[kapcsolat]   husken

100

 

Rozália

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Még mindig Trianon - 4. rész

szerző: Kiss László 2020-08-24

 

Még mindig Trianon - 4. rész

 

Ondrej Ficeri 4. pontja: végül (ha már egyszer így alakult) elmulasztották a nem asszimilált hazai, nemzetiségi ellenelitekkel való kiegyezést.

Hogy hivatalos, állami szintű kiegyezés a nemzetiségekkel nem történt, az igaz. Ficeri mintegy gondolatai esszenciájaként állapítja meg ezt. Kérdés, hogy történhetett volna úgy? A 19. század második felében magyar vezetők körében voltak ilyen gondolatok, sőt, tettek is. A gondolatok közül kettő eléggé ismert, bár sok követőjük nem volt, ez kétségtelen. Elsőként Kossuth föderalisztikus állam terve. Ő a Habsburg Birodalmat alakította volna át úgy, hogy a benne élő nemzetek az egyenrangúság elve alapján, közös gazdasági érdekeiket felismerve, az osztrákokat kizárva, közös államot hoznak létre – Dunai államkonföderáció (1850). Az uralkodó személye, s a közös államhatár lett volna a kapocs, de a benne élő népek teljes belső autonómiát élveztek volna. Még a főváros is változik, úgymond rotál évente. (Kossuth történelmi szerepe miatt az osztrákokat érthető módon ebből kihagyta. Érdekességként megemlítem, hogy Kossuth óhaja teljesült annyiban, hogy az I. világháború után a sógorok elsőként léptek ki, ezzel de jure meg is szűnt a Monarchia, nem kellett őket noszogatni. Tehát nem rajongtak túlzottan a meglévő államért.)  Viszont Kossuth gondolatainak ismertté válásakor az osztrákok épp úgy, mint a magyarok, kezdtek tartani a szláv túlsúlytól, ez aztán közelebb hozta egymáshoz őket. Így a nagy magyar nézeteinek nem sok híve akadt.

Mindezzel némiképp összefügg a második elmélet, ami a Kiegyezéskor, s azt követően fogalmazódott meg, miszerint a dualista (osztrák-magyar) államot trialistává kellene tovább emelni, bevéve a cseheket. A csehek, jóllehet szlávok, de nagy múltú, sokat szenvedett, államalapító nép, s ezen szempontok alapján messze kiemelkedik a birodalom többi szláv népe közül. A cseheknek, már gazdasági súlyuk miatt is, volt tekintélye a világban, a Habsburg birodalomban. Volt e nézetnek kisszámú támogatója, de a magyarok többsége frissen kivívott egyenrangúságát (Kiegyezés) nem kívánta tovább osztani, s az osztrákokban éppúgy, mint a magyarokban felmerült, az éledező pánszláv mozgalom következtében, hogy nem válnak-e később „árulóvá” a csehek. Így mivel egyik államalkotó nemzet sem óhajtotta, a trialista állam elképzelése gyorsan feledésbe merült. Hogy ez a csehek későbbi Monarchiával szembeni álláspontját mennyire befolyásolta, kérdéses, de háború utáni dühödt, időnként indokolatlan Monarchia ellenes agresszivitásukban valami szerepet valószínűleg játszott.

A tett. Mert Ficerinek azért nincs teljesen igaza. Az osztrák-magyar kiegyezést követően a magyarok – ha sajátságosan is - csináltak egy amolyan kis-kiegyezést a horvátokkal. A Horvát Királyság Szent László óta a magyar koronához tartozott. De nem volt beolvasztva, nem vármegyéje, nem tartománya lett Magyarországnak. Társult országa. Gyakorlatilag perszonáluniónak nevezhetnénk ezt. A mindenkori magyar koronás fő volt a királya, s ő nevezett ki egy személyt (báni tisztségben) Horvátország kormányzójává. Magyarország „nagy” címerében szerepelt a horvát piros-fehér pepita zászló, mint társult ország nemzeti jelképe. Tehát Horvátország, az államiságának egy bizonyos szintjét megőrizte a magyar uralom 800 éve alatt, pedig ezen hosszú idő alatt szinte bármikor megszüntethettük volna. (Utalás Ficeri korábbi pontjaira.) Ezt az időszakot a populista szemlélet könnyedén nevezheti elnyomásnak, s ennek sok híve lesz, van, viszont történész szemmel egy nagyobb állam védőernyője, beolvasztást nélkülöző politikája hozzájárult egy nemzet, állam fennmaradásához. Ennek köszönhetik, hogy nem tűntek el a történelem süllyesztőjében, mint oly sok nép. Persze ez nem jelenti azt, hogy a védőernyőt nyújtó állam, nép mindezt évszázadokra előre tekintve tudatosan tette volna, de a tény attól tény.

Szóval a „kis-kiegyezés”. A magyarok az osztrákokkal történt megegyezés után szükségét látták, hogy nem birodalmi szinten, de a magyar koronán belül, valahogy dűlőre jussanak a horvátokkal. Mi lett volna, ha nem? Talán horvát felkelés? Ezt magunk is el tudtuk volna intézni, de Bécs, féltve a birodalom egységét, mellénk állt volna, akár katonai segítséget is nyújt, ha kell. De mi inkább megegyeztünk. Igaz, a horvátok nagyon megosztottak voltak, s a magyarokkal való – végül is alávetett - kiegyezést nem sokan támogatták. Erőszakos politika, tisztogatások, aknamunka volt ahhoz szükséges, hogy a horvát országgyűlés (igen, volt ilyen!) megszavazza a magyarokkal a kiegyezést. Nem állítom, hogy ez teljesen cáfolná Ficeri 4. pontját, de azért volt, ha nem is mindenkinek tetsző megállapodás magyarok és nemzetiségek között. S ha ez nem is volt tökéletes, de a horvát nemzetiségi mozgalmakat nagyrészt leszerelte az első világháborúig. Működött a horvát országgyűlés, s delegációt küldött Pestre, a magyar parlamentbe. (Talán érdekes, hogy került Horvátország a magyar korona alá? Nem egyszerű hódításról van szó. Szent László idején trónviszály tört ki a horvátoknál, két pártra szakadtak. Az egyik csoport hívta be a magyar királyt, amint a középkorban ez általános volt, idegen dinasztiát, másik ország királyát ültetni a trónra. László tehát a horvátok – egyik pártjának - akaratából lett horvát király.)

Elmulasztottuk-e tehát a nem asszimilált hazai, nemzetiségi ellenelitekkel való kiegyezést? Először is. Ha asszimilált lett volna, akkor már nem nemzetiség. Tehát a nemzetiségek (csak az elitjük?) nem volt asszimilálva. Hogy ez hiba volt-e, naivság, vagy nagyvonalúság, nehéz eldönteni, nézőpont kérdése. Érintettük már ezt a kérdést. A nemzetiségek kulturális fejlődése mindenesetre a Kiegyezés első, liberális szakaszában biztosítva volt, sőt, már a reformkorban is. Utalunk a szerb Matica Srpskára (1826), a cseh Matica Českára (1831), vagy a szlovák Matica Slovenskára (1863). Igaz, ezek a szervezetek még a császártól nyerték működési engedélyüket, de a magyarok, a Kiegyezés utáni liberális szakaszban nem gördítettek akadályt működésük útjába. A Matica Slovenská szlovák nyelven tudományos folyóiratot működtetett (Letopisy), s megalapította a Szlovák Nemzeti Múzeumot is. A Kiegyezés második szakaszában, mikor erősödni kezdett a nemzetiségek mozgalmai miatt az aggodalom, Tisza Kálmán belügyminiszter 1875-ben beszüntette a Matica Slovenská működését.

Ismert a híres-hírhedt memorandum per, melyben román értelmiségieket, újságírókat ítélt el Kolozsváron 1895-ben izgatás vádjával a bíróság (több jogot követeltek a románságnak). Szerencsétlen és ideges reakció volt, mely erősítette a román értelmiségben a Magyarországtól való elszakadás, s a Romániához való csatlakozás gondolatát, amely nem is volt olyan evidens, mint gondolnánk. A román értelmiségiek jelentős részének addig jobban tetszett Bécs, mint Bukarest. Bár jelképes (egy-két éves) börtönbüntetést kaptak, s Ferenc József amnesztia rendeletével jóval korábban szabadultak, mártírokká váltak, s a magyarok nemzetiségeket elnyomó politikáját világgá kürtölték. A máig ismert, hallható nézet innen datálható. (1848-49-től / miatt a magyar ünnepelt nemzet volt Európában és a világon. Ez eddig tartott.) Érdekes, hogy a román értelmiségieknek bár erősödött, mégsem lett fő programja az elszakadás, csak az első világháború alatt.

Kérdés még, a nemzetiségek (szellemi) ellenelitje mennyire volt meghatározó politikai tényező. Szűk rétegről beszélünk, ha még az utólag bekövetkezett eseményeket indokolandó közvéleménybefolyásoló erőknek érdekükben is áll felnagyítani létszámukat, jelentőségüket. Másik kérdés, milyen volt a tömegbázisuk. Tekintve, hogy a nemzetiségek az ország peremterületein helyezkednek el, a gazdaságilag, kulturálisan (iskolázottság) legelmaradottabb területeken, és túlnyomórészt falvakban, a városokban szocializálódott nemzetiségi elitnek saját népük túlnyomó részével semmiképp nem lehetett szoros kapcsolata.

Mindez nem indokolja, de érthetővé teszi, hogy a magyar politikai elit nem kezelte a kérdést prioritásként.

Adott tehát egy nagy sakkparti, ahol a magyar felet megszorongatták egy kicsit, de mattot adni, vagy pattra vinni a játszmát az ellenfélnek esélye sem volt. 1914-ig gondolhatta-e valaki komolyan, hogy önerőből, vagy nagyhatalmi támogatással feldarabolja a Monarchiát, vagy Magyarországot? A nagyhatalmak maximum addig jutottak volna el, hogy több jogot követelnek a nemzetiségeknek. Ha már a „há”-knál tartunk. Vegyük sorra. Ha mondjuk Szerbia azt mondja, kell nekem a Délvidék. Támogatta volna ebben potenciális ortodox szövetségese, Oroszország? Jó, megtámadjuk együtt a Monarchiát? Semmiképp. Ha a Román fejedelemség-királyság azt mondja, kell nekem Erdély. Ki támogatja? Senki. Egyedül pedig nem mer, az biztos. S még lehetne sorolni.

De hirtelen jött egy nem várt fordulat, vihar, mely felborította az egész sakktáblát. Értelmetlenné vált minden addigi politika, spekuláció. Jött az „újra tervezés”. A Monarchia, Magyarország elvérzett, legyengült. Bár nincs döntő jelentősége, de meg kell jegyezni, a nemzetiségi területeket kevésbé érintette a háború – nem először. Ők is sokat szenvedtek persze, de a rekvirálások, mert eleve szegényebbek voltak, nem okozott a meglévőtől sokkal nagyobb nyomort. A hatalom keze is gyengébb volt a végeken. S a lényeg, kevesebb katonát is soroztak közülük, mert megbízhatatlannak tartották őket. Akit elvittek, azt is ritkán tették menetszázadba. Többnyire kisegítő munkán, munkás zászlóaljakban voltak, a front mögött. A géppuskák kereszttüzében, a szuronyrohamokban arányosan sokkal több magyar és osztrák esett el, mint nemzetiségi.

Trianon okait lehet tehát a történelem bugyraiban keresni, de meddő dolog. Csak az események utólagos igazolása lehet a célja. Az első világháború alakította át úgy a világot, ahogy senki sem gondolta. Magyarország nemzetiségeinek, azok elitjének a történelem egy olyan lehetőséget adott a kezükbe, melyet maguk sem vártak, s korábbi terveiket, célkitűzéseiket messze meghaladta. Mohóságukban rávetették magukat, a „markoljunk sokat, hogy maradjon belőle valami” jelszóval. Aztán maguk is meglepődtek, hogy minden ott maradt a marokban. E mögé kell most valami ideológiával odaállni. S ez zajlik száz éve.

Fotó: Eurnews 

Kapcsolódó cikkek:

Még mindig Trianon (1. rész): https://www.rovart.com/hu/meg-mindig-trianon-1-resz_4184

Még mindig Trianon (2. rész): www.rovart.com/hu/meg-mindig-trianon-2-resz_4190

Még mindig Trianon (3. rész): https://www.rovart.com/hu/meg-mindig-trianon-3-resz_4193

 

     


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :