[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mindent a férfiért, avagy Játsszuk azt, hogy…

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2016-03-21

 

Mindent a férfiért, avagy Játsszuk azt, hogy…

 

Nagy András: Játsszuk az, hogy… Alma  

(Szkéné Színház, Jelenlét Színház, Thália Színház)

 

Játsszuk azt, hogy Alma? Nem. Itt Alma játszik halált. És életeket. Alma Schindler, számos híres művész múzsája, ihletője, szeretője, társa. Játssza saját életét és másokét, saját halálát és másokét.

Az őt megtestesítő Varga Lívia nem játssza, hogy Alma. Éli. Mozgással, énekkel csakúgy, mint magamagával viaskodó párbeszédeivel, vallomásaival.

 

 

Játsszuk azt, hogy Alma

 

A testközelben játszott kamaradarab szórólapján műfaji meghatározásként ez szerepel: "szerelmek, vallomások, gyónás – szöveg, zene, tánc". A felsorolás majdnem teljes, már csak a kelléközön hiányzik. Eszközből – materiálisból és nem materiálisból is – valóban nagyon sok van. És ez talán bármilyen más darabnak hátrányára válna. Ez az egy darab a kivétel. A mű szentesíti az eszközöket.

 

Alma Schindler élete egyetlen nagy vallomásáradatként tárul a nézők elé. Egy férfit vár éppen – a soron következő szeretőt, Johannes Hollnsteinert. Egy papot vár, akinek gyónni akar. A halált várja, akitől kérdeznivalója van. Kit is vár valójában? Ha az életrajzi adatoknak hiszünk, egy újabb szeretőt. Ha a szövegnek hiszünk, egy gyóntatót. Ha a látványnak, a nyitó- és záróképnek hiszünk, a halált.

 

Amikor a néző belép a játéktérbe, melynek a székek elhelyezése folytán ő maga is azonnal részévé válik, Alma már ott fekszik. Fehéren-vakítón egy fekete anyagokkal fedett térben, melyből mindenféle dudorok türemlenek ki. Aztán életre kel, bár mozdulatai eleinte a dróton rángatott bábu mozdulatai – a rángatásban egy fekete csuklyás alak, Madarász Máté a segítsége. Aztán peregni kezd egy élettörténet. Egy olyan nő története, aki mindig múzsa volt, pedig művész szeretett volna lenni. Ám Alma Schindler lemondott arról, hogy a férfiak vetélytársa legyen. Inkább őket sarkallta. Amikor újra végigéli életét és viharos viszonyait, nem az önálló alkotásról való lemondás, nem a keserűség érződik belőle a nagy számadás végén. Inkább egyfajta riadtság. Egyfajta elveszettség. Annyi férfi után, annyi vágy után, annyi művészlélekkel való összesúrlódás-összecsiszolódás után, az öregedés küszöbén állva azt kérdi félénken, mi is a szerelem. És a választ már a padlóra zúduló földgöröngyök adják meg.

 

Alma Schindler életén számos szenvedély és szenvedés söpört végig. Férfiak lázba hozása, nagysikerű művek megihletése, terhesség és abortusz, gyermekszülés és gyermekhalál, élettárs elvesztése vagy nem kívánt újbóli felbukkanása, utazások és menekülések. Egy csábító erejében teljesen biztos, okos és művelt nő áll előttünk, aki a végigvágtatott ifjúság után most le akar számolni a múlttal, az emlékekkel, a koloncokkal, mert vár valakit, az újat, a még ismeretlent, a férfit, a papot, a halált. És nem akar megöregedni. Nem akar kivetkőzni nőiességéből, melyet azzal a bátorsággal vállalt fel fiatalkorában, mellyel ugyanakkor sutba dobta a művészi önkifejezést, önmegvalósítást, feladta a tehetségét.

 

 

Játsszuk azt, hogy Lívia

 

Amikor vége az egésznek, és Varga Lívia kijön a Márai Stúdió öltözőjéből, arcán még az előadás végén rákent péppel, inkább felfrissültnek látszik, mint fáradtnak a csaknem kétórás monodráma után. Végigélt egy életet. Megmutatott benne számos színt, voltak rikító színei és pasztell színei, voltak disszonáns színei és harmonikus színei, egy rendkívüli nőt személyesített meg rendkívüli intenzitással. Láttam diadalmasnak és sebzettnek, szerelmesnek és kiábrándultnak, ironikusnak és őszintének, feszültnek és magabiztosnak. Átélte, hogy ő Alma, egy olyan Alma, aki vallomássá stilizálja addig leélt életét, s talán ezzel indul új hódításra. A férfi, akit vár, talán el sem jön végül, talán csak ő hiszi, hogy ott van. De ez a hit elég erős ahhoz, hogy Alma eltemesse addigi emlékeit. És a színtéren végül csak egy halom szemét és felborult tárgy marad.

 

Varga Líviának nincs könnyű dolga ebben a kellékekkel és emlékekkel agyonzsúfolt életben, ebben a fiatalságot konzerválni igyekvő, ám végül az öregedésben megnyugvó sorsban. Kántor Kata rendező-koreográfus a dolgát csak nehezíti. A sok-sok ötletből, a sok használt tárgyból képek lesznek az előadás folyamán, és a színésznőnek nagyon pontosan kell a leszűkített térben mozognia, a kellékeket megadott mozzanatban használnia, a tér egyik pontjáról egy másikra áthelyeznie, ahol a tárgy később új értelmet nyer. Mindemellett a prózai előadás alkalmanként táncszínházzá, operaáriává vagy modern énekké válik, kiaknázva Varga Lívia minden eddig ismert és rejtett képességét. Nagy teljesítmény, hatalmas koncentráció és mélyről jövő alakítás. 

 

 

Játsszuk azt, hogy Kata

 

Kántor Kata, a Thália koreográfusa 21 évesen lett az Alma-monodráma rabja. Tudta, egyszer majd kezdeni akar valamit ezzel a művel, ezzel az élettel, ezzel a személyiséggel. Hosszú időn át érlelte magában, míg másfél évtizeddel később, számos tapasztalattal, sikerrel a háta mögött elérkezettnek látta az időt, hogy a régi álmot életre keltse.  

 

„Az alapanyag inkább narratív mű, és nem dráma – jegyzi meg Kántor Kata rendező, amikor a darabról beszélgetünk. – Nagy kihívás volt ezt az alapvetően epikus szerkezetet érzékivé, színpadképessé tenni. Miután nem úgy megy végbe benne egy személyiségfejlődés és hanyatlás, ahogy egy klasszikus drámában, feladat volt az is, hogy megtaláljuk azokat a módokat, melyek színessé, izgalmassá teszik ezt a történetet.“

 

Számomra mindig nagy kaland, ha olyan embert látok a rendezői székben, akit a kassai Thália Színház más területéről ismerek: ha színészből, koreográfusból lesz rendező. Ilyen kísérletezésre, újszerű önmegvalósításra példa a közelmúltban látott Dudás Péter- vagy Márkus Judit-rendezés. Kántor Kata számomra eddig elsősorban a táncot, a mozgást jelentette. Most új arcát mutatja meg. Eddig csak aprólékosan kidolgozott színpadi mozgásait ismertem, így kellemes meglepetés lett számomra a nagyon pontos szövegértelmezés, az erős színészvezetés, a merész kirándulás a zene különböző területeire (melynél Tóth Andor, Tóbisz Titusz és Dégner Lilla volt segítségére). És bár Kántor Kata „nehéz terepet“ állított fel választott színésznője számára, addig nem nyugodott, míg Varga Lívia megingás nélkül, biztonsággal nem teljesítette ezt a sok jó rendezői ötlettel dúsított „akadálypályát“.  

  

Az Alma-történetet azonban nem csak a pontos értelmezésű, hiteles narrációk, érzékletes mozgások, érdekes zenék színesítik meg, hanem a szemléletes kellékhasználat is. E sokszínűségnek köszönhető, hogy a színen Alma Schindler mellett szükség szerint tapinthatóan jelen lehet Klimt, Mahler, Gropius vagy épp Kokoschka.     

 

 

Játsszuk azt, hogy tárgyak  

 

Az előadás egyik legmegrázóbb pillanata számomra egy szemüveghez kapcsolódik. A szemüveg ártalmatlan kellékként jelenik meg először, Alma az orrára biggyeszti, mikor felolvas valamit. Később átkerül egy kottatartó-szerű állványra, ahol csak úgy elpihen, teljes elfelejtettségbe süppedve. Aztán jön a döbbenet, a haldokló férjéhez, Gustav Mahlerhez kórházba rohanó Alma, aki már csak a szemüveget találja. Az elárvult, céljaveszett szemüveget. 

A tárgyak így működnek ebben a darabban.

 

A remek színészi teljesítmény mellett a tárgyak is segítenek abban, hogy a darab ne sekélyesedjen el, a nézőnek esélye se legyen unatkozni. Az aranysárga kelmében azonnal Gustav Klimt kel életre, a fordítva felvett zakó és keménykalap alatt szinte látjuk annak törpenövésű viselőjét, érzékletes a Kokoschka-kirakó, a nagy zongorabillentyűk, a sok összegyűrt kottalap, a kis kincsesdoboz, mely ugyanakkor gyerekkoporsó is, a testőrségi fejfedőt idéző díszpárna, de még a háztartás közönséges kellékei, a felmosóvödör, a létra is számos képet villant fel. Egy nagyon változatos és változékony élet tanúi ezek a tárgyak. Csak addig van értelmük, míg Alma életének értelme van.

 

 

Játsszuk azt, hogy valóság 

 

Az osztrák származású Alma Schindler nem az öregedés küszöbén, ötvenedik életéve körül halt meg. Idősen, 85 évesen hunyt el. A darabban bezáruló kör, a ravatal és betemetés tehát fikció. Ennek egyik lehetséges értelmezése épp az emlékek eltemetése, felszámolása egy új életszakasz küszöbén.

 

A férfiak azonban igaziak. A festő Gustav Klimttel és a zeneszerző Alexander Zemlinskyvel folytatott románc után Alma férjhez ment a nála csaknem 20 évvel idősebb Gustav Mahler zeneszerzőhöz. Ő volt az, aki nem tűrte feleségében a vetélytársat, gazdasszonyra volt szüksége, nem dalokat komponáló riválisra. Két kislányuk egyike ötévesen halt meg. Alma még házassága alatt kezdett viszonyba a Bauhaust megalapító Walter Gropius építésszel, akihez Mahler halála után hozzá is ment. Gropiustól egy lánya született, ő 19 évesen hunyt el gyermekbénulás következtében. Újabb házassága alatt Alma előbb Oskar Kokoschkával, az expressszionista festővel, majd Franz Werfel költővel folytatott viszonyt, teherbe is esett tőle, de kisfiuk nem érte meg az egyéves kort sem. Alig másfél évtizednyi házasság után Alma elvált Gropiustól, és hozzáment Werfelhez. A nála tíz évvel fiatalabb férfit azonban 54 évesen elvitte a szíve, így Alma Schindler ismét megözvegyült. Élete végéig a művészi elit vezéregyénisége marad, szalonja az értelmiségiek találkozóhelye volt. Egy angol nyelvű, Almáról szóló honlapon (http://www.alma-mahler.at/engl/almas_life/almas_life.html) a "szeretők és férjek" rubrikában a felsoroltakon kívül még egy bizonyos Dr. Paul Kammerer és a már említett pap, Johannes Hollnsteiner is szerepel. Ő nem festménnyel, verssel, zenével fejezte ki érzelmeit a rendkívüli nő iránt. Misét mondott érte. 

 

 

Játsszuk azt, hogy utazás

 

Amikor ennek a cikknek a zárósorait írom, az Alma-stáb már úton van Temesvár felé, a Csiky Gergely Állami Magyar Színházba. Kassai bemutató, pesti vendégszereplés után, nagyjából egy év kihagyással Alma újra életre kelt. Előbb a kassai Márai Stúdióban, aztán a Temesközben. Remélhetőleg ez még csak egy Alma-turné első lépése, és egyre több magyarajkú néző előtt elevenedik meg Klimt és Kokoschka, Mahler és Zemlinsky, Gropius és Werfel és a köztük lévő szivárványszín kapocs: Alma, azaz Varga Lívia kassai színművész. 

 

 

Fotó: Thália Színház

       

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :