[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mégse afrikai irodalom (II. rész)

szerző: Lovas Enikő 2011-05-15

 

Mégse afrikai irodalom  (II. rész)

 

„A szlovákok számára a magyar mégse afrikai irodalom“ – jegyezte meg Görözdi Judit a vele készült interjú első részében. A Revue svetovej literatúry magyar irodalmi lapszáma kapcsán készült beszélgetés a műfordításról, a nyelvről, a hagyományról és újításról, az új fordítógenerációról, valamint a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokról folytatódik...

 

 

Lovas Enikő: A két nyelv, a magyar és a szlovák  jellegzetességei és különbözősége okán hajlamos vagyok azt gondolni, hogy bizonyos szövegek, amelyekben speciális szójátékok vagy csak a magyar nyelvben létező jelentéshordozó elemek vannak, effektíve lefordíthatatlanok. Mitől jó egy szlovák fordítás, ha tényleg jó? Mik azok az eszközök, amik valódi szlovák nyelvű szöveggé teszik mondjuk Esterházy Péter könyveit?

 

Görözdi Judit: Hogy Deák Renáta fordítót idézzem: „a nyelvben minden benne van“. Szóval ha valaki a szlovák kortárs irodalmat olvasva azt gondolja esetleg, hogy a kortárs magyar irodalmi „csúcsteljesítmények“ nem tudnak adekvát módon megszólalni ebben az irodalmi környezetben, valószínűleg téved. Mert a fordítók bizonysága és a fordításaik tanúsága szerint a szlovák nyelvben ugyanúgy megvannak azok a kifejezőeszközök, rétegek, regiszeterek – akár a történeti rétegek, akár a mai nyelvhasználat különböző regiszterei a tudományostól a szlengig –, amelyekből ki lehet keresni a jó megoldást. Ami kifejezi azt, amit az eredeti magyar szöveg. Ha az eredeti szlovák irodalom nem vagy másképp használja is ezeket az eszközöket. Ez persze nem egyszerű munka, műveltséget, érzékenységet, kreatív hozzáállást igényel.

Esterházy Péternél maradva nézzünk egy példát. Közismert, hogy az édesapám szó lefordíthatatlan, szlovákul biztos, hogy nincs megfelelője. Persze kifejezhető szlovákul is az apám szinonímáival, s ez is szokott lenni a bevett eljárás. De ha egy egész regény központi szavává lép elő, amelynek tartalmi, szerkezeti és még ki tudja, milyen vonatkozásai vannak, mint a Harmonia Cælestisben, a „môj otec“ típusú fordítással nem lehet elintézni a dolgot. Deák Renáta a fordításon dolgozva többek között történeti korok magánlevelezéseit is átböngészte, itt talált rá a „pán otec“ változatra, ami nagyjából az apám uramnak felel meg (ezt az alakot egyébként Esterházy nem használja), s innen jött az ötlet a „panotec“ kifejezés bevezetésére, ami pánatyát jelent, és ami nagyon is illeszkedik az Esterházy-szöveg intencióihoz.

Végül is tehát a célszöveg (a fordításelméleti terminológiában így nevezik a lefordított művet) megoldása nem a pontosságot követi, hanem a célnyelv adta lehetőségek közül egyfajta alternatívát választ, nevezzük adekvát megoldásnak, ami akár hozadékot is jelenthet az eredetihez képest. Hogy a kérdésednél maradjak, a nyelvi típusú játékok általában valóban lefordíthatatlanok. De ami elvész itt, az esetleg megtaláltatik ott: egy másik szöveghelyen, ahol viszont a szlovák nyelv kínál játéklehetőséget.

 

L. E.: Tényleg, mennyire kell a műfordításnak pontosnak lennie, megfelelnie az eredetinek, vagy inkább az a fontosabb, hogy abban a kulturális közegben, amelyikbe bekerül, abban „szóljon jól“?

 

G. J.: Különböző fordításelméleti iskolák vannak, és maguk a fordítók is különbözőképpen állnak ehhez a kérdéshez. Most épp egy olyan trend érvényesül jobban, hogy a befogadó kultúrában kell erősen benne ülnie a lefordított szövegnek. Ez néha a legnagyobb igyekezet mellett is magával hozza azt, hogy nagyobb változtatásokat kell csinálni a szövegben. A régebbi fordítók – talán ez így általánosságban kijelenthető – a szöveghűséget tartják elsődlegesnek, pl. Karol Wlachovský, aki Grendel „szlovák hangja“ és nemrégiben kommentált Mikszáth-fordításokat is kiadott, vagy pedig Nádas Péter fordítója, Juliana Szolnokiová. Ők nagyon sok és fontos könyvet jelentettek meg, valamint jelentős irodalomszervezői munkát is kifejtettek. Az a fordítógeneráció pedig, amelyik a 90-es években kezdett el dolgozni, inkább annak a fordítási stratégiának a híve, hogy játszani kell a szöveggel, és a szlovák változatnak kell teljesen hitelesnek lennie. De fontos hozzátennem, hogy a két szempont nem zárja ki egymást, inkább csak hangsúlyeltolódásról van szó.

Hadd nevezzek meg néhányat ezek közül az „újabbak“ közül is: a már említett Deák Renáta, Gabriela Magová – ők ketten a Revue svetovej literatúry magyar számának is az összeállítói –, vagy Eva Andrejčáková, Ardamica Zorán. Költészetet főleg Gabriela Magová, Jitka Rožňová és Peter Macsovszký fordít, ez utóbbi szlovák és magyar író-költő, aki a nyelvnek alkotóként is mestere. Drámafordítással pedig Jitka Rožňová, Peter Kováč és megintcsak Deák Renáta foglalkozik.

 

L. E.: Honnan jött ez az új fordítói generáció? Családi indíttatásból kezd el valaki két nyelv, két kultúra közt közlekedni illetve közvetíteni? Műfordítóvá egyetemi közegben, esetleg kimondottan fordítói közegben lesz valaki?

G. J.: A fordítóknál alapvető követelmény, hogy abban a nyelvben mozogjanak teljesen otthonosan, amelyikre fordítanak. Nagyon ritka az ellenpélda, de tudok ilyet is mondani: a tavaly elhunyt Juliana Szolnokiová magyar származású, de az élete során olyan meghatározóvá vált számára a szlovák nyelv, hogy arra kezdett el fordítani – és nagyon jól! A fordítóknak általában szlovák az anyanyelvük, illetve olyan családokból jönnek, ahol a szlovák a domináns nyelv, de van kapcsolat a magyarral is. Van aztán, aki egyetemi képzést is ráépít erre, például hungarológia szakot végez, de nagyobb részük nem. Viszont mindannyian foglalkoznak szlovák irodalommal, többségükben szlovák irodalmi és nyelvi egyetemi képzésen is átestek.

Mondhatni, a dél-szlovákiai keveredésnek egyik jelensége ez, ahol a vegyes házasságokkal létrejött kevert nyelvű családokban a mindkét kultúrához való kötődés fontos maradt, ráadásul tevékennyé is vált.

 

L. E.: Mesélj, kérlek, a balatonfüredi fordítói szemináriumokról!

 

G. J.: A Magyar Fordítóház Alapítvány lehetőséget nyújt arra, hogy a magyar irodalmat bármilyen idegen nyelvre fordítók Balatonfüreden összegyűljenek, és ott akár csoportosan, akár individuálisan dolgozzanak a szövegeken. A szlovák fordítók számára is évente rendezünk ilyen találkozót, ebben Rácz Péter, a Fordítóház vezetője az ösztönző partnerünk. Ezeknek a szemináriumoknak mindig van valami központi témája. Általában több alkotó szövegeivel foglalkozunk, de mindig próbálunk valami olyasmire fókuszálni, ami probléma lehet a szlovák fordítás számára. Az a gyakorlat, hogy többen lefordítanak egy-egy szöveget, majd összevetjük a fordításokat és megbeszéljük őket. Ezáltal az elméleti megközelítések is tisztázódnak, a helyükre kerülnek. Mindamellett előadásokkal is szoktunk készülni vagy a magyar irodalomtörténet egy-egy jelenségéről, vagy a szlovák műfordítás praxisáról.

A Revue svetovej literatúry magyar irodalmi számába sok olyan szöveg került bele, amit a fordítói szemináriumokon készítettek a fordítók. Például az egyik szöveggel, emlékszem,  elég sokat szöszöltünk. Parti Nagy Lajos Nyelvtanulmányfej című prózájáról van szó. Hát ha van szöveg, amire azt lehet mondani, hogy lefordíthatatlan, akkor szerintem ez az. A fordítók számára kihívást jelentett, lefordították tehát... Jazykový výskum hlavy címmel jelent meg a Revue-ben. Mindarra, amiről most itt általánosságban beszélgetünk, kitűnő konkrét példa, ha valakit érdekel, érdemes összevetni az eredetit a célszöveggel.

 

L. E.: Ebben a magyar lapszámban Parti Nagy Lajos épp az általad készített interjúban jegyzi meg, hogy szerinte a Sárbogárdi Jolán néven írt A test angyala című könyve abszolúte lefordíthatatlan. Jól gondolja ezt?

 

G. J.: Parti Nagy Lajos nagyon nagy szabadságot ad a fordítóknak. Persze mindegy, hogy az alkotó szabadságot ad-e vagy sem, abban a pillanatban, amikor a fordító kezébe kerül a szöveg, akkor már a fordító bánik vagy bánik el vele. Parti Nagy annak a híve, hogy a szövegnek hatnia kell, és a fordító ismeri a befogadó irodalomnak a befogadóképességét és a nyelvi lehetőségeit, tehát neki kell eldöntenie, hogy miből mit csinál, ezért aztán rábízza magát... Mást egyébként nem is igen tehet.

 

L. E.: Akkor ez részéről belátás kérdése.

 

G. J.: Igen. De ő maga is így kezeli azokat a szövegeket, amiket fordít. Vannak viszont szerzők, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy mindaz a nyelvi munka – tehát, hogy miért úgy írja, amit ír, mi minden van emögött, akár a magyar irodalmi hagyomány, akár az aktuális művészeti gondolkodás tekintetében – a fordításban is tükröződjön. Hát van, amikor ez sikerül, és van, amikor kevésbé. A jó fordítók mindenesetre mindent megtesznek azért, hogy sikerüljön.

 

L. E.: Most kicsit gonoszkodni fogok a szerzők rovására. Ha valaki nem beszéli azt a nyelvet, amire a művét fordítják, akkor ez számára alighanem csupán bemondásra működik. Tehát  kénytelen elhinni, amit az adott fordítás minőségéről mások állítanak neki.

Nádas Péter Párhuzamos történetek-jéről korábban mesélted, hogy a német próbafordítás nem volt sikeres. Nádas ugyan jól tud németül, de az nem volt világos számomra, hogy az a fordítás akkor ott mitől, hogyan minősíttetett sikertelennek?

 

G. J.: Nem az író dönti el, hanem a kiadó. Nádas esetében is a német kiadó döntött. Szlovák viszonylatban is vannak ilyen helyzetek, hogy a kiadó kap egy kész kéziratot, és nem tudja kiadni, mert ugyan nyelvileg és nyelvtanilag is a helyén van benne minden, de a szöveg valahogy mégis steril marad (konkrét példát pedig azért nem mondok, mert nem vagyok illetékes erről nyilatkozni).

A fordítást – ugyanúgy, mint az eredeti szöveg gondozását is – szerkesztői munka kíséri ill. követi. És azt szintén fontos hangsúlyozni, hogy a jó érzékű szerkesztők még igen sokat hozzá tudnak tenni a szöveghez. Az ő személyük, nevük általában háttérben marad, de néhányukét szeretném megemlíteni, például a Kalligram egyik szlovák szerkesztőjének, Karol Chmelnek a nevét, akinek a keze nyoma nagyon sok magyarról szlovákra fordított könyvön rajta van, vagy Jarmila Samcováét, a Revue svetovej literatúry  főszerkesztőjéét.

 

L. E.: Mitől jó egy szerkesztő, és mitől működik jól egy szerkesztő-szerző kapcsolat?

 

G. J.: Nem is tudom. Azt hiszem attól, hogy passzolnak egymáshoz. Hasonlóan gondolkodnak a dolgokról, de a munkába mindketten kompetensen bele tudnak szólni a saját szemszögükből. Olyan is van, persze, amikor ez a kapcsolat nem működik. Ha egy kezdeményező fordítónak az összes játékosságát, újítását megpróbálja lecsiszolgatni a szerkesztő, mert őneki olyan a világlátása, hogy a dolgok egyneműek és csiszoltak legyenek. De hát a végső szó végül is a fordítóé, a szerkesztő csak javaslatokat tesz. Ahogy a szerzőnek sem kell elfogadnia mindent, amit a szerkesztő javasol.

 

L. E.: Ha szlovák könyvesboltokban járok, nagyon jó érzéssel tölt el, hogy látom, Hamvas Béla is van szlovákul, és Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy... Vannak komolyabb restanciák, olyan fontos művek, amelyek még nem szólaltak még szlovákul? Van még valaki, „szíved csücske“, akit máig nem fordítottak le szlovákra?

 

G. J.: Van „szívem csücske“, Darvasi László, az ő prózái hiányoznak a szlovák könyvespolcokról. De remélem, majd odakerülnek. Mindenesetre csehül már több minden megjelent tőle. Ez persze csupán szubjektív hiányérzet és magánvélemény. Nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy igen reprezentatív azoknak a műveknek a listája, amelyek már megjelentek szlovákul a kortárs magyar irodalomból. Ez óriási mértékben a Kalligram Kiadó érdeme. Nem is tudom elképzelni, milyen lenne a helyzet, hogyha a kiadó igazgatója, Szigeti László a magyar irodalom szlovák kiadását nem vállalná föl. Nem hinném, hogy nagy üzlet, sokkal inkább elhatározás és szív kérdése. Lehet persze nyafogni, hogy még ez sincs, meg amaz sincs lefordítva... Márton Lászlónak is több könyvét lenne érdemes lefordítani, mert nagyon érdekes szerző, sok olvasót szólíthatna meg, és Krasznahorkai László könyvei sincsenek meg szlovákul, tehát sorolhatnám még a neveket. De nagyon sok az elvégzett munka, és ez a fontosabb. Sorra jelennek meg például Márai Sándor művei – hogy a klasszikusokról is szóljak!

L. E.: Ami Kalligram könyvkiadási szempontjait illeti, náluk tudhatóan nagyon fontos a minőségi szelekció.

 

G. J.: A Kalligram Kiadónál – amely a magyarból szlovákra fordított könyveknek nagyjából a nyolcvan, de lehet, hogy még nagyobb százalékát adja ki – nagyon fontos szempont, hogy milyen a szerzőnek ill. a könyvnek a magyar fogadtatása, hogy a kortárs kánonban benne ül-e. Úgy tűnik, fontos szempont az is, ha a könyv olyan témát dolgoz fel, ami a szlovák-magyar kapcsolatrendszert valamilyen szinten érinti, vagy pedig olyan közegben játszódik, ami ugyanúgy közege a szlovák olvasónak, mint a magyarnak. Márton László Testvériség c. regénytrilógiája jó példa erre, vagy még jobb Závada Pálnak a Jadviga párnája c. könyve, de akár Bánki Éva Esővárosát is ide sorolhatjuk.

Más szempontok szerint válogat például a Slovart kiadó, úgy látom, ők a külföldi recepciót figyelik. Tehát, ami sikeres mondjuk a német könyvpiacon, azt fordíttatják le szlovákra. Náluk jelent meg Kertész Imre Sorstalansága, valamint Bartis Attila Nyugalom c. regénye.

 

L. E.: Amikor átnéztem a Revue svetovej literatúry-nak ezt a számát, nagyon örültem, mert hihetetlen, milyen minőségű szövegekkel vannak itt jelen ezek a kortárs magyar szerzők.

 

G. J.: A lapszám szerkesztői, Deák Renáta és Gabriela Magová olyan szerzőket próbáltak bemutatni, akik a szlovák könyvpiacon nincsenek jelen, tehát a szlovák kultúrában még kevésbé ismertek. Nem véletlenül hiányoznak ebből a válogatásból Nádas Péter vagy Esterházy Péter szövegei, ők ugyanis reprezentatívan jelen vannak a szlovák könyvesboltokban és a különböző folyóiratokban is. A válogatásnál fontos szempont volt még, hogy maguk a szövegek milyen kihívást jelentenek a fordítás számára. Ahogy már említettem, Parti Nagy Lajos elbeszéléseivel, de akár Háy Jánosnak, Csallog Zsoltnak a prózáival a szemináriumokon foglalkoztunk

A Revue svetovej literatúry régebbi magyar számaiban kevésbé volt a jelen a kortárs költészet fordítási problémák, illetve a felkészült fordítók hiánya miatt. Mára viszont megerősödött a költészet is, úgyhogy most elég sok költőt is sikerült bemutatni. A költészeti anyag válogatásának alapja Kulcsár-Szabó Zoltánnak egy tanulmánya volt, amely áttekinti az utóbbi harminc év magyar költészetét. Maga a tanulmány ebből a kiadványból sajnos kimaradt, mert egy tudományosabb jellegű szöveg volt, mint amit a lap bevállalt volna, de ennek az alapján válogatta ki Gabriela Magová azokat a költőket, és a költőktől azokat a műveket, amelyek végül megjelentek: pl. Tandori Dezsőt, Térey Jánost, Borbély Szilárdot, Kovács András Ferencet és Kukorelly Endrét. Tóth Krisztinának a lapban közölt versei egy megjelenés előtt álló szlovák kötet elöhírnökei. A legfiatalabbak közül pedig Macsovszký Péter a Telep Csoport anyagából készített költészeti válogatást, ő is fordította a szövegeket, és egy kitűnő tanulmánnyal is bevezette.

 

L. E.: Határon túli, tehát nemcsak magyarországi magyar szerzőket is szerepeltet a kiadvány.

 

G. J.: Ez egy újabb kérdéskör, amiről érdemes beszélni. Tőzsér Árpádnak a Knižná revue c. könyvszemlében tavaly ősszel megjelent egy interjúja, amelyben arról nyilatkozik, hogy a rendszerváltás előtt a szlovák közeg odafigyelt a szlovákiai magyar szerzőkre, fordította őket –  és ez vice versa működött, igaz, jórészt ideológiai hátszéllel. Amióta ez az ideológiai keret és a hozzá tartozó institucionális keretek megszűntek, azóta a szlovákiai magyar szerzők is csak Budapesten keresztül tudják felhívni magukra a figyelmet. Tehát ahhoz, hogy egy szlovákiai magyar szerző a szlovákok számára érdekes legyen, előbb az kell, hogy Budapesten felfigyeljenek rá.

Tény, hogy kevés szlovákiai magyar szerzőt mutatnak be szlovák fordításban, ez a válogatás erre is figyelni próbált. Közöl új szöveget a „nagyoktól“: Tőzsér Árpádtól, Grendel Lajostól, és olyanoktól is, akiknek még nem volt alkalmuk szlovákul megjelenni: György Norberttől, Gazdag Józseftől, Juhász Katalintól, Németh Zoltántól. Sajnos a névsor szűkebb, mint ahogy a tervekben szerepelt, mert egyszerűen nem volt már rá fordítói kapacitás. Viszont Németh Zoltán tollából született egy tanulmány, amely megpróbálja a szlovák olvasó számára bemutatni a kisebbségi magyar irodalom sajátosságait.

 

L. E.: Hogyan jut el a közönséghez ez a kiadvány?

 

G. J.: A Revue svetovej literatúry elég széles előfizetői bázissal is rendelkezik, a könyvtárakban is megvan, tehát sokfelé eljut. Természetesen rögtön, ahogy megjelent a szám, az összeállítók, Deák Renáta meg Gabriela Magová a főszerkesztővel, Jarmila Samcovával együtt egy lapszámbemutatót csináltak Pozsonyban, amire sokan, a fordítók nagyrésze és a szlovák szakma krémje is eljött. Nagyon jók voltak a visszajelzések. Ismertetők is megjelentek az újságokban, valamint magánjellegű visszajelzések is voltak, szlovák költőktől, íróktól, amelyek a szövegek ill. a fordítások minőségét dicsérték. Azt hiszem, hogy mindig ezek a legőszintébb visszhangok, de hát elsősorban nem a szlovák íróknak meg irodalmároknak készült a válogatást, hanem az olvasóknak.

Aki részt vett a munkában, fontosnak érezte azt is, hogy a megjelent publikáción kívül magát a projektet is, tehát ezt a közvetítő-fordító tevékenységet is bemutassa azoknak a fiataloknak, akik ebben potenciálisan részt vehetnek majd, pl. a hungarisztika vagy a magyar irodalom szakos hallgatóknak. A nyitrai és a besztercebányai egyetemen találtunk befogadó közegre. Ezeken a prezentációkon a válogatók szerepeltek, a magyar irodalom „élő“ képviseletében pedig Háy János. Egy irodalmi est keretében idén februárban a budapesti szlovák intézetben is ismertették a Revue magyar számát.

 

L. E.: Te hogy látod, a magyarországi magyar irodalmár szakmát vagy akár a magyar olvasót érdekli a szlovák? Ott vannak ilyen vagy legalább ehhez hasonló kezdeményezések vagy törekvések, hogy a szlovák irodalmat mint olyat bemutassák?

 

G. J.: A Magyar Lettre Internacionale-nek volt pár évvel ezelőtt egy száma, amely kimondottan a szlovák irodalmat mutatta be, a 2010-es téli, ún. visegrádi számban  pedig szintén nagyon dominánsan jelen van a szlovák irodalom. Szlovák szerzők művei magyar fordításban, könyvben is megjelennek – a múlt évből Silvester Lavríknak és Pavol Rankovnak az elbeszéléskötete jut eszembe, az idei tavaszi kínálatból Rankov Szeptember elsején (vagy máskor) c. regénye. A Kalligram folyóirat folyamatosan jelentet meg szlovák szerzőktől fordításokat. Érdeklődés és szándék mutatkozik tehát, és nyilván van olyan kezdeményezés is, amit nem evidálok.

S annak ellenére, hogy az áttekintésem nem teljes, azt gondolom, a magyar szakma és az olvasóközönség részéről sokkal kisebb az érdeklődés a szlovák irodalom iránt, mint fordítva. Ennek a jelenségnek történeti vonatkozása is van a magyar-szlovák irodalmi kapcsolatokban, és valószínűleg vannak esztétikai okai is. Mindenesetre fontos, hogy tudjunk egymásról, és ennek az irodalom közvetítője lehet.

 

"Mégse afrikai irodalom..." (I. rész) - link


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :