[kapcsolat]   husken

Rákóczi

 

természet

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Megint jönnek az oroszok

szerző: Veress Zsuzsa 2010-07-15

 

Megint jönnek az oroszok

 

Ne tessék megijedni, nem állok kapcsolatban semmilyen titkosszolgálattal: nincs információm a Nagytestvér nagypolitikai terveiről – és különben is az irodalomról beszélek.
Konkrétan arról a jelenségről, hogy a Puskin–Gogol–Turgenyev–Tolsztoj–Dosztojevszkij–Csehov–Bulgakov–Tarkovszkij–Paszternak–Szolzsenyicin alkotta sorozat nem zárult le. Mert valljuk be, ezeket az urakat az átkosban is bálványoztuk, annak ellenére, hogy azok a honfitársaik, akik nekünk kortársaink voltak, mindent elkövettek (elég hatásosan), hogy ne így legyen. De mégis így volt.
 
Az elmúlt húsz esztendőben volt időnk kiheverni az orosz nyelv oktatásának (nem írom, hogy tanulásának, mert éppenséggel sportot űztünk abból, hogy azért se tanuljuk meg) traumáját. És felnőtt egy nemzedék, amely már olvasó, de nem ismeri a cirill betűket.
Ebben a helyzetben beszélhetünk ismét olyan orosz sztárírókról, mint a két Jerofejev (Venedikt és Viktor), Vlagyimir Szorokin, Viktor Pelevin, Andrej Makine, Tatyjána Tolsztaja és Ljudmila Ulickaja.
 
A poszt szovjet-orosz irodalmat elsősorban az jellemzi, hogy ezek az írók végérvényesen végrehajtották Nagy Péter cár programját, tudniillik nyugatiasra szabták félig-meddig ázsiai hazájuk arculatát. Ennek első jelét akkor észleltem, amikor meghökkenve láttam, hogy eltűnt az oroszok nevéből – nem csak a politikában, a könyvborítókról is – az apai név… Ezzel párhuzamosan programszerű az is, ahogyan írásmódjaik, regénystílusaik is euro-konformmá váltak. Mert ahányan vannak, annyiféleképpen írnak – de ebben az egyben hasonlítanak egymásra. Nem véletlen, hogy Nyugaton is olyannyira népszerűek, mint nálunk. Ráadásul a nyugati olvasók annyival könnyebb helyzetben voltak, hogy nem terhelte őket a szovjet diktatúra emlékének súlya, meg hát az orosz irodalom arrafelé izgalmas egzotikumnak számít…
 
A Viktor Jerofejev–Szorokin–Pelevin alkotta triumvirátus azzal képez markáns vonalat, hogy mindhárman szakítottak a klasszikus orosz irodalom igen jelentős hagyományaival. Így például az erős vallásos-spirituális és lélektani hagyománnyal is. Igazodván a világtrendhez posztmodern szövegeket írnak (többek között műfajilag is átmeneteket a novellaciklus és a regény között, valamint egyéb műfaji salto mortalékat, min amilyen pl. Viktor Jerofejev Az orosz lélek enciklopédiája című műve, ami lexikon-szócikkeket utánoz). Újdonságnak számít – a klasszikusokhoz képest az is, hogy a brutalitás, a nyers, primitív erőszak és a pornográfia határát súroló vagy éppenséggel átlépő elemek erőteljesen jellemzik mindhármuk szövegeit. És nyilván sztárságuk kialakulásában is jelentős szerepet játszott mindez. Viktor Jerofejevtől Az orosz széplány némely részletei, de Pelevintől a P. generáció egyes oldalai, nemkülönben Szorokin Cukor-Kreml című könyvének bizonyos darabjai vetekszenek Bret Easton Ellis műveivel.
Miközben észak-atlanti – euro szövegek is, amit írnak, addig hazájuk „egzotikumait” is bőségesen tálalják. Kedvencem például Viktor Jerofejevnek ez a mondata: „Mi volt előbb: Oroszország, vagy a vodka?” Szorokin Cukor-Kremljében az élelmiszerért való sorban állás orosz népszokásként jelenik meg… és még hosszan sorolhatnám.
Ez a Szorokin-könyv egyébként egy trilógia része, s mind a három darab besorolható az antiutópia klasszikus műfajába is. Tatyjána Tolsztaja, aki valóban leszármazottja Lev Nyikolajevicsnek, és Amerikában él, szintén írt egy elég jó – és oroszos – antiutópiát Kssz! címmel. Hiába, egy olyan országról írva, ahol az antiutópiák a középkortól (Rettegett Iván!) napjainkig megvalósulni látszottak, nehéz elszakadni ettől a műfajtól…
 
Nem véletlen, hogy az Örkény Színházban mostanában „Apátlanul” címmel játsszák Csehov Platonovját. Ugyanis ez a Gondviselő Atya-nélküliség felettébb jellemző az újabb orosz irodalomra. Elannyira, hogy egy 1995-ös, poszt szovjet válogatás ezzel a Turgenyev-ellentét címmel jelent meg: Se apák, se fiúk. Ebben a kötetben már feltűnt – és kitűnt a többiek közül – mind Viktor Jerofejev, mind Szorokin, mind Pelevin. Már akkor is elemi erővel tudták bemutatni azt a rettenetes káoszt, amivé országuk vált a Szovjetunió széthullása után.
 
Apátlanul tengődnek tehát az oroszok. Elanyátlanodás viszont nincs! A klasszikus orosz irodalomban – bár férfiak írták – van egy hagyománya annak, hogy a hősnők életerőben, erkölcsben, emberségben messze felülmúlják a férfihősöket. Puskin Tatyjánája kezdte a sort, aztán folytatta Goncsarov Olgája (az Oblomovból), de Tolsztoj Natasája és Anna Karenyinája is ilyen. (Talán a szerencsés nyugatiakhoz képest peremhelyzetben levő népek irodalmára ez általában is jellemző lehet. Gondoljunk csak Márquez feledhetetlen Ursulájára, aki maga az életerő!)
A poszt szovjet írók közül szép példája e hagyomány folytatásának Andrej Makine, a Szovjetunióból Franciaországba emigrált (disszidált) Goncourt-díjas író. Francia örökség című könyve a „matriarchális identitás” gyönyörű fejlődésregénye, ugyanis egy eszmélkedő kamasz fiúról szól, aki nagyanyja emlékeiből építi fel önmagát.
Makine egyebekben is nagyon különbözik fentebb taglalt pályatársaitól: hagyományos lélektani regényeket ír, választékos stílusban, és olyan cizelláltan, hogy az már szinte feminin.
 
Persze, hogy kellett már egy igazi nőíró is! Hát lett/van is: Ulickaja. Médea és gyermekei című könyve hasonlít franciává vált pályatársáéhoz: hagyományos regény, finom, és a női princípium megdicsőül benne.
Számomra még érdekesebb volt Odaadó hívetek, Surik című regénye. Ebben ugyanis egy férfi főhős élettörténetén keresztül, és az ő szemszögéből látjuk a nőket. Egy nő ír egy férfiról, aki bemutatja a nőket… Ez már önmagában is izgalmas, nem? Ami kiderül a nőkről, az egyáltalán nem hízelgő, nehéz egy nőolvasónak elfogadni, de persze közben végig tudja, hogy igen, így van, ez – sajna – igaz. Mindazonáltal segít az elfogadásban a bölcsesség és az irgalom, amivel mindkét nem nyomorúságát kezeli Ulickaja.
Egy sajátosságára azért még felhívnám a figyelmet: Míg férfikollégái a szovjet rendszert a lehető leghorrorisztikusabbnak és horrorisztikusan mutatják be, addig Ulickaja (általam ismert) regényeiben egészen élhetőnek tűnik az élet a pártállamban. Szolid polgári értékrendet lehet nála képviselni, és polgári életet élni (zongoratanulással és francia nyelvű regények olvasásával), persze a háttérben ott van az egész létező szocializmus, de Ulickaja szereplőinek életében ez nem okoz nagy problémát: érzelmi és szexuális életük problémái mindenképpen súlyosabbak…
Emiatt is, de másként is hasonlít némileg a mi Szabó Magdánkra. Megítélésükben is sok az átfedés, hisz sokan vannak, akik a legnagyobbak közé sorolják őket, és a nagyközönség köreiben roppant népszerűek – ugyanakkor vannak olyanok is, akik csupán kulturált lektűrnek tartják őket.
 
Cikkem elején felsoroltam hét új orosz író nevét. Közülük csak Venedikt Jerofejevet nem érintettem eddig. Mert nem nagyon találok rá szavakat. Nem hasonlít senkihez és semmihez. Régóta nem él már. És lehet, hogy egykönyves szerzőként fogják számon tartani (bár többet is írt), akárcsak Bulgakovot, aki bármi mást is írt, mégis egyedül A Mester és Margarita szerzőjeként gondolunk rá. Nos, Venedikt Jerofejev pedig a Moszkva – Petuski című regény írója.
Hogy remekművel van-e dolgunk, annak Spiró György szerint létezik egy roppant egyszerű próbája: tegyük az asztalra a könyvet, és figyeljük, hogy beszakad-e alatta.
Szerintem a Moszkva – Petuski alatt beszakad.
 
Előrebocsátva, hogy nem én vagyok a delphoi jósda, annyit azért megkockáztatnék, hogy szerintem ez utóbbi regény biztosan nem fog kihullani az idő rostáján. És hogy a többiek közül ki(k)nek mely műve(i) kerülnek majd egy sorba az írásom elején említett valódi, hétpróbás nagyokkal? Azt unokáink fogják meglátni.
Mindenesetre: várom a többieket, a most még ismeretlen oroszokat is. Jöjjenek csak.
 
 
(A felső kép Pelevin Homo Zapiens című könyve 2002-es Penguin kiadásának borítóján található. A kötetet Darren Haggar tervezte.)

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: kittihanna e-mail: mayerkitti@gmail.com dátum: 2010-07-19
kedvem támadt az oroszokhoz... :) köszi, zsuzsa :) (leginkább ulickaja tetszik így els? olvasásra)