[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Méhviasz és pillangó. Húsvéti gondolatok

szerző: Sebestyén Péter 2015-03-28

 

Méhviasz és pillangó. Húsvéti gondolatok

 

     Már a kora középkor óta a feltámadás egyik szimbóluma a bábjából kikelő lepke. Az ember számára első látásra visszataszító, máig kutatott rovar akarva-akaratlanul is kínálkozó hasonlat lett, mely a feltámadás titokzatos valóságát volt hivatott érzékeltetni. Isten az embert földből teremtette és lelket lehelt bele. Az ember létének lényege a test-lélek-szellem egysége. Amikor tehát a testet elhagyja a lélek, ez csak átmeneti állapot. Mert báb mivoltunkból Jézus feltámadása által a lélek pillangó életére jutunk. Ráadásul nemcsak rövid időre, hanem egyszer s mindenkorra. Örökre.

 

     Ugyanilyen „rovarszámba” megy a méhecskék különleges élete is, amelyről egyházunk egyenesen nagyszombati liturgiájában tesz említést. A fényünnepségben, mint égő esti áldozatról éneklünk, amely „a méhek viaszából készült gyertyát” az egyház közösségének igyekezetével kapcsolja össze.

 

     De maradjunk még a méheknél. Szakemberek szerint a méhek társadalmában mindenkinek megvan a maga feladata. Élükön a királynő-anya áll.

 

     Ugyanolyan petéből fejlődik, mint a dolgozó méhek, de máshogy táplálják, gazdagabb táplálékot, több méhpempőt kap. Miután kifejlődött, elindul „nászrepülni”, majd több hímmel párzik, és a hímivarsejteket elraktározza egy életre, majd „családot alapít”, petéket rak. Ő a család anyja. Ő tartja össze a családot. Neki köszönhetően szorgoskodnak a dolgozók, de a katonák és a herék is. A méhkirálynő szorgossága révén előállított értékes viaszban azt a munkálkodást sejtjük meg, melyet, mint kötelességet, alkotást az Egyház anyakirálynőként Istennek ajánl fel. Az Egyház anyaméh, mely kihordja és megszüli Isten gyermekeit…

 

     A háziméhek a méhviaszt elsősorban építőanyagnak használják, ebben tárolják a mézet, a pollent, és utódaikat is itt nevelik. Évezredek óta csodálkozik az emberiség a méhek találékonyságán, micsoda természetes módon állítják elő a ragasztásra, burkolásra, fényezésre, szigetelésre egyaránt használható viaszt. Liturgiánkban is azért jut fontos szerephez a belőle öntött gyertya, mert tisztán ég, nem csöpög, és szemmel alig látható füstöt bocsát ki.

 

     Húsvét éjjelén azonban sajátos értelmet és üzenetet közvetít ez a viaszgyertya, mert lángja éber hitünkre erősít rá, mintegy bevilágítva a világ éjszakáját.

 

     De honnan kapja a lángot? A megszentelt parázs fellobbanó lángjából. A tűz, a meleg és a fény forrásától. Nem magától, s nem magának ég. Jelzi, hogy az egyház is Krisztus világosságából él… Ez a láng, hogyha sokfelé osztjuk, nem megfogyatkozik, hanem még nagyobb fényességet áraszt.

 

     A pogány Róma főpapja minden évkezdetkor, március elsején egy tűzgyújtó prizmával, tükörrel a napfény sugaraiból meggyújtott egy gyümölcsfa gallyat. E szent parázsnak, tűznek érintetlennek kellett maradnia, a Vesta-szüzek őrizték. A tűzhely életben tartása szavatolta az istenségek kegyét. Ha a tűz kialudt, ez egyenlő volt a világ végével…

 

     Korábban a temetőkben a kidőlt keresztekből raktak máglyát a keresztények is, azt a tüzet szentelték meg Húsvét éjszakáján. Erről a tűzről lobbant lángra a húsvéti gyertya, hogy elemi erővel mutassa az utat a feltámadt Krisztushoz, aki a halál sötétsége után fénnyel árasztotta el a világot.

 

     Ezen a szent estén összeér Krisztus világossága, feltámadásának életet, új világot szülő ereje, a természet adta szimbólumokkal, a tűzzel, a vízzel, a fénnyel, a gyertyával és a selyemhernyóból termett pillangóval. A jelképek isteni üzenettel telítődnek. Mint erdei aljnövényzet az áldást osztó eső után – egyházi szertartásaink valósággal tobzódnak jelképekben, hogy a böjti visszafogottság után ezzel a képi gazdagsággal fejezzék ki Krisztus Urunk megváltó szenvedésének és feltámadásának titokzatos tényét.

 

     Csak az a kérdés, „vevők vagyunk-e” erre az üzenetre? Értjük-e a liturgia nyelvét? Egyáltalán, mit jelent nekünk a Húsvét?

Sokszor az a benyomásom, hogy a ma emberének nem is nagyon érdeke a halál utáni élet, a feltámadás után kutakodni, mert nem is szeretne meghalni. Ő inkább élni szeretne: itt a földön, jó sokáig, gazdagon, kényelmesen. Erre teszi fel az életét: családot, barátságot, hitet egyaránt erre áldoz. Még egészségét is. Esetleg távolról irigykedve csodálja Jézust, mint egy sztárt: lám, neki sikerült…

 

     Holott Húsvét ünnepe kitágítja a lelki horizontot. Nemcsak vágyaink mutatnak a halállal behatárolt árnyékvilágon túl, hanem a tapasztalati tények is. Jézus sziklasírja üres. Nem emelődaruk vagy fogdmeglegények hengerítették el a követ, hanem Isten halált áttörő ereje és hatalma. Milyen döbbenetes az evangéliumok s a pünkösdi egyház bizonyságtétele. Meg hát az egész történelmi tapasztalat. A római és a zsidó hatóságok azt hitték, Jézus tana az alapító halálával megkapta a kegyelemdöfést… Az ellenkezője történt: a hír igaz, Jézus a Krisztus! Bár alig volt hihető, nehezen volt gyakorolható, javarészt műveletlen halászok terjesztették –, fegyverek nélkül, népeket hódított meg. A mester halála után pár nappal új lelkület kapott szárnyra, öröm és bizalom gyúlt a tanítványok szívében, eddig nem látott lelkesedéssel buzdultak neki, amely nem lankadt, és nem aludt ki, mint valami szalmaláng.

 

     Krisztus feltámadása minden hírverés alapja és központja lett. A tanítványok megtörtént eseményre apelláltak, ami meggyőződésük volt, s ami átalakította életüket. Ettől váltak hitelessé. Nemcsak szavukat adták rá, hanem vérüket, életüket is. S ha beleszámolunk, a kétezer év folyamán többen, mint ahányan a hazáért meghaltak. A hét kultikus napját áttették vasárnapra, szembefordultak az árral, a közvéleménnyel, mert érezték és tudták: aki meghalt a kereszten, az az élet Ura. Feltámadt. Itt van velük. Isten kegyelme az emberi kegyetlenséget is felhasználta, hogy megmutassa: mire képes a szeretet ereje. Mi lesz az emberből, ha Isten kézbe veszi, örök életre támasztja, még a halálból is. A legrégibb keresztény hitvallás és köszönési forma is ezért hangzott így: Krisztus feltámadott! Valóban feltámadt!

 

     Jézus feltámadásának ünnepe tehát nem valamiféle túlvilági kompenzáció, nem keleti trükk, mint amikor egy jógi leállítja életfunkcióit, és halottnak látszik, hogy aztán magához térjen. Ő valóságosan meghalt, ténylegesen befejezte földi pályáját, de isteni életben részesült. A létezésben új lapot nyitott. Az ember most már nemcsak keresztre szegezett lény, hanem isteni, örök élete van Krisztusban.

 

http://www.peterpater.com/content/hu/Alkalmi-irasok/9/Mehviasz-es-pillango-52

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :