[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

"Minden oda van írva" - beszámoló a Société Réaliste Empire, state, building c. kiállításáról

szerző: Mayer Kitti Hanna 2012-06-06

 

 

A Société Réaliste a francia-magyar művészpáros, Jean-Baptiste Naudy és Gróf Ferenc alkotócsoportja. Az önmagukat leginkább társaságként értelmező művészek 2004 óta dolgoznak együtt, értelmezik a valóságot a maguk sajátos (alkotói) módszereivel. Nevük nemcsak arra utal, hogy egy szociálisan érzékeny társasággal állunk szemben, hiszen a „société réaliste” a szocialista realizmus kiforgatása is egyben. Naudy és Gróf két lábbal állnak a földön, távol áll tőlük az üres, semmitmondó művészkedés, helyette inkább aktuális társadalmi, politikai témák kerülnek alkotófolyamataik homlokterébe. A budapesti Ludwig Múzeumban látható Empire, state, building címet viselő kiállításra azoknak is érdemes ellátogatniuk, akik most találkoznak majd először a „realista társasággal”, hiszen a tárlat egy egységes, átfogó képet ad az alkotópáros eddigi munkásságáról.

 

A kiállítást Mélyi József, művészettörténész és az intézet igazgatója, Bencsik Barnabás nyitotta meg, Mélyi pedig egy másik alkalommal tárlatvezetést is tartott, még május elején, melyen volt szerencsém nekem is részt venni. A kiállítás címe első ránézésre a híres felhőkarcolóra utal, melyet, mint vonatkoztatási pontot, nem a Société Réaliste használ először. Gondoljunk csak az 1933-as King Kong filmre, vagy Andy Warhol Empire című némafilmjére. Az ikonikussá vált Empire State Building azonban jelen esetben, a Société Réaliste keze alatt nemcsak Amerika szimbóluma, hanem három különböző, ám egymással összefüggő kifejezés, melynek mentén történik az alkotói gondolkodás. A birodalom, az állam és az épület mind-mind erős hívószavak, ám keveseknek jutna eszébe, hogy ezekről közvetlenül a művészetre asszociáljon. Talán nem is művészet, amit Gróf és Naudy művel, hanem, ahogy Mélyi is megfogalmazta, amit ők csinálnak, az hosszas gondolkodás, méricskélés eredménye, tehát ilyen módon inkább egy matematikus munkamódszerével közelítenek a kiszemelt témákhoz. Osztanak, szoroznak, átrendeznek meglévő dolgokat, hogy még hangsúlyosabbá tegyék őket, s ezáltal világítsanak rá, például a „mi lenne, ha” jellegű kérdésekre.

 

Sajátos struktúraanalízist hajtanak végre, színekkel, fogalmakkal, határvonalakkal operálnak, felnagyítanak, egyértelművé tesznek abszurd, első ránézésre talán humorosnak gondolt állításokat, helyzeteket. Ilyen például a Dreamswork zománctábla, ami a jól ismert amerikai filmstúdió nevének kiforgatott, kalapáccsal felékesített változata. Egyébként közvetlenül e mellett a munka mellett kapott helyet a kiállítás címében előrevetített felhőkarcoló is. Az acélszobor egyik oldalán az Empire State Buildinget látjuk, míg a másik oldalon, az átalakulás következményeként a hasonló formájú Szovjetek Palotáját. Nem véletlen az egybeesés: az amerikai épületet 1929 és 1931 között emelték, s magassága elérte a 381 métert. Sztálin, hogy túlszárnyalja az USA-t, pályázatot írt ki egy gigantikus méretű palota megépítésére, a Vörös térre (ehhez le kellett bontani az ott álló Megváltó Krisztus-székesegyházat és a Kreml kapuit). A pályázatot végül Borisz Jofán nyerte, aki egy 426 méter magas épületet tervezett, tetején egy 100 méteres Lenin-szoborral. A szovjeteknek azonban mégsem sikerült felülmúlniuk az Empire State Buildinget, a palota ugyanis nem épült fel.

 

A zománctáblák a kiállítótérben többször is megjelennek. A matéria az utcanévtáblákat juttathatja eszünkbe, s a Société Réaliste is ezt a hatást igyekezett kiaknázni: az egyik, vörös csíkkal áthúzott zománctáblán Sztálinváros neve szerepel rovásírással. Budapesten több ilyen táblával is találkozhatunk, persze latin betűs feliratokkal ellátva: az új tábla alatt/felett elrettentés céljából otthagyták a régit, ezzel emlékeztetve a gyanútlan járókelőket az érvényét vesztett megnevezésre. Hogy csak egy példát említsek, ilyen a ma Széchenyi István névre keresztelt egykori Roosevelt tér. A zománcozott táblákon a Gold can smash (vagyis: az aranyat össze lehet törni), vagy az Einbahnwelt (azaz: egyirányú világ) feliratokat is olvashatjuk, ha figyelmesen pásztázzuk a múzeum falait. Előbbi egyébként a The Goldman Sachs elnevezésű (szintén) amerikai pénzügyi cég anagrammája, mely 1869-ben jött létre, Marcus Goldman és Samuel Sachs kezdeményezésére. A pénzzel kapcsolatos asszociációk a Société Réaliste más munkáiban is megjelennek, direktebb módon. A termekben elszórva nőnek ki a padlóból a hatalmas dollár- és euró-szobrok, de egy újonnan létrehozott ABC-vel is találkozhat a tárlatlátogató, ahol különböző pénznemek jelennek meg a megszokott betűk helyett. Ezen „pénzes ábécé” karaktereit felhasználva pedig a Paraparadise szót festették fel egy másik zománctáblára.

 

Érdekesség, hogy a pénz mellett egy másik elvont fogalommal is szívesen operál az alkotópáros: ez pedig a térkép és a határvonal. Pénztárcánkban hordozott bankjegyeink csupán egyszerű papírszeletek (persze, a helyzet nem ennyire egyszerű, tudjuk jól), és a határok, melyekkel egy országot körberajzoltak, valójában nem is léteznek. A valóságban nem festenek vastag, vörös csíkot a hegyek és folyók felszínére (kinek is lenne ez a feladata?), azok csak középiskolai földrajzatlaszokban, kesztyűtartóban pihenő, vagy táblára, falra akasztott térképeken jelennek meg. És a fejünkben. Nem véletlen, hogy a Société Réaliste górcsöve alá kerültek ezek a fogalmak, melyek évszázadok, évezredek óta ellenségekké teszik az egymás mellett élő népeket. Naudy és Gróf higgadtan, megfontoltan dolgozik a térkép médiumával, nem uszítja egymás ellen a nemzeteket, engedi, hogy mindenki akkorát szakítson a talpalatnyi földből, amennyit csak szeretne. Ezzel, persze kifigurázza a sokszor dühös, kicsinyes nacionalizmust, mely minden állam sajátja. Ugyanakkora méretre hozzák az ENSZ-tagállamokat (elkészítik szobor változatát is, ahol az országhatárok egy négyszög-formát rajzolnak ki együttesen), és újrarajzolják Európa térképét, ahol a vágyak beteljesüléseképp Írország például megduplázódik.

 

A pénz és a térkép találkozására az 1 eurós érménél keresve sem találhatott volna jobbat a Société Réaliste. Az 1 euróson önhatalmúlag csak Európa térképe rajzolódik ki, és Észak-Afrika, mintha nem is létezne, egyszerűen eltűnik északi szomszédja alól. Ám a Société Réaliste saját változatában visszakerülnek a semmibe vett országok: demokratikus módon visszahelyezik a hiányzó országokat a pénzérmére, jobban mondva nevüket rányomtatják annak peremére. Egy másik munkájukban pedig hőtérképet készítenek Európa országhatárainak felhasználásával: a határok régiségét a színskála különböző árnyalatai jelzik, így mindenki nyomon követheti az államalakulatok megváltozását.

 

A betűk és határok után – nem meglepő módon – számokat is felhasználtak egy-egy munkájuk elkészítésében. A Bíró Mihály-plakáton szereplő 1919-es évszám egy jól célzott kérdőjel beillesztésével nemcsak a Tanácsköztársaság létrejöttét jelentheti. Egy másik teremben pedig fekete-fehér fényképeket, kiragadott dialógusokat láthatunk a The Fountainhead című 1949-ben készült filmből. Az Ayn Rand regényéből készült mozi az amerikai modernista építészetet mutatja be, egy fiatal építész karakterén keresztül. A látogatónak azonban szemet szúr, hogy egyetlen árva szereplőt sem lát a filmstilleken: a Société Réaliste ugyanis kitörölte őket onnan, ezzel adva még nagyobb hangsúlyt az amúgy is minden figyelmet magának követelő modernista építészetnek.

 

A kiállítás központi termét egymás mellett függőlegesen futó, tarka sávok borítják. Az egyes színek egy-egy festmény összes színének az átlagolt árnyalatát mutatják. A sávok alatt apró táblácskák jelzik, mely képről van szó. Nem is gondolnánk, hogy a minimalista, absztrakt festészetre emlékeztető csíkok valójában a Magyar Nemzeti Galéria képeit rejtik magukban. A terem közepén pedig az összes átlagszínből vont átlagot a Société Réaliste, melynek eredményeképp megszületett a „magyar nemzeti szürke.” 

 

Az Empire, state, building kiállítást létrehozó csapat (a kurátor, Kopeczky Róna vezetésével) hatalmas munkát vitt véghez, a Société Réaliste szellemiségének megfelelően használta a Ludwig Múzeum kiállítótereit, hiszen klasszikus táblaképekkel ez a tárlat elképzelhetetlen lett volna. Mikor elindulunk az első teremből, még furcsa lehet számunkra a sok grafikon, térkép, táblázat, ám ahogy haladunk előre, egyre inkább ráhangolódunk az alkotópáros gondolkodásmódjára. És ha a kiállított tárgyból nem sikerülne megfejtenünk a mögötte álló szándékot, csak el kell olvasnunk a magyarázó cédulát. Mert, ahogy Mélyi József is megjegyezte a tárlatvezetés alkalmával, hogy ha egy Société Réaliste-projekttel állunk szemben, a stratégia egyszerű, ugyanis: „minden oda van írva.”     


(A kiállítás megtekinthető: 2012. augusztus 5-ig.)

 

További információk, kapcsolódó kiadványok, tárlatvezetések:


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :

név: gábor e-mail: gyenesgabor@gmail.com dátum: 2012-06-07
Megelhetosen rideg és fárasztó élmény volt ez a kallítás. A magyarázócédulák elolvasása nélkul legtobbszor nem volt megfejtheto a koncepció, és formailag sem keltette fel az érdeklodést. Egyszeruen szólva: egyáltalán nem hozott izgalomba. Persze aztán belefog az ember az olvasásba, és megérti, hogy amit lát az micsoda, vagy inkább: hogy hogy jott ki. Geometriai meg matematikai végeredményeket lehetett látni, a szovegben pedig a muveletet kaptuk meg. Látjuk azt, hogy 24. Elolvassuk: 3x10-6. Rendben is van, csak valahogy nem szeretheto az a 24. Lehet, hogy ez konzervatív felfogás, de úgy gondolom, egy mu akkor jó, ha nem csak kizárólag a racionalitást szólítja meg. Legalábbis egyetlen olyan kép-film-zene- olvasmány vagy bármiféle alkotás sem jut eszembe, amelyet azzal egyutt tartanék kvalitásnak, hogy kozben érzelmileg hidegen hagyna. Eléggé spekulatívnak hatott ez az egész. Legtobbszor egy (torténelmi, szociológiai stb) tanulmánykonyvbe szánt grafikonnak, magyarázó ábrának tunt az, amit nagy méretben, csúcstechológiával csúcs anyagokra nyomtatva, vágatva látok. Csak nem értem mivégre? Ez a magyar nemzeti szurke is jó poén, de annyira ezért nem, hogy ekkora feluletekkel, ennyire nagy teret kelljen lefednie. A legtobb alkotásnál ilyen érzésem volt.