[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mi a magyar? Kortárs válaszok a budapesti Műcsarnokban (1. rész)

szerző: Mayer Kitti Hanna 2012-08-24

 

Mi a magyar? Kortárs válaszok a budapesti Műcsarnokban  (1. rész)

 

Még javában zajlottak a nyári olimpiai játékok Londonban, amikor ellátogattam a budapesti Műcsarnokba, hogy megnézzem a Mi a magyar? című kiállítást. Nem hittem volna, hogy a múzeum terében bemutatott műalkotásoknak és az atlétikai stadionban verejtékező sportolóknak közük lehet egymáshoz. Aztán mégis.

 

 

Ám egyelőre nem árulom el, hogy (szerintem) mi bennük a közös, bár lehet, hogy a szemfülesek maguktól is rájönnek majd. Mindenesetre nem kell szinkronúszók után kutatni a Műcsarnokban, és idő közben az olimpia is véget ért: London is visszaváltozhatott az ötórai teák és húsos piték lelőhelyévé. Budapesten azonban még október elejéig tart a Mi a magyar?

 

Ilyenkor nyáron, a szokottnál is több turista lepi el a Hősök terét, két döntő mérkőzés között nyugodt szívvel megengedett egy kis városnézés. Már csak azért is, mert Budapest több pontján (bevásárlóközpontokban, kávézókban, sőt mozikban is) hatalmas kivetítőkön követhették figyelemmel az olimpiai történéseket az érdeklődők.

Az egyik ilyen helyszín volt a Városligeti tópart is, a Hősök tere szomszédságában. Össze lehetett tehát kötni a kellemest a még kellemesebbel: magyarok a rajtvonalnál, magyarok a múzeum falai között. A kiállítást hirdető plakát a Műcsarnok falán a jókora pirospaprikával akár még turistacsalogatónak is nevezhető. Kérdés azonban, hogy mennyire érdekelheti a külföldit, hogy mi is a magyar egész pontosan, már ami a kortárs művészetet illeti. Hiszen ő bőven beéri a kerítésszaggató pálinkával, a szegedi halászlével meg az I love Budapest feliratú pólókkal, amelyeket szuvenír gyanánt, az utazás végén hazavisz magával.

 

A Műcsarnokban megrendezett tárlattal kapcsolatban mindenekelőtt azt az igen egyszerű kérdést kell tisztázni, hogy kinek szól a kiállítás. A magyar mellett angol nyelvű magyarázó szövegek is szerepelnek a kiállítás falain, ugyanakkor ez még nem biztosíték arra, hogy a betérő turista ugyanazokat a válaszokat olvassa ki a látottakból, mint a magyar közönség.

 

A kiállítás kissé nyomasztóan kezdődik, semmit sem érzékelünk a korábban már megszokott első terem fényességéből, helyette sötét kis dobozba lépünk. Kétségbeesésünk azonban szerencsés módon egy szempillantás alatt elpárolog, mikor megpillantjuk Gerhes Gábor fotóját. A Magyar Hold 1. címet viselő fényképen Neil Armstrong helyett egy magyar asztronautát láthatunk, aki a nemzeti színű zászlót szorongatja bal kezében, ami szemmel láthatóan gyűrött egy picit. Az első Holdra szállással kapcsolatos összeesküvés-elméleteket ismerve már korántsem lepődünk meg, amikor közelebb lépve felfedezzük, hogy az űrhajós „sisakrostélyának” felületén visszatükröződnek a műterem falai, az alkotó, aki az állvány mögött állva exponál. Az asztronauta nagy valószínűséggel csak egy élettelen bábu, aki öntudatlanul teszi meg az emberiség ama hatalmas lépését. A kép esetlensége éppen arról tesz tanúbizonyságot, hogy egy nép, nemzet története könnyűszerrel megkonstruálható, pláne a mai képalkotási technikáknak köszönhetően – ezt figurázza ki Gerhes Gábor. A Magyar Hold előrevetíti a kiállítás hangulatát, ráhangolja a látogatót arra az iróniára, amellyel majd lépten-nyomon találkozhat, és amelyet talán csak azok értenek igazán, és csak azoknak hajlik kényszeredett mosolyra a szájuk, akik ezen a tájon születtek. 

 

A Mi a magyar? kérdés több irányból is megközelíthető. Az egyik ilyen, hogy rákérdezünk népünk, nemzetünk eredetére. A válaszok keresgélését célszerű az ősi mondáknál kezdeni. A legendákból ismert alakok népesítik be a teret, ám az archaikus szereplőkről a kortárs magyar alkotók igyekeztek letörölni az évszázadok során felhalmozódott porréteget.

Kovách Gergő, Kotormán Norbert és Péli Barna közös alkotása, az Attila most. „Isten ostora” ahelyett, hogy bátran, egyenes háttal rohanna a csatába, lova mellett támaszkodva, összegörnyedve bújik meg: vagy az ellenséges csapatok előtt kíván láthatatlan maradni, vagy pedig a kengyel szerkezete, anyaga keltette fel az érdeklődését veszettül.

Mátrai Erik Turulja egy megvilágított biztonsági kamera, amely Nagy Testvérként figyeli a látogatókat. Az aranyozott BMX bringa tövében megbújó, különös anatómiájú csodaszarvast lenyilazó tini nindzsa harci teknőc láttán sok mindenre gondolnánk, csak épp a honfoglalásra nem.

 

A Légpárnás honfoglalás, Nyári István installációja még 1993-ban született, és korántsem nevezhető magyarosnak. A BMX egy bizonyos korosztály számára a menőség szimbóluma, gyerekkorunk vágyott tárgya (még a mountain bike megjelenése előtt), de nemcsak nekünk, kelet-európaiaknak, hiszen eredetileg a BMX (a bicikli és a motor keresztezése) kitörési lehetőséget jelentett azoknak az amerikai fiataloknak a számára, akiknek nem érték el a kívánt korhatárt, vagy nem volt elég pénzük, hogy motorcrossversenyeken indulhassanak. (A BMX egyébként új versenyszámként a pekingi olimpián jelent meg, 2008-ban.) A Tini Nindzsa Teknőcök először 1984-ben, képregény formájában jelentek meg Teenage Mutant Ninja Turtles néven, de nálunk, és szerte a világon a rajzfilmsorozat által váltak népszerűbbé. Nyári munkájában a történelmi jelentőségű és fontosságú esemény popularizálódott és vált komolytalanná, ahol a honfoglalás csupán légpárnás területfoglalás.

 

Míg a biciklis honfoglalás olcsó gegnek tűnik, addig Neuberger István munkája előtt jó pár percet is eltölthet a kíváncsi látogató. Az Ezer év a kereszténységben munka címéhez hűen a magyar történelem keresztmetszetét tárja elénk. A fa évgyűrűire emlékeztető körök egy-egy kalendáriumi esztendőnek feleltethetőek meg: a megfelelő helyeken a háborús időket, vereséget, békekötést, dicső napot, kivégzést, nevezetes eseményt apró szimbólumok jelölik. 

 

„Nem tudunk szabadulni a kérdéstől, hogy mi a magyar, mi a helye a világban, van-e sajátos célvilágunk, s ha van, miért olyan, amilyen…” – olvashatjuk a következő teremben elhelyezett hatalmas kubusz falán Mészöly Miklós sorait, melyek még inkább megerősítik a kiállítás létrejöttének létjogosultságát. A képzőművészeti alkotásokon túl a kiállítás kurátorai arra is ügyeltek, hogy írott kultúránk is megjelenjen (egy-egy idézet erejéig) a tárlaton. Mindenekelőtt a magyar nyelv az, amelyen keresztül nemzettudatunk kialakul, ezért is gondolom jó döntésnek, hogy a szövegek önmagukban, egy gyűjtés részeként jelennek meg a kiállításon, nem pedig egyenként, eredeti dokumentumok oldalain, zárt vitrinekben, üveg alatt. A szövegdoboz nem törekszik a teljességre: olyan idézeteket olvashatunk itt, melyek a 18. század végétől a 20. század végével bezárólag születtek, s amelyek valamilyen módon a magyar sors problémájára reflektálnak.

A korábban már említett irónia (mely az egész tárlatot szinte maradéktalanul lefedi) Mikszáth Kálmán szövegében is tetten érhető: „A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun…”

 

A nagy fekete dobozból kilépve az előzővel épp ellentétes események történnek velünk. Mindösszesen arról van szó, hogy míg odabenn elmélyülten olvastuk és gondoltuk újra elődeink örökségét, addig kiérve a „barlangból” átadjuk magunkat az önfeledt szemlélődésnek: Keserü Ilona Nagy színváltó gubanca ereszkedik alá a fényes terem egyik sarkában. A tarka titánötvözet súlytalanságot árasztva, élő organizmusként követel magának figyelmet. Már maga a gubanc kifejezés is a maga komolytalan hangzásával ellentétben áll a súlyos anyaggal.

 

A következő szekcióban még ennél is nagyobb installációval kerülünk szembe, amikor megpillantjuk Benczúr Emese munkáját. Hatalmas hófogóháló tölti be a teret a padlótól a mennyezetig, a négyzetrácsszerű függöny és a négyzetes alaprajz börtön, kalitka, ketrec benyomását keltheti a látogatóban, rajta a gigantikus méretű, a hálóval megegyező színű felirat: Zárkózz el. A parancsoló hangú felszólítást talán nem is vesszük komolyan: a zárkából hiányzik az örök bezártság/elzártság fenyegető érzete, hiszen függöny lévén könnyen be- és kiléphetünk, ha úgy tartja kedvünk. Ugyanakkor ellentmondásokba ütközünk, ha minduntalan eleget teszünk a felszólításoknak. A „homlokzaton” a ZÁRKÓZZ EL feliratot olvashatjuk, ha viszont ennek a kérésnek eleget téve belépünk a hálóval körbevett térbe, és a mennyezet felé fordítjuk tekintetünket, akkor a NE ZÁRKÓZZ EL felirattal találjuk szembe magunkat.

 

Benczúr munkája mellett Erdélyi Gábor festményét is láthatjuk. A narancssárgára mázolt vászon láttán indokolatlannak érezzük a Verejték címet, közelebb lépve azonban valóban felfedezhetjük rajta verejtékcseppeket. Azért is ironikus Erdély képe, mert épp a minimalista, formalista, absztrakt festészetről gondoljuk, hogy az a képzőművészet egy amatőr, szakértelmet nem igénylő ága, amely tehát nem fáradságos munka eredménye.

 

A beszámolónak azonban még nincs vége. A következő, 2. részben tovább folytatjuk a túrát a Műcsarnok falai között. Továbbra is garantált a magyaros irónia, lesz eszperantó nyelvlecke, szétesőfélben lévő Parlament, és persze végül mégiscsak becsúszik egy-két pirospaprika.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :