónak s rossznak tudója, és minthogy a szabadságvágy valamint a hűség antinómája mozgatja, egészen emberi.

Viszont azt a rendezői szándékot, amely nemek szerinti szembenállásként (is) értelmezi A vihar drámai történéseit én sehogy se tudtam ebbe az előadásban tetten érni. Persze Szűcs Nelli – Trill Zsolt (Prospera – Caliban) kettőse akkor is nagyon erős, ha éppen semmi direkt szándék nem állítja szembe őket egymással. Trill Zsolt Calibánja igen sok regiszterben szólalt meg. Akkora formátumú színész, hogy valószínűleg hagyták, hadd játsszon kedvére. Őket nézve néha az a gondolat is megkísértett, hogy ezek ketten a játék valódi antagonistái. De mint annyi más ötlet, gondolat vagy sejtelem, ez se volt végigkövethető és bizonyítható. 

Határozottan nem tudtam mit kezdeni Maszlobojscsikov majdnem egyforma, reneszánsz-kort idéző ruhákba öltöztetett férficsapatával. Vonultak fel-alá, egyszer pl. hajóárboc-szerű alakzatban egymás vállán... (Látványnak azért ez minimum érdekes volt.) Aztán terveket szőttek, búsultak, berúgtak, kijózanodtak... Volt, hogy ki-kiléptek a dráma megírt történéseinek keretei közül: Sebastian és Antonio a gonosz tervüket Alonso és a hű öreg tanácsos, Gonzalo meggyilkolására véghezviszik... Csak aztán egy következő fekete alagutas idősík-játékban a történést a gyilkosok – mintegy kívülről látva önmagukat – végignézik... Majd valami számomra követhetetlen mód egy másik Shakespeare-játék figuráival, mondataival visszajátsszák magukat az eredeti történetbe. 

A férfiak közül Kristán Attilát, aki Antoniót, Prospera bátyját és Stephanót, a részeg tengerészt alakította, megjegyeztem magamnak, mint – míly különös paradoxon – az egész színházi este legkoherensebb jelenségét.

Hogy Prospera végül aztán mit intézett Antonióval, vagy mit nem – mármint Miranda és Fendinánd dolgán kívül –, ez tulajdonképpen nyitott kérdés maradt.
A felismerés és megbocsátás jelenetében az Arielek egyike egy tőrt és egy keresztet nyújt Prosperának, s ő némi tétovázás után a kereszt után nyúl – amiről aztán kiderül, tőr volt az is, csak a markolatával megfordítva.
A megbékélés sorainak hangsúlyos ellenpontjaként az Prospera és Arielek körbeveszik a férfiakat, és ledobálják eléjük a tőröket. Pengével a földbe állítva. Aztán a nők és a szellemlények eltűnnek. A színen csak Caliban maradt, aki a „Bán, bán, Cali-bán“ rigmus kántálásával próbálja rávenni a közönséget... Mire is?
A többieket elnyelte a köd.

Aznap este én egy szétesett vagy soha össze sem állt (?) produkciót láttam A viharként, amit a sok és érdekes gondolat, ötlet, sziporka és más egyéb nem volt képes működő színházzá tenni.
Shakespeare... az ilyen. Akármivel lehet kísérletezni a színrevitelekor, de előfordulhat, hogy a shakespeare-i dráma úgy vágja le a hátáról a kísérletezőt, hogy illető csak úgy nyekken.

Mint tudjuk, Shakespeare színháza a világ legdemokratikusabb intézménye volt, abban az értelemben, hogy egyaránt elszórakoztatott pórt és nemest, a földszint és a karzat közönségét. A drámaanyag egyik rétegében a szellem embere szólíttatik meg, akit a lét legvégső kérdései érdekelnek, a másikban a legalpáribb szórakozási igény elégíttetik ki – és a kettő együtt, mégis, tiszta költészet...

A debreceni színházi előadás közönsége, mármint azok, akik maradtak az előadás végéig, a Stephano - Trinculo - Caliban jelenetek klauniádáján mindenesetre jól szórakozott...

A vége gyér taps, amelyben a játszók szintén megtapsolják a szívós nézőket.

 

Maszlobojscsikov Viharában tulajdonképpen mindannyian elvesztünk.

 

 

Fotó: Máthé András


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :