[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mi a magyar? Kortárs válaszok a budapesti Műcsarnokban (2. rész)

szerző: Mayer Kitti Hanna 2012-09-05

 

Mi a magyar? Kortárs válaszok a budapesti Műcsarnokban  (2. rész)

 

Tovább folytatjuk a keresgélést, és igyekszünk megválaszolni a kérdést, hogy mi is egész pontosan a magyar, illetve hogy mi köti össze a Műcsarnokban rendezett kiállítást és a legutóbbi nyári olimpiát. Igaz, az olimpiai játékok már néhány hete véget értek Londonban, azonban épp a napokban startolt el a paralimpia, amelyre sajnos jóval kevesebb figyelem összpontosul. Szóval, ismét lehet szurkolni földön és vízen, no meg persze, a kiállítótér falai között a magyaroknak. A sportolóknak szeptember 9-ig, a kortárs képzőművészeknek pedig egészen október 14-ig, a Műcsarnokban.

 

 

A Mi a magyar? kérdésre adott eddigi válaszok alapján megállapítható, hogy a magyar ember keresi ugyan az igazságot, de nem igazán találja meg, vagy ha mégis, megunja rögtön, és hogy könnyen elképzelhető lett volna/lenne ma egy légpárnás honfoglalás aranyozott BMX bringával, például.

Folytatván a tárlatlátogatást, magunk mögött hagyva Erdélyi Gábor festményét és Benczúr Emese gigantikus installációját, végre szembe jön velünk a plakáton már megelőlegezett pirospaprika, rögtön kétféle változatban: felfűzött és őrölt formában. A szoborszerű, felfelé magasodó felfűzött pirospaprikáról első ránézésre talán nem is gondolnánk, hogy az, ami, hiszen éppen legjellegzetesebb tulajdonságát, piros színét cserélte le az alkotó szurokfeketére.

Ha a pirosság hiányzik is, a forma megmarad, és a felismerést lényegesen megkönnyíti, hogy a szomszédos installációban ott virít két csík őrölt pirospaprika egy kerek tükörre szórva, ahonnan nem hiányozhat egy kupica pálinka sem.

Király András Egy, két, há’ című munkájáról rögtön eszembe jutott egy korábbi munka, mely Erdély Miklós nevéhez köthető. Az 1974-es Isten-Isten! című installáció egy konceptuális mű: Erdély két féltestvérét Szenes Lászlót és Ferencet, valamint édestestvérét, Erdély Györgyöt német haláltáborban végezték ki, amiért a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete Erdély Miklós számára 8.125 forintot ajánlott fel. A kártérítés összegéből Erdély barackpálinkát vásárolt, és az volt a terve, hogy a kiállításon, a mű részeként megvendégeli a tárlatlátogatókat, hogy együtt igyanak a halottak emlékére, illetve egészségére. Az elfogyasztott fütyülős pálinkát folyamatosan pótolni kellett volna, illetve ivásra kellett volna buzdítani a közönséget. A munka végül nem valósult meg.

Király munkájában semmiféle utalás nem szerepel a holokauszttal kapcsolatban, mindössze a két csík pirospaprikáról gondolhatnánk, hogy azt nem ételízesítőként, hanem a kábítószerekhez hasonlóan érdemes használni, fogyasztani.

 

Egy hosszú padot fehér por borít, amiből a következő feliratot olvashatjuk ki: Távozzon minden pesszimizmus. A Nem szeretem a pesszimizmust Gerber Pál munkája, és ha valóban hihetünk neki, egy szempillantás alatt távozhat is mindenféle pesszimizmus, ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy nagy levegőt vegyünk, és lefújjuk, vagy épp lesöpörjük a feliratot (száműzve ezáltal a negatív betűket és a negatív hozzáállást egyaránt). Sajnos, úgy tűnik, mindezidáig csak bátortalan tárlatlátogatók akadtak, akik ujjuk nyomát hagyták ott a műalkotás egy-egy sarkában, érintetlenül hagyva a feliratot. Így hát, a pesszimizmus marad mindaddig, amíg Gerber munkája megőrzi ezt a formáját.

 

Egy kicsivel arrébb még találkozunk Gerber Pál munkáival. A kiállítótér egyik szegletében két pihe-puha párna pihen egymás mellett, rajtuk a felirat: Pökhendi és Önhitt. Ismerősek lehetnek számunkra, hiszen találkoztunk már efféle hímzésekkel, amikor épp valamelyik szerettünk ünnepelte a névnapját, és nem volt más ötletünk, mint a nevével ellátott kispárnát, törölközőt, zoknit vásárolni számára. El tudom képzelni, hogy a sok Zsuzsát, Pétert és Katalint láthatatlan módon összekötik ezek a semmitmondó ajándéktárgyak. Gerber a főbb attribútumokat meghagyja (hiszen a feliratok tipográfiája rögtön ismerős számunkra), csak éppen a személynevek cserélődtek ki. Pökhendi és Önhitt kéz a kézben járnak, s könnyűszerrel csatlakozhatna hozzájuk akár Beképzelt vagy Rátarti is. No, igen, kevesen vannak, akik elmondhatják magukról, hogy efféle párna díszíti a kanapéjukat.

 

Uglár Csaba munkája már messziről feltűnik a tárlatlátogatónak, éles, vakító fényével csak úgy vonzza a kíváncsiskodókat. Három nyerőgép sorakozik egymás mellett, egyik sem működőképes, nyerni egész biztosan nem lehet velük, legfeljebb lebarnulni. Hiába szeretnénk kipörgetni a három jokert, az üveg alatt, képernyő gyanánt csak szoláriumcsöveket látunk, az installáció címe: Vesztesek és szépek.

 

Stark István munkája eredetileg a tolcsvai Land-Art Művésztelepen készült. Itt, a steril múzeumi környezetben csak még bizarrabbul fest a műanyag palackokkal megrakott szekér. Az archaikus eszköz a vidéket juttatja eszünkbe, még a széna szagát is éreznénk, ha nem lenne benne az a sok mű anyag, a modern kor találmánya és egyben problémaforrása. Stark munkájában a globalizáció és a helyi rurális kultúra találkozik egymással.

Dezső Tamás fotósorozata a világ bármely táján készülhetett volna, hiszen semmi magyaros, helyi specialitás nincs benne, a sorozat címe is ez: Itt, bárhol. Az üres, foghíjtelkek omladozó téglafalai előtt pózoló Péterről, aki egy mangalica malacot tart kezében – a magányosan állomásozó lakókocsihoz, és a téglahalom tetején egyensúlyozó alakhoz hasonlóan –, azt gondoljuk, hogy valahol téren és időn kívül rekedt.

 

A fiatalabb generáció már csak fényképekről ismerheti a tornaklub intézményét, jómagam is csak a nagyszüleim fiókos szekrényében kutatva találtam olyan fotót, melyen felfedeztem térdzoknis, rövidnadrágos nagyapámat a helyi focicsapat tagjai között. Csáki László papír helyett fából alkotta meg a J. L. S. C., azaz Jó Labdaérzék Sport Club csoportképét, ahol is a tagok olyannyira jó labdaérzékkel bírnak, hogy ez még a fejükön is meglátszik.

Míg Csáki munkája mosolyra fakasztja a látogatót, addig El-Hassan Róza Könnyező focilabdája a magyar foci egykori dicső korszakát és jelenlegi helyzetét juttatja eszünkbe (itt ugyancsak eszembe jut nagyapám, akinek a könyvespolcán a mai napig ott nyugszik Végh Antal Miért beteg a magyar futball?-ja). Ugyanakkor a bronzból megformált labda és az üvegből készült, lehulló könnycseppek formavilága István király jogarát is felidézheti bennünk.     

 

Híres festők stílusában készültek dr. Máriás festményei, a képek főszereplői azonban egytől egyig magyar politikusok, közszereplők, celebek. A megmosolyogtató képek talán első ránézésre esetlegesnek tűnhetnek, hiszen mi köze lehet Matolcsy Györgynek Jackson Pollock „csöpögtetős” absztrakt expresszionizmusához, vagy éppen Horthy Miklósnak Mark Rothko absztrakt képeihez? Semmi, valóban semmi. Fabricius Anna Magyar szabvány című fotósorozatában a dolgozó embert örökítette meg. A képek szereplői (rendőrök, postások, hentesek, szobalányok) szigorú kompozícióba rendeződve pózolnak a fotós kamerája előtt. A mindennapok hőseinek is nevezhetnénk őket, akik élére vasalt nadrágban, fehér köpenyben, fodros kötényben, egyenruhában teszik a dolgukat, testesítik meg a magyar hétköznapokat.

 

Egy teremmel arrébb a következő felirattal találjuk szembe magunkat: mi hátra, ők előre. A tőmondatokhoz egy-egy nyíl is kapcsolódik, mely jobbra, illetve balra mutat, egy-egy folyosó irányába. Fogalmunk sincs, mire vonatkozhat ez a kijelentés, azt azonban tudjuk, érezzük, hogy választanunk kell, el kell döntenünk, melyik irányba induljunk, hogy „mi” leszünk vagy „ők” (egyébként, ha a kettő közül az egyik létrejön, azzal automatikusan megteremtődik a másik is). Ez a két személyes névmás a megkülönböztetettség érzését kelti bennünk, nem tudjuk, mi vár ránk odabenn a fal mögött, nem tudjuk, hogy döntésünk milyen következményeket von maga után. Az állásfoglalás olyan, akár egy zsákbamacska. Le merném fogadni, hogy sokan a „mi” mellett döntenek, hiszen senki sem csatlakozna szívesen az ismeretlen és távoli „ők”, azaz a „másik” táborba. Legnagyobb megdöbbenésünkre, amikor végre elhatározzuk magunkat és a fal mögé érünk, két, egymásnak háttal fordított videót látunk a földön, Eperjesi Ágnes munkája. Egy biciklis teker, erősen pedálozik, de csak nem jut előre, helyette inkább mintha visszafelé haladna. Ha megnézzük a másik videót, ott ugyanez történik, csak fordítva. Az előre és hátra tehát egyszerre jelenik meg mindkét videóban, így tulajdonképpen az eligazító feliratokat is fel lehetne cserélni, amivel rögtön világossá válna számunkra a kategorizálás értelmetlensége.         

 

A Műcsarnok apszisába érve, a kiállított munkák között sétálva felfedezhetjük a Parlament kicsinyített mását, egy fém asztalon. Mikor megközelítjük az asztalt, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a műalkotást, az hirtelen mozogni, rázkódni kezd, s vele együtt az Országház is. Az általunk okozott földrengés (ezek után a mozgásérzékelőt is felfedezzük az asztal mögötti falon) az 1:300-as méretarányú samott Parlament lassú, de biztos megsemmisüléséhez vezet. Borsos Lőrinc Mozdíthatatlan ország címet viselő installációjához szervesen kapcsolódik két vers a Bibliából: „Kinek szava akkor, megrendítette a földet, most pedig ígéretet tesz, mondván: Még egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is. Az a »még egyszer« pedig jelenti az állhatatlan dolgoknak mint teremtményeknek megváltozását, hogy a rendíthetetlen dolgok maradjanak meg” (Zsidókhoz írt levél 12:26-27).

 

Az egyik falon különféle épületekről készült fekete-fehér fényképeket láthatunk. A fotográfiák ennél többet nem árulnak el magukról, ám mivel egy fotósorozat részét képezik, érthető módon valamiféleképpen kötődniük kell egymáshoz. A felvételek mindegyike egy-egy budapesti épületet ábrázol, olyan budapesti épületeket, amelyekben egykor az állambiztonság emberi gyűltek össze, ezek voltak az ún. konspirációs és találkozási lakások. (A besúgás házairól még több fotó itt: http://index.hu/nagykep/2012/08/01/a_besugas_hazai/)

 

A kiállítás elején látott szövegdobozhoz hasonlóan Asztalos Zsolt Versek eszperantóul és Eszperantó nyelvleckéje is a magyar kultúra és nyelv szépségére hívja fel a figyelmet. Az installáció meglehetősen egyszerű (fejhallgató, tévéképernyő), de nem is kell túlcifrázni az egészet, hiszen mikor a képernyőn megjelenik a Lélektől lélekig című Tóth Árpád-vers, s a fülünkben annak eszperantó változatát halljuk, hirtelen elmegy a kedvünk a nyelvtanulástól. A szomszédos képernyőn futó egyszerű kérdésekkel még nincs is semmi baj, de az eszperantó verssorok idegenek a magyar fül számára.

Hasonlóan jár el Gerber Pál, amikor nyomtatott piros betűkkel felírja egy zöld táblára: NAGYON FÁJ. A két rövid szó csak nekünk, magyaroknak jelent többet egy egyszerű tőmondatnál.

 

És végül, a zászlók. Nos, talán mégiscsak eljutunk ahhoz az olimpiához. Mátrai Erik a Turulhoz hasonlóan alkotta meg Zászló című munkáját, melyet könnyűszerrel nevezhetnénk puszta szemfényvesztésnek is. Mindössze egy üres zászlótartót látunk, ám a falon mégiscsak megjelenik a lobogó árnyéka, amely ebben a formában teljesen lefedi a munka címét és a zászló önmagára reflektáló fogalmát. „Hogy lesz a székelyből román? Ha átjön Magyarországra.” Ez a székely vicc volt a kiindulópontja Borsos Lőrinc munkájának, aki egy sorozatot készített a magyar és a szomszédos országok zászlóinak keresztezésével. A Határeset című munka a vajdasági, felvidéki, kárpátaljai, székely magyarság számára mutat be egy-egy alternatív zászlót saját identitásuk kifejezéseképp.

 

Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, versengés nemcsak az olimpiai stadionban történik. Ugyan a Műcsarnokban egytől egyig magyar alkotók álltak a startvonalhoz, és más nemzetiségű ellenfelektől sem kellett tartaniuk, de ettől még egymásnak ők is vetélytársai voltak. Mindenesetre nemcsak ez a kiállítás, de bármelyik, amely magyar alkotók munkáit mutatja be a külföldiek számára azt a felelősséget veszi a nyakába, mint bármelyik olimpikonunk: az ő személyén, teljesítőképességén áll vagy bukik, hogy a világ, mit gondol majd Magyarországról. És mit gondolunk mi magunkról. I love: pálinka, halászlé, pirospaprika, kalapácsvetés, kortárs művészet.

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :