[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mert (nem)csak komédiáznak

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2017-11-26

 

Mert (nem)csak komédiáznak

 

Szigligeti Ede: Liliomfi

 

/kassai Thália Színház/

 

Ki ne ismerné a két bolondos színészt, Liliomfit és Szellemfit? Láthattuk őket számos színielőadásban, de filmen is, ők ketten emblematikus alakok, a színjátszás hőskorát felelevenítő, nyughatatlan vándorszínészek, akiket állandóan „helyzetbe hoznak”, s ők ennek megfelelően, színészmesterségbeli tudásukat bevetve, reagálnak a helyzetre. Ha partnereik kevésbé veszik a lapot, annál élvezetesebb a rögtönzés, melynek révén kikeveredhetnek egy-egy slamasztikából. 

A néző egy Liliomfi-előadásnál hasonlóképpen érezheti magát, mint a hajdani ókori nézők egy-egy görög színházi estén: a téma ismert, a szereplők sem újak, a publikum arra kíváncsi, a szerző és a szereplőgárda hogyan dolgozta fel az anyagot. Itt a szerzőt ugyan kihagyhatjuk a felsorolásból, ám a rendező, a színészek, a stáb munkája igenis számot tarthat az érdeklődésre. Mert hisz a Liliomfi igazán betéve ismert mű. Lássuk hát, mi benne az új, mit akarnak vele közölni, miért más ez a Liliomfi, mint minden eddigi változata.

 

A színpadkép

 

Az első szembeötlő dolog a merész és modern díszlet, mely jellegzetes alapjait a két átépítés után is megőrzi. A földön mindenhol farsangi mulatságokat idéző szerpentinhalmok tornyosulnak – de olyan látszatot keltve, mintha egy széttúrt szemétdomb lenne a szemünk előtt, egy bál vagy lakodalom utáni deprimáló állapot megjelenítéseként. A színészek mozgását nehezítő terep gondolkodóba ejt, számomra többféle olvasatot biztosít. Lehet ez hangulati ábrázolása egy-egy színházi premiert követő buli utáni másnapos, kiüresedett állapotnak, mikor a színészt nemcsak a premier sikere utáni mámor következményei gyötrik, hanem az egész addigi próbafolyamat fáradsága is rázuhan. Lehet ez a ma színházához viszonyuló világ értékítélete, mely hiábavalóságnak tartja a művészetet, fogyasztási cikké, egyszer használatos, aztán eltakarítandó szerpentinné degradálva azt. De lehet a színház értékítélete is a hakniműsorok, vidám és semmitmondó tucatkomédiák, csapból folyó valóságshow-k és agymosó sorozatok világáról, ahol az alkalmi vigasság végére csak a leülepedett szemét marad. 

A díszletpanelek egyszerre használhatók ajtónak, falnak, tükörnek, diszkófényes, csillogó-villogó elemek ezek, melyek úgy gazdálkodnak a térrel, hogy megfeleljenek a bonyolult színpadi helyszínek megjelenítésének: több egymásba nyíló szoba, vagy szállodafolyosó, előtér és szoba együttes kialakításának. A díszletben az is nagyszerű, hogy a Thália nem túl nagy színpadát horizontálisan és vertikálisan egyaránt növeli, gazdaságosan kihasználva minden négyzetcentimétert. 

 

A játszók

 

Ebben a modern közegben jelennek meg színészeink, akik éppúgy szerencsevadászok, szabadúszók ma, ahogy a színészet hőskorában voltak. Ott vendégszerepelnek, ahová meghívást kapnak, vagy ahová sorsuk pottyantja őket, keresik önmagukat és érvényesülési lehetőségeiket. Liliomfi és Szellemfi (Madarász Máté és Nádasdi Péter) jól összehangolt duettje sokat elárul a színészpálya titkairól. Ami számomra elsősorban szembetűnő, az a vágy, hogy a színész szerepben mutassa meg magát, mihelyt arra alkalom kínálkozik. Így kerül bele a darabba az orr-monológ vagy A padlás egy jellegzetes zenei mondata (Ez ő, ez ő, ez ő, ez ő!), és Villontól Beckettig sok egyéb intertextuális utalás. A vérbeli színész sosem tagadja meg önmagát, ha helyzetbe hozzák, arra színészként felel. 

De akadnak a darabban más komédiások is, akik ugyan „amatőrként”, de valamilyen módon mégis szerepet játszanak: Mariska, Liliomfi szerelme, Kamilla, a vénkisasszony, Szilvai professzor, Gyuri, a pincér, Kányai, a fogadós – bizonyos szinten mindegyikük másnak adja ki magát, mint aki valójában, mindegyikük játékkal leplezi valódi szándékait, tettei indítékát, többiekhez való viszonyulását. Ebből aztán adódik számos bonyodalom, és jól pörgő, helyzetkomikummal (is) megtűzdelt vígjátékká válik a darab. Persze ez elsősorban az író leleménye.

A színész leleménye viszont az, hogy a figura határait annyira tágítja, és saját keretein belül annyi színt visz bele, amennyire csak képes. Érdekes színfoltja az előadásnak például Szilvai professzor (Vasvári Emese), akinek figuráját nem „nőiesítették”, mégis színésznő játssza, kimérten, rigolyásan és ijesztően. A másik felejthetetlen alak számomra Kamilla (Varga Szilvia) – elsősorban az a mód, ahogyan és amilyen állapotban visszakerül a játékba a harmadik felvonásban, tangója egyszerűen zseniális (koreográfus: Kántor Kata). Érzékletes és pontos színészi eszközökkel formálja meg a szerelméért alakoskodást is vállaló Mariska szerepét Lax Judit, aki ábrándos és akaratos, céltudatos és naiv is egyszerre. Nagyon jól ül ifjabb Schwartz szerepe Illés Oszkárnak, aki naiv csodálkozással tűri el, hogy a szerinte bolond fogadóbeli népség kiebrudalja a fogadóból és szerelme szívéből is. Meglepetés volt számomra Gyuri (Ollé Erik) és Erzsike (Rab Henrietta) kettőse: többet civakodtak, mint amennyit enyelegtek, és Kányai figurája (Bocsárszky Attila), aki inkább látszott házalónak vagy vándorcigánynak, mint egy tisztes csárda vezetőjének. És egy kicsit sajnáltam a szomszédasszonyt játszó Varga Líviát, akit tolószékbe kényszerítettek, de aztán alig használtak ki valamire, pedig a „jármű” számos játéklehetőséget kínált volna.  

Liliomfi és Szellemfi egymás társai, kiegészítői és ellenpólusai voltak, finoman egyensúlyozva azon a határvonalon, ahol a művészet a ripacskodástól elválik. A pontos színészvezetésnek köszönhetően (rendező: Telihay Péter) ez a határ a három felvonáson át határ maradt, az előadásban nem volt semmi félrebillenés, a komédia eszközei nem váltak olcsó haknivá, jó tempójú, ötletes előadást láthattunk. 

 

És akik úgyszintén nélkülözhetetlenek

 

Nehéz meghatároznom, inkább csak megérzem, hogy egy produkció egységes koncepciójú-e, vagy inkább eklektikus, nem átgondolt, egymáshoz nem illő részletekkel megtűzdelt. A színpadi alkotásokkal is úgy vagyok, akár egy kirakós játékkal: a részleteknek illeszkedniük kell, spanyol tangózenéhez nem való a gótikus ablak vagy a hajléktalanokat idéző szemeteshordó (láttam már ilyet is a Tháliában). Most azonban az első percektől azt éreztem, hogy egy összehangolt, mindenben aprólékosan kidolgozott színielőadással van dolgom, ahol a díszlet (Telihay Péter és Király Adrienn), a jelmez (Papp Janó), a zene (Lakatos Róbert) mind ugyanazt a célt szolgálja: kiragadni a Liliomfit hajdani kontextusából, időtlenné, egyben maivá tenni, üzenni vele, hitvallást közvetíteni, gondolkodásra késztetni vele a nézőt. Erről a komédiás világról, erről az értékvesztett, hamis csillogással teli világról, erről a tiszta szerelemre és méltó emberi kapcsolatokra áhítozó világról, erről az ambivalens, sokat kárhoztatott, mégis magunkénak érzett, megmentésre váró, szeretetre éhes világról. A színház és a valóság világáról, a mi világunkról.  

 

 

 

 

     


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :