[kapcsolat]   husken

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Miért éppen az Uffizi? (Gondolatok az Uffizi második emeletén)

szerző: superstar 2013-08-01

 

Miért éppen az Uffizi? (Gondolatok az Uffizi második emeletén)

1.

Van az általam ismert világon egy-két épület, ahol a tudás vagy az ismeret vagy a szépség koncentráltan van jelen. Ilyen például a Pantheon, a Szent Márk-bazilika Velencében, a Vatikáni Múzeum és a Sixtus-kápolna vagy a debreceni Déri múzeum Munkácsy terme.

Firenze szerencsés város, mert több ilyen épületet, termet mondhat magáénak. A Santa Maria Novella, a Medici-kápolna, a Bargello vagy a Palazzo Vecchio mind ilyenek, de mindenekelőtt itt található az Uffizi képtár is. Ott kell hagyni egy hétvégére a városunkat! (Királyhelmecet, Rimaszombatot, Kassát vagy Komáromot.) Beáldozni talán az egész éves félrekuporgatott vas- vagy réztartalékokat, és a toszkán levegőre váltani az itthonit! Az ezeregy ok közül talán a leginkább magától értetődő, hogy nekünk nincs egyetlenegy Uffizink sem. Pontosabban szólva, nincs egy akkora értékeket birtokló és felvonultató galériánk, amely vetekedne a firenzei Uffizivel. Bár, ha belegondolok, a világon sem akad párja, amely képes lenne gazdagabb, teljesebb tárlatot felvonultatni saját műtermeiben a reneszánsz mesterek eme páratlan korszakából.

Az alábbiakban megpróbálom e felbecsülhetetlen és talán (egyszerre) felfoghatatlan tárlat gazdagságát felvázolni azoknak, aki még nem láthatták, és beplántálni az Uffizi kis bogarát a fülükbe. Hátha. Ugyan 1926-ban a múzeum igazgatója katalógust adott ki a gyűjteményről, s a katalógus tükrözi az Uffizi átrendezését, de ezt a katalógust nehéz beszerezni, és olasz nyelven iródott – meg egyégként sem aktuális, hisz a galéria folyamatosan gazdagodott az évek során – napjainkig. Miután megvalósult a Luisa Becherucci múzeumigazgató által megálmodott Nagy Uffizi Terv (Grandi Uffizi) azzal a céllal, hogy az egész épület „csupán” a képek és az antik szobrok gyűjteményeinek kiállító helye legyen – megvalósult a galéria jelenlegi szerkezete. Az Uffizi három nagy kiállítószintre tagolódik: a második emelet termeire, amelyek a trecentótól a németalföldi reneszánszig öleli fel a gyűjteményt, az első emelet a velencei iskolát, a barokk gyűjteményt és a külföldi festőket (főként nématalföldi, spanyol és francia) mutatja be. Míg a Pitti-palotáig vezető Vasari-folyosó a XVII-XVIII. századi itáliai festményeket és az önarcképgyűjteményt vonultatja fel.

Már az Uffizi Galéria megnyitásakor, a cinquecentóban kimondták: „Ebben a válogatott, értékes gyűjteményben (…) csak a legnagyobbaknak és a legnevezetesebbeknek van helyük.” Az alábbi írásban, én még tovább szűkítem az Uffizi intervallumát: csupán a második emeletét veszem górcső alá, és ezen emeleten belül is, a számomra legemlékezetesebb alkotókat, alkotásokat emelem ki.

 

2.

A belépésnél azonnal római kori büsztök fogadnak, ami már sejteti, megelőlegezi azt a pazarságot, ami a főcsarnokban vár majd bennünket. Legutóbb a Vatikáni Múzeum antik gyűjteményében láttam ehhez hasonlatosat – bár nem ennyire megválogatottat. Mindkét szárny főfolyosói római és görög szobrokkal vagy azoknak római másolataival szegélyezettek – kb. másfél méterenként egy-egy antik remekmű. Aminek a leírhatatlanságához csupán két negatívum társul. Az egyik (szubjektív) ok: az egy idő után fellépő befogadhatatlanságuk, “a jóból is megárt a sok” elve alapján, a második (objektív) ok: a körbejárhatatlanságuk – az elhelyezésükből adódóan. Kivételt tesz Polükleitosz Dárdavivője (Doryphoros) és egy reneszánsz korabeli Laokoón másolat. Ám az elgondolás, még így is helyénvaló, mert e folyosókról lehet belépni az egyes kiállitótermekbe, ahol végigkísérhetjük a reneszánsz festészet történetét a trecentótól Dürerig, és kijövet állandóan inspirálódhatunk, szembesülhetünk a reneszánsz etalonnal: az antik ember – homo mensura – ambíciójával, hogy e világ mértékét, az emberi nagyság mértéke szabja meg.


3.

Az első teremben római szarkofágok, domborművek és szobrok találhatóak. Ám a második teremtől elkezdődik az Uffizi egyedülálló története, amit csak ő mondhat el, csak itt. A kettes teremben a trecento mesterek, és azok közül is a legnagyobbak fogadnak bennünket. A bejárattal szembe Giotto Ognissanti Madonnája majd Duccio Ruccelai Madonnája és Cimabue Szentháromsága nyitja meg a sort, mintegy megadva az alaphangot. Volt egy kor, amikor ezeket a festményeket népünnepély keretén belül végigcipelték a város utcáin, mintegy demonstrálva a festészet mágikus voltát. A festmények egyedülálló magasztosságának oka nem lehetett más – vélték és hitték még a trecento polgárai –, mint magának a megfestett személy(ek)nek (szenteknek, angyaloknak vagy magának a Madonnának és gyermekének) a közbenjárása Istennél. Hisz az ember oly gyenge és gyarló, hogy az Úr nélkül képtelen lenne ekkora remekműveket megfesteni – ami nem jelentett mást, mint a Szentlélek misztikus jelenlétét az alkotás folyamatában. Ám már serken a vér az Giotto-féle crucifixek krisztusi stigmáiból, így adva jelet: Krisztus ember volt és lám, ember vagy Te is. Ez a misztikus rokonság fog a tetőpontjára hágni Pico della Mirandola filozófiájában. Egy pillanatra, hallgassuk csak meg, mit fejteget: “A mindenség közepébe helyeztelek, nézz körül, hogy mi a legkedvedrevalóbb ebben a világban. Nem alkottunk sem éginek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy önmagadat, amilyennek csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki, s mint a fazekas, abba a formába gyúrd át, amelyik inkább tetszik. Lelked végzéséből lesüllyedhetsz az alacsony, állati világba, és újjászülethetsz a felsőbb, isteni világába.” Ez az emberi méltóságba vetett bizalom ösztökéli a reneszánsz emberét, hajtja határai felé, hogy ráismerhessen a maga alkotta műre – ahol az alkotás és az ember koherenssé válik, és pogány módon ugyan, de lehetővé teszi a megüdvözülését.

 

4.
Erről az útról tér le, majdan, Sandro Botticelli, aki Savonarola prédikációit hallván találja meg a kiutat a reneszánsz gondolkodásból. Egyeseknek az Uffizi csúcspontja a soron lévő Botticelli-nagyterem. (Idefelé jövet, persze kihagyhatatlan Simone Martini csillogó Angyali üdvözlete, aki munkája során mintha feltalálta volna a képregényekben használatos buboréknélküli szóbuborékot, hisz Gábriel szavai írott betűkben jönnek ki a száján, „Ave Maria gratia plena - Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes”. A művész különös gondot fordított az angyal megjelenítésére. Kezében egy pálmaágat tart, kockás köntösének redői érzékeltetik viharos megjelenését, landolásának dinamikáját. Madonnájának arcvonásai feszültek, úgy tűnik, mintha az angyal álmából ébresztette volna fel. Vagy éppen a híres A San Romanó-i csata Paolo Uccellótól, aki talán a leginkább elveszett a perspektíva tudományában – még az elszóródott lándzsatöredékek is az enyészpont felé mutatnak. A Filippo Lippi terem is figyelemre méltó – számomra az Uffizi egyik nagy felfedezése ő. Az albumok reprodukcióin nem láttam meg a Lippi művészetében rejlő érzékenységet a kifinomult rajz iránt, és azt lírai festőiséget, ami a kompozícióit jellemzi. A Lippi-terem ad otthont még annak a híres Piero della Francesca kettős portrénak, amelyen az urbinói herceget ábrázolja feleségével. Federico da Montefeltro és Battista Sforza portréja arról tanúskodik, ami a reneszánsz egyik lényegi attribútuma. Az individuális jellemvonás magasabbrendű az általánosnál. Federico da Montefeltro nem mondható egy Adonisznak, de a reneszánsz portréfestő épp úgy gondolkozott, mint egy capitoliumi szobrász: az igazság a szép, és nem a szép az igaz. És hát Massacio Madonnáját sem kellene kihagyni, hiszen a Brancacci-kápolna „sokkja” után, e táblakép csak méltó kiegészítője lehet a derékba tört életműnek.) De jön a Botticelli-nagyterem, ahol tanulmányozható a Vénusz születése és a Tavasz (Primavera) is, de a Pallasz Athéné és a kentaur is, meg a Háromkirályok imádása is. Sőt, az Angyali üdvözlet is. Igen. Mindegyik alkotás egy-egy elbeszélést kíván. Nem hiába látták el e termet több tucat ülőalkalmatosággal. El kell itt időzni egy félórát, vagy egy egészet, vagy kettőt. Bármely irányba nézünk, kontemplációt igénylő képek köszönnek felénk – Botticelli misztikus, allegorikus műhelyéből. (Vendége is van ennek a nagyteremnek: a kijárattól balra látható gigantikus Portinari triptichon Hugo van der Goestől, aki ugyan a nevében eltér Botticellitől, de művészi nagyságában nem.) Van ezekben a képekben valami földöntúli finomság és tökéletességre való törekvés, amelyet csak a (neo)platonizmussal tudok rokonítani. Vénusz Máriák és Mária Vénuszok – e pólusok között mozog e terem világa. Le kell ülni hozzá, hogy elhelyezze magát az ember ebben a Botticelli-kozmoszban.

 

5.
Fellélegezni nem lehet. A következő, Leonardo-terem Verocchio műhelyének ad otthont. Nemcsak a hires Krisztus megkeresztelése látható itt Verocchiótól, amit Leonardo festőinasi segédletével festett meg (a legenda szerint ez volt az utolsó munkája is, mivel a Leonardo által megfestett angyal keltette fel a legnagyobb figyelmet a megrendelőnél), hanem a két leghíresebb tanítványa, Pietro Perugino és a már említett Leonardo da Vinci munkái is. Perugino munkáiban (Piéta, Madonna gyermekével és szentekkel) észrevehető az a fajta minőségi figurális homogenitás és kompozícióra való törekvés, amelyet majd tanítványa, a nagy Raffaello fog tökéletesen megvalósítani. Leonardótól a korai, de befejezett Angyali üdvözlet és az élete delén festett, de befejezetlen Háromkirályok imádása látható. Leonardo Máriája magabiztosabban fogadja Gábrielt, tudatosan fogadva el a hírt, nemhiába kritizálta Botticellit, hogy az ő Máriája olyan elkeseredett, mintha ki akarna ugrani az ablakon. (Egyszer érdemes lenne könyvet írni az Angyali üdvözletek történetéről a festészetben, hogyan is kezdődhetett el ez a szándék, megörökíteni e sorsdöntő találkozást – az emberiség üdve szempontjából, és hogyan is vonul, rezonál végig ez a téma a művészet történet nélküli történetén. De, ha nincs is rá idő, nem baj, akkor csak írjuk meg az Angyali üdvözlet történetét az Uffizi képtárban.)

 

6.
A következő terem a Tribuna (Tribuna degli Uffizi), a galéria legrégebbi terme, a mintaterem, olyannyira, hogy be se engednek oda, csak a bejárati korláttól lehet megszemlélni a belsőt, mely a Medici-család hatalmát, gazdagságát és műveltségét szimbolizálta az európai arisztokraták körében. Így jószerivel csak a nagyobb alkotások láthatók és élvezhetők, feltéve, ha nincs nálunk távcső. Bár hozzá kell tenni, hogy ez a terem tükrözi az Uffizi eredeti rendeltetését: szembesíti az antik művészetet (szobrászat) a modernnel (festészet). Az antik szobrok közül jobbról kiemelkedik magasságával a Medici-Vénusz néven elhíresült szobor, s jól kivehető a Birkózók és a Táncoló faun szobra, a terem előterében külön beállítva Tiziano Urbinói Vénusz c. híres festménye.
A 35-ös terem Michelangelo nevét viseli, bár csak egyetlen munkája található itt. Ez is tükrözi azt a michelangelói nagyságot, amelyet kivívott a munkáival, nemcsak a korában, hanem az utókorában is. A Doni-tondo a korai munkáihoz tartozik, ami nem jelent semmit, hisz 29 évesen már maga mögött tudhatja a híres Piétáját (Vatikán, Szent Péter-bazilika), amit 23 évesen készített, és nagyban dolgozik a Dávidja felett, miközben megfesti e tondót, szokatlan kompozícióba helyezve a szent családot. A festmény előtt, a terem közepén egy szendergő Ariadné fekszik. Álmában talán Dionüszosszal flörtöl épp, avagy bánatában magába mélyül, mert Thészeusz otthagyta Naxos szigetén, vagy éppen mert ő fogja elhagyni Thészeuszt a dionüszoszi ígéretért? Nem tudni, de azt igen, hogy ennek a mitológiai bizonytalanságnak a lebegtetése a michelangelói remekmű előtt egy izgalmas kalandra hív.


7.
A 42-es terem a Niobidák terme. Bár több római szobor is található itt, mint például a Narcissos, A múzsák, sőt még két monumentális Rubens is függ a falon a IV. Henrik ciklusból, ami eltér a Niobidák világától – mégis a terem atmoszféráját e tragikus sorsú család nyoma határozza meg. Majd egy tucat római kori szobor látható a Niobidák szoborcsoportjából. A háttértörténet fontos: a büszke Niobé kérkedve hírdette mindenfelé, hogy neki vannak a legszebb gyermekei a halandó asszonyok között. (Vagy 6 lány és 6 fiú, vagy 7 lány és 7 fiú.) A thébai királynő egyszer aztán magát Létó istennőt, az ezüstíjas Apollónnak és a vadászok pártfogójának, Artemisznek az anyját is megsértette gőgös szavaival. Létó rettenetes haragra gerjedt, amint a fülébe jutottak Niobé szavai. Menten elküldte két isteni gyermekét, hogy álljanak bosszút a gőgös királynőn. Niobé 7 (6) fiát Apollón, leányait pedig Artemisz küldte Hádész honába. Niobé elviselhetetlen fájdalmában kővé változott. Lehetne ez a történet a hiúság tanmeséje, de mutathat arra is, hogy az istenek és az emberek nem azonos súlycsoportba tartoznak. Talán erre a sorsra jutottak a reneszánsz kor univerzális emberei is? Úgy gondolom, hogy ezért is van a Niobidák termének elhelyezésében egy precíz kurátori érzék, hiszen a cinquecento reneszanciája már a reformációba hajolva a manierista és barokk formavilágát készíti elő – elhagyva így, azt a quattrocentói kísérletező sokszínűséget, ami lehetőve tette ezt a rövid időn belül lejátszódó kifejezési forradalmat. Nem véletlen ezért, hogy a következő termet már a németalföldi mesterek (Cranach Ádáma és Évája, Memling és Dürer Királyok imádása) uralják. S az emelet tárlatának drámaiságát még csak fokozza az, hogy a folyosó végén, az utolsó terem mellett, a kijárati fordulónál megpihenhetünk egy korabeli Laokoón kópiánál – elbúcsúzhatunk e kortól, és felkészülhetünk a XVI. és XVII. század fény-árnyék velencei és manierista mestereirnek befogadására.


És milyen szép elképzelés az, hogy hellenisztikus szobrok állnak a következő szintre vezető folyosón, így fogadva az első emeleti tárlat látogatóit. Élükön a gyönyörű Tüskehúzó fiúval (Spinario). Igen, a Laokoón után óriási az ugrás, de mi is az, ami zavar bennünket? A hellén dekadencia bájának válasza egyértelmű. Szálljunk le a magas lóról, emlékezz Niobéra, carpe diem, a tüskét most kell kivenned, hisz ez bánt, hagyd el a magasröptű filozófiát, ami elvonja figyelmedet a valóságtól! Mint Thalész, aki árokba esik, miközben az eget szemléli. És következik a következő emlete az Uffizinek, ám az már egy másik fejezete a művészet történet nélküli történetének.


Álljunk meg egy pillanatra – húzzuk ki a tüskét a talpunkból, talán csak ennyi volt az akadálya, hogy nem haladhattunk tovább –, és aztán irány az Uffizi!

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :