[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mielőtt nekitolatnánk – Gondolatok a kassai Thália Színház Rükverc című előadása kapcsán

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2015-03-15

 

Mielőtt nekitolatnánk – Gondolatok a kassai Thália Színház Rükverc című előadása kapcsán

 

Prológus, avagy Startoljunk be

 

Unom már a nagyérdemű egyes tagjainak finnyásságát. Unom már, hogy megsértődnek, ha a színpadon elhangzik egy-egy káromkodás. Unom már, hogy a felvonásszünetben tüntetőleg elhagyják emiatt a színházat. És azt is unom már, hogy a színháznak mentegetőznie kell az erősebb kifejezések miatt.

Kedves érzékeny lelkű nézők! Össze tetszik téveszteni a színházat a nyelvművelő intézetekkel meg a hajdani széplelkek irodalmi szalonjaival. 

A színház a mai világ tükre. Ha csupán régi darabokat ráncigál elő, és leporolatlanul, avíttan löki őket a nézők elé, s ha csupán édeskés zenés-táncos limonádékkal szórakoztat – akkor nem színház, főként nem a peremmagyarság színháza. Mert a színház legalább egyszer egy évadban szembesítsen a valósággal is. Ne csak szórakoztasson, ne csak kikapcsolódást nyújtson, ne csak nagy magyar íróink emlékének hódoljon. Mutassa be a kortársakat is és a mi mai, keserves világunkat.

Czajlik József színháza a sokféle igény kielégítése mellett erre is törekszik. Tiszteli a hagyományt, színpadra állít régi, veretes műveket, könnyeden szórakoztat jobb szintű zenés darabokkal, de emellett új utakat is keres, és időnként odarángat minket a görbe tükör elé: íme, a mi csodálatos jelenünk és félmúltunk!

De hogy ezért mentegetőznie kelljen, mint egy mulasztáson kapott kisdiáknak… ugyan kérem! Mert nekünk kellemetlen a szembesülés? Mert homokba dugnánk inkább a fejünket, és makacsul ismételgetnénk, hogy ez a világ milyen szép, és mennyire nem trágár, és soha semmi ízlésrombolás nincs benne? Nem létezik benne se bűnöző, se káromkodós rendőr, se hajléktalan, se kurva – ez a világ maga a tökély?

Szégyenkezünk a színpadon elhangzó bazmegekért? Szégyenkezünk kortárs íróinkért, akik nem tesznek mást, csak megmutatják nekünk jelenünk visszásságait? Szégyenkezünk, mert amit a színpadon látunk, az valós és életszerű? Szégyenkezünk, mert amit hallunk, az nem valami mesterkélt és kifinomult nyelvezet, mely a valóság fölött áll, hanem a minket körülvevő élet bárdolatlan, durva nyelve? 

Úgy kell nekünk! Lenne miért mentegetőznünk. 

 

Hát köszönjük meg a színháznak, hogy még ő mentegetőzik helyettünk.

 

 

És akkor most hátramenet

 

Vidra Zsolt élete a haláltól a születésig. Egy kisember, egy született balek élete. Akivel kutyatápot lehet etetni. Akit szégyell az egyetlen gyereke. Akivel el lehet végeztetni a piszkos munkákat, aztán kirúgni részesedés nélkül. Akinek a szülei vagy börtönben, vagy diliházban. Akinek még a karácsonya se karácsony. Akinek az első nagy szerelme késeléssel végződik. Akinek a születését se várták örömmel, de azért hitték balga módon – mikor mégsem bírtak szabadulni a megszületni vágyó magzattól –, hogy nagy életre hivatott.

Nagy életre 1953-tól 2013-ig. A nagy élet elején ott egy nem kívánt terhesség és a magzatelhajtó praktikák, a végén ott egy megfagyott hajléktalan meztelen teste. Történik mindez Kerékgyártó István mai magyar szerző Rükverc című darabjában, illetve ennek színrevitelekor a kassai Thália Színházban.

Gál Tamás hátramenetben végigküzdi ezt az életet, Vidra Zsolt szerencsétlen, tragikomikus, perspektívák nélküli életét. Megtört öregember, aki szép halált kívánt magának, aztán fokozatosan fiatalodik vissza. Lesz belőle a kertész kisegítője az újgazdag ficsúrnál, lesz belőle fejét vesztett verőlegény, lesz belőle bepalizott éjjeli portás, lesz belőle tapasztalatlan ifjú pincér a luxusszállóban, lesz belőle cigánylány után ácsingózó szerelmes kamasz, lesz belőle az osztályba nehezen beilleszkedni tudó kisgyerek, lesz belőle elhajtásra alkalmatlan magzat. Börtöntöltelék apával és munkás anyával, akiknek élete és habitusa meghatározza az ő sorsát is.

És zajlik közben Európa kulturális fővárosának rendezvénysorozata, az államfő fiának elrablása, Mečiar ripacs búcsúja, de zajlik országos szpartakiád, mindent pusztító árvíz és a magyar iskolák újraindítása is. Mindez csak egy-egy hangbejátszás révén. Ám ez teszi a darabot a miénkké, ismerőssé, közelivé.

A főszereplő Gál Tamás egy lecsúszott élet minden epizódjában hiteles, a figurát belülről, önmagából építi fel. Nincs könnyű dolga, hiszen mindig előbb jön a darabban a következmény, mint az előzmény. S mindig figyelni kell arra, hogy most épp hátra vagy előre. Hiszen tolatunk egy hosszút Vidra Zsolttal, aztán egy-egy jellegzetes évben megtorpanva megyünk egy kicsit előre is az eseményekkel. Ugrunk például hátrafelé a kisiskolás emlékektől az anya terhességéig – de innen aztán előre tartunk a születésig. A nézők előtt lezajlott emberi élet tehát hátramenetben folyik ugyan a hajléktalan haláltól a magzati létig, ám az egyes mikroepizódok már a megszokott időrendben zajlanak. Ha nem így lenne, elvesztenénk a fonalat teljesen, melyet megtartani amúgy sem könnyű.

A hátramenetet ugyanis rengeteg epizódszereplő bonyolítja. Szereplők jönnek, szereplők mennek, akár egy igazi életben, a főhős mellé sodródnak, egy ideig közös a sorsuk, majd elkallódnak, eltűnnek. Legtöbbjüknek nincs neve sem. Igazi színházi bravúr, hogy minden párperces epizódszerepnek karaktere van. Mind jellegzetes, mind egyedi, a szerepeket alakító színészek mindig mást mutatnak. A teljesség igényét nélkülözni vagyok kénytelen bizonyos részleges fonálvesztések okán, ám azért legyen itt egy „érdemeket elismerő” felsorolás. Szoták Andrea, a rezignált hajléktalan, a buzgó polgármester asszony, a szenvtelen magzatirtó bába. Benkő Géza, a magabiztos rendőrnyomozó, az igyekvő kertész, a pénzes bártulaj, a verhetetlen cigányvajda. Latócky Katalin, az életunt feleség, a rutinos kurva, a részvétlen gyerekorvos. Rab Henrietta, a szakszerű kórboncnok, az apját megsajnáló, ám mégsem vállaló állástalan fiatalasszony. Petrik Szilárd, a pitiáner bűnöző, ám ugyanakkor boldogságtól ragyogó újdonsült apa, a beszeszelt pénzes turista. Varga Lívia, a macskaimádó félbolond öregasszony, az érzelemmentes szociális munkás. Ollé Erik, a mindenkit lesajnáló újgazdag, a buzgó rendőrújonc. Dégner Lilla, az uráért lihegő modern rabszolga, a csábító cigánylány, a boncolás szüneteiben száját rúzsozó jegyzőkönyvvezető. Bocsárszky Attila, a volt barátját higgadtan kitessékelő portás, az alig ocsúdó hajléktalan, a nagy veszteség után is talpra álló mérnök. Madarász Máté, a szakma minden csínyját ismerő verőlegény, a kicsit dilis sofőr, a dadogós boltos. Lehetetlen a sokszínű paletta minden színpöttyét megnevezni.

Ezek a színpöttyök egy-egy jelenetben felejthetetlen hangulatokat alakítanak ki. Olyan képeket, melyek ismerősek annak is, aki volt még úttörő, és nézte még a Guldenburgokat, annak is, aki botlott már lócán bóbiskoló, alig-túlélő hajléktalanba, és látott már – legalább tévében – olyan (tisztességtelen úton meggazdagodott) öntelt milliomost, aki mérhetetlen jódolgában azt sem tudja, mit csinál. Erős kontrasztokkal vonul el előttünk az elmúlt hatvan év, melyhez nézőként kisebb-nagyobb közünk van valamennyiünknek. Lehet rajta fintorogni. És lehet élvezni is.

 

Czajlik József számos rendezésére jellemző a minimális kellékhasználat. Ebben a darabban azonban más a helyzet. A nagyon gondosan válogatott jelmezek, kellékek, bútorok segítik a néző időbeli tájékozódását, a rácsos díszletfal különböző színű megvilágításai és a rávetített helyszínek hitelessé teszik az egyes jelenetek közegét. És ennyi „mankóra” a nézőnek valóban szüksége is van. Czajlik és a dramaturg Forgács Miklós munkáját dicséri az egyes epizódok aktualizálása szlovákiai magyar viszonyainkra. A rádiós bejátszások ismerős politikai történéseket idéznek fel, melyek számunkra többet jelentenek, mint Kádár János, az 56-ös események vagy az újabb kor különböző magyarországi politikai pártjai. Tisztelet a szerzőnek, Kerékgyártó Istvánnak, hogy rávehető volt ezekre a módosításokra. 

 

 

Kézifék behúzva

 

A „felvidékiesített” Rükverc számomra otthonná vált. Olyan közeggé, ahol ismerős minden, ahol valóban otthon érzem magam, bármily nyers is a világ, melyet bemutat. Ha régebbi Czajlik-rendezésekre gondolok, azt tapasztalom, most kevesebb fricskát kaptam. Nem vágták keményen a szemembe, hogy mit akarunk, hisz nem is járatjuk magyar iskolába a gyerekeinket (Marat/Sade), nem mutatták meg, hogy a halál akármelyik percben nyakon vághat bármelyikünket (Akárki), a végkimerülésig tartó művészi útkeresés nehézségeibe se húztak be nyakig (Színházkomédia). Pusztán egy kisember sorsát láttam, azt is rükvercben, széttöredezetten, nem növekedhetett bennem a feszültség a katarzisig. És nem is keseredhettem el, mert amennyi elszomorító momentum volt Vidra Zsolt hétköznapjaiban, akadt benne épp annyi komikus is. Felidézte bennem az „épp ilyenek voltunk” érzetet, főleg a szpartakiád idehajlok-odalépek mozdulatsoraival. Felidézte a gyerekek őszinte kegyetlenségét, a kamaszok szexuális kíváncsiságát, az első szerelem eufóriáját, a zsákutcába jutott házasság kínjait, az öregotthonok fojtogató légkörét. Egy-két fricska azért adódott: az egyetlen magyar napilapunk szokványostól eltérő használata a luxusbordélyban, a magyar programok kilökése a kulturális főváros rendezvényeiből, valamint az 50-es évekbeli lelkes pedagógusi nyilatkozat az iskolák újranyitásáról és arról, hogy ötven év múlva kétszer annyi magyar lesz majd itt. 

 

Hát nem lett. És a szelek ma is hidegen fújnak, nemcsak a népdalban és nemcsak a színdarab végén. 

 

 

Epilógus, avagy Mégis előre mozdultunk

 

Nem könnyű felvidéki magyar színháznak lenni. Nem könnyű magyar színháznak lenni. Nem könnyű színháznak lenni. 

A művészet – főleg ha nem passzióként, hanem megélhetésként űzik – állandó kompromisszumokra kényszerül. Állami vagy önkormányzati szinten mostohagyerekként kezelik, alig-alig vetnek oda neki valami morzsát. A közönség számára pedig ő a borotvaélen táncoló udvari bolond. Mulattasson, az a fő. Néha kimondhatja az igazat is, de vigyázzon ám, hogy meg ne sértődjenek rajta, mert akkor lesz nemulass! Tettesse magát buta bohócnak, de feleljen meg minden elvárásnak, hisz azt a keveset, amije még van, nem vesztheti el, mert akkor elvész ő maga is.

Egy kisebb régió kisebb közönsége számára a színháznak nemcsak árvának és bohócnak, csodagyereknek is kell lennie. Mindenhez értenie kell. Legyen drámai is, legyen zenés-táncos is, legyen alternatív kísérletező is, színészei értsenek tragikumhoz és komikumhoz, prózához és dalhoz egyaránt. Hozzák el az újat, mentsék meg a régit. 

Ennek a többszörös szerepnek egy regionális színház több-kevesebb sikerrel tud megfelelni. A Thália elmúlt évadjait – kanonizált, régi dráma-gyöngyszemeit, magyar és világirodalmi újdonságait, tetszetős vígjátékait és jó énekesi teljesítményt (is) nyújtó musicaljeit – sorra véve ez a színház inkább többel, mint kevesebbel. Ha kell, Márai nehezen gördülő, szépen fogalmazott, középkort elevenítő körmondataival. Ha kell, mai kort idéző, mondattöltelékként használt, primitív bazmegeléssel. Mindezt értünk teszi, azokért, akik nem lettünk kétszer annyian, de azért még megvagyunk. És tartópilléreink egyike a Thália Színház. Ne kényszerítsük mentegetőzésre. Inkább legyünk rá büszkék. 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :