Mikszáth Kálmán

Ezer kedvem van Mikszáthról írni. Csak az a baj, ha ekkora nagyságú íróóriást laudálok, bizony, elbizonytalanodom. Kicsi vagyok én... Kell-e nagyobb palóc Mikszáthnál, lehet-e nagyobb palóc nála? Hányattatott sorsú volt pedig, azokban az idõkben próbálták meg magyarnak, gondolkodónak nevelni, amikor ez egyáltalán nem volt sem könnyû, sem egészen biztonságos.

A legnagyobb palóc 1847. január 16-án, Szklabonyán, egy nógrádi kistelepülésen született. Õsi kisnemesi család sarjaként, lutheránus hitbe, egy nemzetiségileg vegyes, a 19. század felezõjekor még ugyancsak elmaradott vidéken élõ család fogadta. Ott eszmélt, a Kürtös-patak völgyében, ott szaladt gondtalan kisgyerekként a szelíd dombok, a girbe-gurba ország mezõin.

A Bach-korszak idején tanult meg magyarul írni, olvasni, egy olyan faluban, ahol a kisnemesi családokon kívül a jobbágy és zsellércsaládok túlnyomó többsége írástudatlan, szegény tótocska volt. S nem sértés, nem lehet sértés Mikszáth tollából a Tót atyafizás, mert õ így és ilyennek ismerte honfitársait, az egyszerû népet. Szerette õket, elfogadta õket, élt velük. Amit tõlük tanult, azt az egyszerûséget, a becsületet, a túlélés képességét, a munkabírást, a makacs ragaszkodást, a türelmet, a terhek elviselését, azt késõbb emberként, íróként, politikusként is a magáénak tartotta, vallotta.

Nincs, még száz évvel halála után sincs igazán teljes kép Mikszáth életmûvérõl. Ezerszeresen átértelmezhetõ minden írása, s ahogyan változnak az olvasók, úgy változik az értelmezés. A mû, az érték viszont örökkévaló. Élete maga is kész regény, rejtélyesen joviális humorát pedig megirigyelhetjük. A Mikszáth emlékév halálának centenáriumára emlékezve elkezdõdött. Jelenkori utódai, a mai magyar és európai irodalom jeles képviselõi, a magyarországi Esterházy Péter és a szlovákiai Grendel Lajos, megpróbálják folytatni a mikszáthi hagyományt. Lesz-e Esterházy és Grendel után is méltó folytató?!

Mikszáth Kálmán: Szûcs Pali szerencséje

Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szûcs Pali, leült egyet pihenni a határkõre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni?

Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplõ ruhában, a gomblyukába tûzött piros selyemkendõvel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta már találgatják odahaza, vajon lesz-e szerencséje?

Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság éri? Mert már három év elõtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.

Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett, s ha kedve jött is néha kilépni a hámból, mintha erõs gyeplõ rántotta volna vissza mindig: szíve volt a gyeplõ. Csakhogy mióta az õsszel meghalt a szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az õ szegénységével szemben... Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor talán hozzámenne, hanem így, hanem így... Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni!

Haragoszöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le a fejét, a zúgó nádas, melyet a felhõ sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon vissza...

Csak egy picike lóherebokrocska a lábainál, amint a felhõ alul kibukkanó nap elsõ sugara ráesett, nevette ezt a rossz tanácsot. A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélrõl levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítõ fénytõl, s ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcsöppeket.

Szûcs Pali egy négylevelû lóherét pillantott meg köztük; lehajolt utána... szerencse az... letépte.

Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdavert, még csak sárguló sincs köztük, a fehéres, eres foltocskák csillagoknak csókja rajtuk...

Gondosan betette erszényébe az ezüstforintosok közé a szerencsét, s mire újra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött a nap, s az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléhfedeles torony mintha arany szalagokat nyújtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu határán...

De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.

Fütyörészve folytatta útját Bodokig, ahol a kocsma mellett gózoni fuvarosok jöttek rá szembe.

- Hova, Pali öcsém? - szólította meg Mák Gergely.

- Gózonba.

- Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! - mondá, és megállította szekerét. - Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy hajdú leszek "Mindenszentektõl" kezdve. S ha meg a te sorsod is így fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.

- Bizony mond valamit kegyelmed... csakhogy pénz kellene ahhoz - teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.

- Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is, s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.

Pál szíve megdagadt a reménységtõl. Mégsem bolondság a szerencsefû!... Bízott már a jövõben, s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.

Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény köszöntését, s lerázta kötényérõl a pozdorját, amint illik érdemes vendég elõtt.

- Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi fõzi az ebédet.

Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek, s nem ejtette ugyan le a fõzõkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.

S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát, amelyet csak az imént ütött meg csínyjéért, fölvette az ölébe, megcirógatta szelíden, és egy tányér ételt adott neki.

- Ne haragudjál, kis cirmosom... neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kiscica, ki van itt?... Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat.

A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszerre elõtte termett.

- Tudod-e, Erzsi, miért jöttem? - kérdé halkan, és nyakkendõje csokrát babrálta.

- Sicc, te cudar! - kiáltá Erzsike, s minden igazi ok nélkül elugrasztotta onnan a macskát, aztán mintha haragjával nem bírva üldözné, maga is utána iramodék.

Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbújt a virágos kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos kendõjét egészen letolta égõ arcára, mikor szólongatták.

Pedig éppen azt a kendõt akarta elvinni Szûcs Pali cserébe.

Nem is esett benne késõbb nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra jött. Pali úgy indult vissza babos kendõvel gomblyukában, mint a legboldogabb võlegény a világon.

Örömtõl volt piros az arca, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt híja az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben, és csintalan ördögök táncoltak elõtte: azok az örömtõl, ezek meg a bortól.

Mikor a bodoki kocsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak elõre a kocsmaajtón.

- Eh, miért ne mennék be magam is? - gondolta Szûcs Pali. - Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között.

Bement, ivott. Az elsõ iccétõl még boldogabb lett, a többitõl szilajjá vált, az utoljától veszetté.

- Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marci!

Az ablaknál egy hamiskodó, festett arcot pillantott meg éppen kapóra:

- Gyere be, Réki Maris, régi szeretõm! Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a babos kendõt.

A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kõszénnel megrakodva.

- Ejnye, Pali, Pali! - kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. - No, te ugyan szépen mentél el Gózonba.

- Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára...

Kivette az erszényét, és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta...

Mák Gergely uram fejét csóválta, s közibe vágott a lovainak:

- No 'iszen, Szûcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!

A hajnali hûs szél kékre marta dúlt arcát, összecsapkodta gesztenyeszín haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsúdott. Ki vezette haza, nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig tudott a szobába menni.

Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendõ, amit Erzsinél hagyott tegnap délben.

Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen... mert a babos kendõ még akkor is itt lenne, amit tõle hozott! Hát a négylevelû lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!...

Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szuszékre... Hátha nem is volt õ Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?