[kapcsolat]   husken

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

Szathmári Hamvas

 

ŐsziFeszt

 

rákóczi 112

 

WMU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Miért beteg a magyar dizájn - avagy létezik-e dizájnpolitika Magyarországon?

szerző: Mayer Kitti Hanna 2012-01-18

 

Miért beteg a magyar dizájn - avagy létezik-e dizájnpolitika Magyarországon?

 

A hétköznapok egyszerű embere valószínűleg meglepetten reagálna a dizájnpolitika kifejezésre. Többen talán egy új politikai párt létrejöttét sejtenék a terminus mögött. Ez a két szó, így egymás mellett, ebben a formában, eléggé veszélyes fegyver, tekintve, hogy mind a politika, mind a dizájn fogalom igencsak különböző formában léteznek az emberi fejekben, pláne ha az a fej egy olyan testhez tartozik, mely a magyar földre született. Az idősebb generáció az ismeretlentől való félelemmel vegyes naiv rácsodálkozással találkozik a dizájnnal, míg a fiatalabb generáció e szó hallatán általában valami drága, menő, trendi tárgyat, épületet vizionál (és még csak használati tárgynak vagy élhető, lakható épületnek sem kell lennie, elég, ha egy neves dizájner a nevét adja hozzá).

 

A zavar, az értetlenség és érthetetlenség tagadhatatlanul jelen van a mindennapokban anélkül, hogy bárkit is zavarna ez a disszonancia. A Designterminál weboldalán a következő definíciót olvashatjuk: „A design művészet, alkalmazott művészet, mesterség, tudomány, marketingeszköz, stílus, módszer, esetleg mindez együtt – mondják egyes elméleti szakemberek. Mások úgy vélik, mivel a design szerepe és tartalma folytonosan változik, a szó jelentését nem érdemes, sőt nem is lehet egyértelműen meghatározni.” Lehet, hogy a dizájnnal kapcsolatos fogalmi zavaraink azért jelentkeztek ennyire markánsan, mert túlságosan idegennek és erőltetettnek érezzük, hogy az alkalmazott művészet, vagy iparművészet, vagy sorozatgyártott termék, vagy kézzel készült termék, vagy használati tárgy szavainkat ezzel az egy idegen eredetű kifejezéssel váltsuk fel. Talán el kellene fogadnunk, be kellene látnunk, hogy a dizájn önmagában komplex fogalom (akárcsak a művészet), hiszen egy kis jó szándékkal dizájnnak nevezhető bármi, amit emberi kéz alkotott: így nemcsak a Tünde tranzisztoros rádió vagy a Breuer Marcell-féle Vaszilij-szék, de a vasárnap délután sütött túrótorta is. A mindennapi ember számára a dizájn nem tudományág, nem kutatási terület, amiről gondolkodnia kell, hanem csak használnia azt, sokszor mindenféle tudatosság nélkül. Mint ahogy azt a Designterminál szerkesztői is írják úgy, hogy azt az egyszerű ember is megértse: „Élvezzük a design áldásait, mert kényelmes a fotel, amelyben ülünk, jól olvasható az újság, amit böngészünk, megbízható és könnyen kezelhető a jármű, amiben utazunk. Vagy éppen felbosszant minket, mert félrecsorog a kannából a tea, vízhólyagot okoz a fúrógép, nyomasztó a tér, ahová belépünk, nincs elég hely az űrlapon, ahová be kellene írni a nevünket.” A mindennapi bosszúságok sajnos ahelyett, hogy elgondolkodtatnák a használót, csak frusztrációt és feszültséget okoznak az egyénben.
 

Problémát azonban nemcsak a dizájn definiálása okoz, hanem a politikáé is. A politikai pártok közötti mindennapi csatározás sajnos teljesen eltorzította a politika szó eredeti jelentését, és a ’politikus’ kifejezés hallatán is valamiféle semmittevő, korrupt személyre gondolunk, aki az Országház padjait koptatja. Persze, hiba lenne azzal áltatni magunkat, hogy a közjó, a közérdek megvalósítható és valóban létezik, de a dizájn kapcsán igenis helyénvaló ennek a szónak a használata, hiszen közösségek, társadalmak, tömegek igényeinek kielégítésére törekszik. Az exkluzív dizájn kifejezés helyett az inkluzív dizájn használata lenne helyénvaló. A felmerülő félreértések annak a mutatói, hogy nemcsak a használatban keletkező zavar a fogalmakra is kiterjed, s ezért teljesen ellehetetlenít egy egész iparágat – a dizájnpolitika nagy valószínűséggel válik meg nem értett, létezését kétségbevonó üres frázissá, akárcsak a dizájn maga: „Sokan azt gondolják, hogy a design úri sikk, kevesek szórakozása, luxusmárkák presztízsfogyasztóinak magánügye. Mások szerint gyártók, kereskedők dolga. Valójában a design igazi közügy. Mindannyiunké, hiszen mélyen érinti és befolyásolja életkörülményeink alakulását, az élet minőségét.”
 

A dizájnpolitika nem egyszemélyes kérdés. Elsősorban a fennálló hatalom, az állami vezetőség feladata, hogy felismerje a dizájn fontosságát, termékeny hatását és valamilyen formában láthatóvá tegye, integrálja azt. Magyarországon korábban jelentkezett már efféle „dizájnstratégia”, amikor is az ’50-es években az ún. „kétezrelékes beruházások” zászlaja alatt közintézmények, szállodák építésekor az akkori iparművészek munkáiból rendezték be a belső tereket, oldották meg egy-egy épület dekorálását. Sajnos azonban, mint azt az említett kifejezés is jól mutatja, ezek az alkotások legtöbbször csak dekorációs funkcióval bírtak.
 

Magyarországon már csak azért is nehéz dizájnpolitikáról beszélni, mert egyaránt felvetődnek gazdasági, politikai, társadalmi problémák, kérdések, amelyekre meg kell találni a megfelelő választ. Ha bármelyik komponensnél zavar támad, úgy a dizájnpolitika sikeressége is megkérdőjeleződik, s az egyensúlyi állapot felborul. A dolgozat címében feltett kérdés ennek fényében tehát nem egészen állja meg a helyét. Hiszen dizájnpolitika, mint olyan, létezik Magyarországon, csak éppen több sebből vérzik (mindenesetre egyre több pozitív példa azt igyekszik igazolni, hogy ezek a sebek, ha lassan is, de „gyógyíthatók”).
 

A klasszikus értelmezés szerint a dizájnpolitika három alappilléren nyugszik, melyek a következők: dizájnösztönzés, dizájnpromóció, valamint a dizájn beillesztése és fejlesztése az oktatásban. Magyarország a felsoroltak közül leginkább a dizájnpromóciót pipálhatja ki, ugyanakkor általában ez a dizájnnal kapcsolatos félreértések okozója is (illetve inkább az, hogy a promócióhoz képest a dizájnösztönzés és az oktatás fejlesztése igencsak le van maradva). Tájékoztatással, ismertetéssel baj nincsen: számos szervezet, szakmai fórum létezik, és a világhálón és bárki megtalálja a kedvére valót, ha valami könnyed olvasnivalóra vágyik, kíváncsi a legfrissebb érdekességekre. A tárgytervezés, a vizuális kommunikáció, a téralkotás területek képviselőinek leglátványosabb, legnépszerűbb fóruma, az évente megrendezésre kerülő Design Hét eseménysorozat, mely évről évre egyre színesebb, egyre több programmal bővül. Talán ez a program tekinthető az elsőszámú „dizájnhírnöknek”, hiszen célközönsége a legkisebbektől, a kíváncsi érdeklődőkön és a dizájnzabálókon át egészen a szakma képviselőiig terjed. Úgy tűnik azonban, hogy a fesztiválhangulat egyre inkább eluralkodik a közönségen. Nagyszabású, látványos megnyilvánulása ez a dizájnnak, azonban az elburjánzó „programdömping” nagy valószínűséggel elvonja a figyelmet a dizájn tényleges missziójáról. A legutóbbi, 2011-es Design Hét gasztroszárnnyal is bővült: „A fooddizájn megfizethető példányaiként született meg a csokiból és maracujazseléből felépített látszathamburger, vagy a szaláminak álcázott csokirúd” – nyilatkozta HVG-nek Halasi Rita Mária. Az említett szalámi a Rózsavölgyi Csokoládé terméke, amely a londoni Academy of Chocolate versenyén ezüst és bronzérmet nyert, fél kiló és pontosan 7560 Ft. A HVG riportere teljes joggal teszi fel a kurátornak a kérdést: „Ezek szerint a dizájn még mindig tíznapos ünnep Magyarországon, és nem létforma?”. Az aktuális sztárdizájnerek felvonultatásán túl számos tárlat foglalkozik a régebbi dizájn bemutatásával (megemlíthetjük az óbudai kísérleti lakótelep, szocdekó kiállításokat és a nevezetes épületekben megrendezett dizájntúrákat). Ezek talán kevésbé trendi programok, ám meglétük igenis fontos, hisz általuk a közönség a korábbi korokba is képes átültetni a dizájn fogalmát.
 

A dizájnösztönzés alappillére azt jelenti, hogy a dizájncégek támogatáshoz juthatnak, illetve hogy a vállalatokban gyökeret ereszthet a dizájntudatosság, amikor is a dizájn már nem a gyártásfejlesztés utolsó fázisa.  A Magyar Formatervezési Díj díjátadó ünnepségén dr. Cséfalvay Zoltán a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára a kreatív osztály megerősödéséről beszélt, ahol egy újragondolt „három T”, a tehetség, a technológia és a tolerancia kéz a kézben járnak. Kérdés azonban, hogy van-e efféle kreatív osztályra szükség, kereslet, és hogyan valósul meg a technológiai fejlesztés a fennálló negatív gazdasági mérleg fényében. Tudjuk, hogy tehetségből nincs hiány, erre méltán lehetünk büszkék, azaz csak addig lehetünk, amíg ki nem viszik a szellemi tőkét az országból, érthető okokból kifolyólag. Bendzsel Miklós szerint a KKV szektor a jelenlegi 53% helyett legalább 75%-ának kellene ráállnia a dizájntudatos fejlesztésre (többek között ennek érdekében hozták létre a Design Management Díjat is).
 

Ami pedig az oktatást illeti: kétségkívül ezen a területen érezhetőek leginkább a hiányosságok. A közoktatásnak feladatának kellene tekintenie a tárgykultúra megismertetését a diákokkal, erre azonban tényleges megoldás egyelőre nem született. Nyilvánvalóan ez lenne a legkiválóbb módja annak, hogy a dizájnról alkotott fogalmunk megváltozzon, a helyére kerüljön. A dizájn azonban nem rajzóra és nem művészettörténet, hanem dizájntörténet és dizájnelmélet, amit azonban egyelőre sehol sem tanítanak, ugyanis nincs, aki tanítsa. A dizájnpolitika három pillérét nehezebb felállítani, mint azt gondoljuk. Ha fel akarjuk állítani, egyáltalán.
 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :