[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mégse afrikai irodalom (I. rész)

szerző: Lovas Enikő 2011-04-23

 

Mégse afrikai irodalom  (I. rész)

 

Régi adósságomat törlesztem. Még tavaly megjelent Deák Renáta és Gabriela Magová műfordítók szerkesztésében a Revue svetovej literatúry-nak, a szlovák fordításirodalom reprezentatív folyóiratának a kortárs magyar irodalommal foglalkozó száma. A  pozsonyi prezentációt követően néhány szlovákiai egyetemi városban, Nyitrán, Besztercebányán, majd később Budapesten is bemutatták a lapot.

Görözdi Judit, a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének munkatársa, a magyar irodalom szlovák recepciójával foglalkozik. A vele készült kissé szabálytalan interjúban, melynek ez a „magyar“ lapszám adta az apropóját, a műfordításról, a nyelvről, hagyományról és újításról, az új fordítógenerációról, valamint a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok jellegzetességeiről beszélgettünk.

 

 

Görözdi Judit: Az 1965 óta létező, jelenleg negyedévente megjelenő Revue svetovej literatúry (Világirodalmi Revue) mindig is csatornája volt a külföldi irodalomnak. Szándékosan nem fogalmaztam úgy, hogy világirodalomé, mert a világirodalom fogalmának sok jelentése van, van egy kvalitatív, a minőségre utaló jelentése is... Ez a lap inkább azt próbálja az olvasói felé közvetíteni, hogy mi zajlik a szlovákon kívüli irodalmakban. A ´89 előtti időszakban, amikor cenzúrázottak voltak a gondolatok és a kiadási lehetőségek, különös jelentősége volt annak, hogy létezik egy folyóirat, amely ugyan szintén cenzúrázott volt, ám valamit mégis meg tudott mutatni abból, ami az európai irodalmakban, vagy a távolabbi, idegen irodalmakban zajlik.

Egy ideje az a folyóirat koncepciója, hogy tematikus számokat jelentet meg, és mindegyik más-más nemzeti irodalomra fókuszál. Így aztán, természetesen, időnként sorra kerül a magyar irodalom is.

 

Lovas Enikő: Mennyiben érdekli magát a folyóiratot a kis népek irodalma? (Úgy értve, hogy a számbelileg kicsiké.) Nem jellemzőbb, hogy a nagy irodalmakra, a németre vagy a franciára fókuszál inkább? A Közép-Kelet-Európában való széttekintés, a szomszéd népek irodalmára figyelni mennyire régi vagy új tendencia?

 

G. J.: A szlovák is „kis“ kultúra, talán ezért érzi át a kis kultúrák hátrányos helyzetét. A „nagy“, világirodalmi szintéren mozgó irodalmak mellett mindig figyelt – a szláv érdeklődés is ebben segítette – a délszláv kis népek irodalmára, de voltak a lapnak az észak-európai népek szerzőinek szentelt számai, stb. Ezek mellett persze a nagy irodalmak is reprezentálva vannak. Mondjuk egy angol irodalom bemutatását (ami nem feltétlenül az angolok irodalma) valamilyen szempontból még szűkíteni is szokták. Például a tavalyi harmadik, Dobrota Pucherová szerkesztette számban, amikor az angol nyelvű irodalmakból válogattak, afrikai szerzők angol nyelven írott műveit mutatták be. Az egy olyan világról hozott információkat, amelyről egyébként nagyon keveset tudunk.

 

L. E.: A magyar irodalom mitől vált érdekessé a szlovákok számára? Az afrikai irodalomhoz képest nyilván másképp vagyunk egzotikusak, ha ugyan egyáltalán egzotikusak vagyunk. A közéletben, a politikában eléggé előítéletes az egymásról való gondolkodásunk. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az irodalomra nézve még rosszabb a helyzet. Hogy ott még csak előítéletek sincsenek, mert annyira idegenek vagyunk egymás számára. Persze nem a határon inneniség – kisebbségi magyarként nézve ezt –, hanem a határon túliság dimenzióiban.

 

G. J.: Azt gondolom, a magyar irodalom mindig viszonyulási pontja volt a szlováknak. Ez egy történelmi adottság. A szlovák irodalom vagy a szlovák kulturális közeg nem úgy kommunikált a magyarral, mint ahogy a lengyellel, vagy a némettel, az osztrákkal, hanem inkább úgy, mint vele egy tőről fakadttal. A latin írásbeliségben vannak olyan szerzők, akik felvidéki származásúak, vagy a mai Szlovákia területén alkottak, vegyük például Zsámboky Jánost vagy Bocatiust, akiket mind a magyarok, mind a szlovákok a sajátjuknak tekintenek. Az írásbeliség nyelve a latin volt, a nemzeti hovatartozás pedig abban az időszakban nem volt kérdés, és ha a mai szempontjainkat visszahelyezzük erre az irodalomtörténeti tényre, ezek a szerzők mind a szlovák, mind a magyar irodalomtörténetébe beletartoznak. Mindaddig, persze, amíg a nyelvi különbözőség közbe nem lép, és meg nem határozza, hogy egy szöveg szlovák lesz-e vagy magyar. De a szlovák irodalom mindig figyelte és követte is a magyar mintát, ez a 20. század elejéig mindenképpen érvényes.

 

L. E.: Fordításból? Vagy mert tudták a nyelvet?

 

G. J.: Mivel akarták, nem akarták magyar iskolákat kellett végezniük, tudták a nyelvet, és olvasták az irodalmát. A 19. században a szlovák fordításirodalomnak a fellendülése – paradox módon – éppen azzal az igyekezettel volt párhuzamos, illetve annak volt az egyik következménye, hogy elmagyarosítsák, hogy még erősebben behúzzák ebbe a magyar kultúrába a  nemzetiségeket.

 

L. E.: Ami pedig ténykérdés.

 

G. J.: Igen, ez egy történelmi tény. Abban az időben sok olyan nemzetiségi nyelvű, kormánybarát újság látott napvilágot, amelyben óriási volt a magyar kultúra, a magyar politikai gondolkodás dömpingje, és ezekben a lapokban – igen intenzíven – magyar szerzők tollából jelentek meg ilyen szövegek, például szlovák fordításban. A radikális szlovák hazafiak a Slovenské pohľady irodalmi lap köréből nyilván nem véletlenül ágáltak a magyar irodalom szlovák fordítása ellen, Jozef Škultéty például „kötelező önvédelemre“ hivatkozott.

L. E.: A nemzetiségek szempontjából nagyon erős szándék és törekvés lehetett az, hogy leváljanak a magyar mintáról.

G. J.: Nyilván az volt. A két irodalom kapcsolatában is különféle kilengésekkel járt ez. Mert erre a viszonyítási pontra hol közelebbről, hol távolabbról próbáltak tekinteni: egyszer kritikusan, hárítva, máskor pedig azt mintaként kezelve, sőt volt olyan is, hogy másolva. 1945 után, amikor elkopott a nyelvismeret a szlovák kulturális közegben mozgó emberek, írók, irodalmárok részéről, a magyar irodalomra kezdtek úgy tekinteni, mint idegenre. Azzal a tudattal ugyan, hogy a két kultúra közt vannak kapcsolattörténeti összefüggések, de mégiscsak kívülről nézték már azt.

A mai magyar irodalomra pedig valószínűleg azért nyílt rá a szlovák kulturális közegnek a szeme, mert a kortárs magyar irodalom nagyon izgalmas, sokféle tendencia érvényesül benne. Az a történeti tapasztalat pedig, amit földolgoz és amit hordoz, nagyon hasonló ahhoz, amit Szlovákiában is ismernek. És ettől valóban érdekessé válik a szlovák olvasó számára is, mert önmaga helyzetére talál válaszokat vagy kérdéseket ezekben a magyar ill. magyarról szlovákra fordított könyvekben.

Az utóbbi években, hogy a világirodalmi szintéren is fölfigyeltek a magyar irodalomra, ez az idegenként való ránk tekintés is jellemző, ám itt egymással mégiscsak szomszédhelyzetben vagyunk, és bár lehetnének a kapcsolatok intenzívebbek, mégse ugyanaz a konstelláció, mint hogyha két nagyon messzi kultúráról lenne szó. Szóval, a magyar mégse afrikai irodalom.

 

L. E.: Többen említik azt a jelenséget, hogyha egy magyar könyv nyugaton sikeres lesz, akkor  nagyon erős hátszéllel tud be- vagy inkább visszaérkezni a közép-európai térségbe.

Nyugaton állítólag revelációként hatnak azok a könyvek, amelyeknek a diktatúra évei a közege. Ha egy regény nem általános emberi problémákat boncol, hanem, teszem azt, a történelmünknek egy olyan eseményét vagy szakaszát érinti, amely a befogadó kultúrában nincs meg, akkor mi történik?

Be kell állítani hozzá a befogadó közeg optikáját, hogy a szlovák olvasó lássa, értelmezni tudja mondjuk ´56-ot, vagy például a romániai vagy akár a szlovákiai kitelepítések ügyét, tehát a speciálisan magyar történetet? Egy szlovák-magyar relációban is kell a nyugati közvetítés ahhoz, hogy pl.  Dragomán Györgynek A fehér királya vagy Bartis Attila könyvei betaláljanak?

 

G. J.: Románia földrajzilag még „eggyel odébb“ van, tehát az ottani eseményeket a szlovákiai átlagolvasó véleményem szerint kevésbé követi. Magyarországnak szomszédja, és az ott élő magyar kisebbség miatt is a Romániában zajló eseményekkel kapcsolatban a magyar olvasó inkább képben van. De hát alapvetőleg a szlovák olvasó is informált, mért is ne lenne az? Lehet ugyan, hogy a fülszövegben meg kell említeni, hogy a Gabriela Magová fordításában megjelent Dragomán-könyv, A fehér király a Ceausescu-éra alatt játszódik, mert nem biztos, hogy egy Dragomán-életrajzból felkészületlen szlovák olvasó be tudja helyezni ennek a magyar szerzőnek a művét abba a konkrét romániai környezetbe. Bár ezek a regények pont attól erősek, hogy hordoznak valamiféle egyetemes tapasztalatot – a konkrét regény esetében a diktatúrák természetéről –, s ez működik a külföldi közegben is. Persze, nyilván az az igazi, amikor ez a kettő, a történeti hitelesség és az általánosítható emberi tapasztalat összeér.

És hogy segít-e a nagy kultúrán keresztüli recepció? Bizonyos esetekben bizonyára, mert a nagy kultúrák másra reagálnak, mások a problémáik, más kérdésekkel foglalkoznak. Ez volt a konkrét hátszele pl. a Kertész Imre-recepciónak Szlovákiában – ami megindult még a Nobel-díj előtt. Ez azért fontos, mert nem kellett hozzá feltétlenül a Nobel-díj, hogy felfigyeljenek rá, de az, hogy külföldön már több nyelven megjelent a Sorstalanság, és hogy ez egy sikerkönyv, erről nagyon sokat írnak, arra reagált a szlovák könyvpiac is.

 

L. E.: Ha nem a Nobel-díj tette azzá, akkor mitől vált Kertész Imre regénye ún. sikerkönyvvé?

 

G. J.: A Sorsatalanság Németországban főleg attól volt érdekes – mindamellett, hogy maga a könyv is az –, hogy pontosan egy olyan időszakban jelent meg németül (hozzáteszem második fordításban, mert az első nem volt sikeres), amikor a német társadalom mindenféle szempontból szembenézett a holokauszt történelmi tényével. Évekig zajlott a társadalmi vita történészek, írók, szociológusok stb. részvételével a sajtóban, tévében, rádióban... Tehát élő volt maga a téma, amihez Kertész holokauszt-könyve még egy, új szempontokat hozó adalék volt. 

A holokauszttal nálunk kevéssé foglalkoztak, szerintem máig kevéssé foglalkoznak (s az is szakmai körökre korlátozódik), de a Kertész-könyvre reagáló szlovák írások tanúsága szerint a regény révén meg Kertész szlovák esszékötete révén ez-az mégis előjött. Az átlagolvasó pedig, aki nem biztos, hogy olvas történelmi tárgyú szakmunkákat, az irodalmon keresztül tud ezzel találkozni. 

 

L. E.: A német társadalomnak van ez a sokat emlegetett „önmegfigyelő képessége“, bár nem szerencsés ezt a kifejezést használni, mert lehet benne valami pejoratív, meg különben se tudom, hogy használható-e ez egy nemzetre...

 

G. J.: Nevezzük talán inkább szembenézésnek...

 

L. E.: Szóval, ezt a szembenézést szokták példaként állítani elénk, mondván, hogy a német társadalomban megtörténtek, lezajlottak azok a folyamatok, amivel a magyar és a szlovák is adós maradt, mind a mai napig. A Kertész-könyv kapcsán kelt hisztéria azt mutatta, hogy távolról sem esztétikai szempontból fogadott vagy utasított el egy közösség egy a regényt, hanem zsigeri működésekből. Hogy alpári viták ürügye lett egy boldogtalan regény, az annak a következménye, hogy végképp összekeveredett itt már, hogy mi az, ami az irodalom ügye és esztétikai kérdés, és mi az, ami morális kérdés, és a társadalom egészét érinti...

Időről időre nálunk, a Rovarton is indulatokat tud kelteni Kertész Imre, Esterházy Péter vagy Spiró György. Egyikük a zsidóságával ingerel, a másikuk azzal, hogy szidni meri a magyart, a harmadiknak már nem is tudom, mi a bűne, de gondolom ez a kettő együtt. 

Érdekelne viszont, hogy Esterházynak milyen a szlovák recepciója? Izgalmas egyáltalán a szlovák olvasó számára a mi „köldöknézésünk“, szebben: a saját identitásproblémáinkkal való foglalkozásunk?

 

G. J.: A válasz abban keresendő, hogy a magyar irodalom a szlovák olvasónak tud-e ilyen optikát biztosítani, vagy mi az az optika, ami a fordításkor ezt az átjárást a kettő közt lehetővé teszi. A fordítás milyensége nagyon fontos, erre utaltam már a Sorstalanság német fordításai kapcsán. Az a fajta önmagunkkal való szembenézés, amit Esterházy Péter műveiből ismerhetünk, az a nyelven keresztül tárgyiasított szembenézés. Hogy mindez átültethető legyen, ehhez a fordítónak megfelelő nyelvi kódot kell találnia a szlovák változatban. Egyrészt hogy a szlovák olvasó számára közvetítsen valamit abból az Esterházy-féle (magyar) nyelvi világból, ami az eredetiben van, másrészt viszont szlovákul szóljon: a szlovák nyelvben hordozott kulturális és tapasztalati kódokat hozza mozgásba az olvasóban. Ez egy akkora kihívás, amivel csak a legjobbak tudnak megbírkózni. Esterházy „szlovák nyelvének megalkotásáért“ (nagyjából így hangzott az indoklás) Deák Renáta műfordító munkáját a szakma fordítói díjjal ismerte el. A szlovák recenziók mind kiemelik, hogy egy teljesen új nyelvi világ bontakozott ki ezekben a szövegekben, amit a szlovák olvasó újként él meg. Tehát abban a pillanatban, amikor a fordító létre tud hozni egy olyan szlovák nyelvi univerzumot, amely adekvát a magyar eredetihez, akkor igenis érdekessé válhat ez a „köldöknézés“, ez a magunkba tekintés.

Van másfajta fordítói kihívás is: pl. Márton Lászlónak a Testvériség c. történelmi vagy inkább áltörténelmi regénye, amely szlovákul Eva Andrejčáková átültetésében jelent meg, s amely szintén szembenézés önmagunkkal, csak történelmi terepen és a mágikus realizmus eljárásait alkalmazva... A Testvériség fordításának sikere nem a nyelvi kód megtalálásán múlott, ott azt a mágikus világot kellett szlovákul megteremteni.

 

L. E.: Ha megvan a nyelvi kód és megteremtődik a szövegvilág, akkor már nem idegen a „történet“?

 

G. J.: A történeteink, mint ahogy a traumáink is, hasonlóak. Ezek a közép-európai kis népek eléggé hasonlóan élik meg a nemzeti, kulturális meg a politikai identitásukat. Bár az egyikük egy kicsivel idébb, a másikuk odább tart ebben a fejlődésben vagy inkább alakulástörténetben. De ismerjük ennek a bugyrait magunkból, egymásból... Jó megnézni és nagyon hasznos is mondjuk azt, hogy egy Esterházy Péter hogyan dolgozza föl a Harmonia Caelestisben a magyar múltat, vagy a Javított kiadásban – a saját apjának az ügynöki tevékenységét megtudva – hogyan próbálja földolgozni fiúként, íróként a magyar közelmúltat, és beszámolni erről az olvasónak. Ez nagyon aktuális nálunk is, a könyv nyilván nem véletlenül vetett nagy hullámokat a szlovák befogadásban.

 

Folyt. köv.

"Mégse afrikai irodalom..." (II. rész) - link


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :