[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Misztikus teológia

szerkesztette: eliade, 2005-10-16

Szentháromság-ikon...István, nikodémiai metropolita féltékeny volt a szent hírnevére, egy alkalommal ezt a  kérdést tette fel Simeonnak: „hogyan különbözteted meg a Fiút az Atyától, gondolatban vagy ténylegesen?”


Perczel István

     Misztikus teológia a Boszporuszon

 Andrej Rubljov    Az alább közölt  himnusz a keresztény idõszámítás elsõ ezredfordulója körül élt Új Teológus Szent Simeon (949-1022) tollából való, aki minden kétséget kizáróan a kor legnagyobb „bizánci” teológusa volt. Valójában azonban Simeont és az általa képviselt hagyományt csak mi nevezzük „bizáncinak” anélkül, hogy tudatában volnánk a megnevezés ideológiai tartalmának. Õ maga és egész környezete „rómainak” tudta magát, hiszen abban a városban élt, amelyet csaknem hétszáz évvel az õ halála elõtt (324-ben) Nagy Konstantin császár alapított a Boszporuszon, teljesen átépítve az ott korábban létezett Büzantion nevû kis görög gyarmatvárost, hogy oda helyezze át a Római Birodalom székhelyét, s azt az „Új Rómává” tegye. Simeon ízig-vérig „római” volt: elõkelõ arisztokrata család sarjaként egészen fiatalon szenátor lett, és a „szpatharokubikulariosz” rangját viselte, ámde késõbb, mint az itt közölt XX. himnusz is tanúsítja, a „világi dicsõségtõl” és a császári udvar bûneitõl megundorodva szerzetes lett a konstantinápolyi Sztudiosz monostorban, majd onnan a Szent Mamasz monostorba került, amelynek késõbb hosszú ideig apátja is volt.
 Moszkvai iskola            A szent neve, úgy ahogyan ma használjuk – Szimeón o neosz theologosz –, alighanem félreértés eredménye, ámde igen termékeny félreértésé, amely pontosan jelöli ki Simeon helyét az ortodox Egyház hagyományában. Eredeti, világi neve, amennyire saját írásaiból következtethetünk erre, alighanem György (Georgiosz) volt, s a Simeon nevet szerzetessé szentelésekor választotta, lelkiatyja, sztudioszi „Jámbor” Simeon tiszteletére, akit rajongásig szeretett és szentként tisztelt. Alighanem az idõsebb Simeontól megkülönböztetendõ nevezték õt az „ifjabb Simeonnak” (Szimeón o neosz), hozzátéve, hogy a kettõ közül õ a teológus (o theologosz), hiszen az idõsebb Simeon csak az aszkétikus gyakorlatról szóló útmutatásokat írt. Minden valószínûség szerint ezt forgatták ki Simeon ellenfelei, akik õt „az új teológusként” (neosz vagy kenosz theologosz) bélyegezték meg, lévén az „újítás” (kenotomia) a legnegatívabb és –elvetendõbb dolog a hagyományhû ortodox teológiában. Az is elképzelhetõ, sõt valószínûsíthetõ, hogy Simeon tanítványai büszkén vállalták a vádat: igen õ az „új Theológus”, a hagyomány két nagy teológusa, Evangélista (Teológus) Szent János és Nazianzoszi (Teológus) Szent Gergely mellett, az ál-Szent Nílus (valójában Pontoszi Evagriosz) mondása szerint: „ha teológus vagy, akkor igazán imádkozz, és ha igazán imádkozol, akkor teológus vagy”
Moszkvai iskola            A Régi és az Új Róma egyházainak viszonya szempontjából eltúlozhatatlan a jelentõsége annak, hogy éppen Simeon volt az utóbbi legnagyobb teológusa abban az idõszakban, amely közvetlenül megelõzte az 1054-es feszült és kiátkozásoktól terhes eseményeket, amelyekrõl ma már tudjuk, hogy annak idején még nem vezettek valódi egyházszakadáshoz, és hogy a valódi skizma csak jóval késõbb, a XII. században következett be. Simeon mûvének ugyanis erõs a polemikus éle, de az korántsem a Nyugat ellen irányul. Egészen más foglalkoztatta õt: a belsõ út fontosságának és az isteni kegyelem fényként való megtapasztalásának tétele, amelyet a kor legkiválóbb elméleti teológusának, István nikomédiai metropolitának kihívásával szemben kellett megvédenie. István ugyanis, aki Simeon életrajzírója és tanítványa, Nikitasz Sztithatosz szerint féltékeny volt a szent hírnevére, egy alkalommal ezt a kérdést tette fel neki: „hogyan különbözteted meg a Fiút az Atyától, gondolatban vagy ténylegesen?” Célja az volt, hogy ezzel tõrbecsalja a tanulatlan misztikus teológust: ha azt válaszolja, „ténylegesen”, ezzel szétszakítja az egylényegû Háromság egységét, ha viszont ettõl félve a puszta gondolati szétválasztás mellett dönt, akkor megsemmisíti a személyek önállóságát. Simeon azonban több verses és prózai mûben válaszolt a kihívásra, ahol a logikai kérdésre misztikus és költõi, de teológiailag igen pontos választ adott, és ahol a Szentháromság ismeretének misztikus kifejtése mellett mindannyiszor beszél az ehhez az ismerethez való eljutás feltételeirõl, a belsõ útról is.
Rubljov       Ezeknek a polemikus mûveknek egyike az itt közölt XII. himnusz is. Nikitasz lapszéli megjegyzése (szkholionja) szerint, amikor Simeon ebben a himnuszban önnön hiúságáról és hamis teológusi tekintélyérõl szól, valójában önnön bûneként mutatja be ellenfele, István hibáit (Nikitasz gúnynéven „a bölcs Gyümölcsárusként” említi Istvánt). Ez természetesen lehetséges, de Nikitasz a kérdést láthatólag leegyszerûsíti, mintha puszta gúnyolódásról vagy külsõleges értelemben vett alázatról lenne szó. Simeon mindenesetre a saját bûneirõl beszél, õszinteségéhez aligha fér kétség, és legfeljebb olyan értelemben veszi magára ellenfele hibáit, hogy azokat látva ugyanazokat a tendenciákat önmagában is felismeri. És pontosan ez Simeon teológiájának két pólusa: az egyetemes, de ugyanakkor egyénien valóságos, mélységes bûnösség tudata, és az ezt a bûnös állapotot legyõzõ, de azt meg nem szüntetõ végtelen intenzitású kegyelem közvetlen és valóságos, a szellemi érzékekkel érzékelhetõ átélése. Így hát természetes, hogy amikor Simeon a vitában önnön misztikus és közvetlen tapasztalatát szegezi szembe az iskolateológiával, mégis önmagát marasztalja el. Ugyanezért, amikor István metropolita haragjának következtében Simeont végül a Boszporusz túlpartjára, a mai Üszküdarba számûzték, elsõ dolga az volt, hogy hálás köszönõlevelet írt üldözõjének.
 Rubljov           A XX. himnusz szintén az isteni kegyelem közvetlen megtapasztalásáról szól, de ezúttal Simeon eukarisztikus teológiájának keretében. A misztikus tapasztalat ezúttal is, mint mindig, elválaszthatatlan a bûnös állapot éles felismerésétõl. A vers önéletrajzi részében Simeon arról beszél, hogyan undorodott meg a császári udvar fényûzõ, s ugyanakkor velejéig romlott életétõl, amelynek keretei között bizonyos, nem világosan meghatározott, de sejthetõ természetû bûnök elkövetése fejében Simeonra fényes udvari elõmenetel várt volna. A vershez Nikitasz sûrû megjegyzéseket fûzött, amelyek ismét csak azt volnának hivatottak igazolni, hogy a bûnöket, amelyeket Simeon különféle himnuszaiban említ, õ valójában sohasem követte el, hanem csak nagy alázatában magára vette õket. Ez ismét csak lehetséges, de Simeon szándéka szempontjából jelentéktelen és félrevezetõ (ezért nem is fordítottam le a megjegyzéseket), hiszen õ többször hangsúlyozza, hogy a bûnök felsorolásával ezt a gondolatot akarja kelteni az olvasóban:

            Ha ezt a gonosztevõ, aljas tékozlót
          
 Teremtõnk mégis irgalmára méltatta,
           
bár többet vétett minden élõ embernél,
           
hogyne könyörülne még jobban énrajtam,
           
ki csak kevésbé és könnyebben vétkeztem,
           
és nem hágtam át minden egyes parancsát.

Azt hiszem, voltaképpen ebben áll Simeon tanításának lényege: „az Isten fény” (1Jn 1,5), ezért fényként való megtapasztalása mindenkinek lehetséges, s ennek feltétele csak az, hogy a bûnös állapot világos felismerésével, azt bánva, ortodox hittel járuljunk az eukarisztiához. Az itt közölt szövegekben nincs ugyan szó róla, de a tanítás lényegi eleme még a lelkiatya és a neki való teljes engedelmesség fontossága is.
 Kijevi iskola           István metropolita és Szent Simeon konfliktusa paradigmatikus: ez a tudós teológiának és a szív spiritualitásának vitája, amely máig folyik. Ámde az ortodox Egyház ezt a vitát már egyszer s mindenkorra az utóbbi javára döntötte el, amikor Simeont kanonizálta, majd több mint háromszáz év múlva Simeon követõinek, a hészükhasztáknak a tanítását dogmává emelte. Ha úgy tetszik, ez az ortodox Egyház történeti útjának egyik legszembeötlõbb jellegzetessége, amely sajátosabban különbözteti meg a nyugati Egyháztól, mint a Szentlélek származásának leírásában tapasztalható, igen kevesek számára érthetõ különbségek.

XII. Teológia a háromszemélyû Istenség tökéletes egységérõl. Mindaz által, amit alázatában mond magáról, megszégyeníti azok gõgjét, akik valakiknek képzelik magukat.

                Hogyan lehet, én Istenem, hogy mindaz, amit régen
              
 már eltöröltél énbennem, most mégis újraéled.
               
A haragnak szenvedélye, amely füsttel borít el,
              
 és sötétségbe burkolja a fejemet egészen,
5                     és megbénítja értelmi szemem világosságát?
               
Hiszen, amint a köd leszáll, a sötétségnek súlya
               
lezárja szempilláimat, és elveszítlek téged,
               
a fényt, akire mindenki vágyik, s kit nem keresnek.
               
Azok viszont, akik a te kimondhatatlan és félelmetes
10                  titkaidból részesedtek, és bár anyagban élnek,
                
ezeket anyagtalanul érzékelik egészen,
               
s a láthatatlan sugárzást látják a láthatóban,
               
és a világban végbement csodás titkot szemlélik,
               
igencsak kevesen vannak, ezt jól tudom bizonnyal,
15                  kiknek az, aki kezdetben, minden idók elõtt volt,[1]                 Jn 1,1.
               
az Atyától a Lélekkel született Ige Isten,
               
az egyben háromszoros fény, amely egy a háromban
               
tisztán kinyilatkoztatta a titkok rejtett mélyét.
                M
ert egyetlen fény a három, Atya, Fiú és Lélek,
20                  egymástól el nem válva és össze nem keveredve,
               
s az isteni természetben egy a három személynek
               
hatalma és akarata és örök dicsõsége.
               
A három úgy jelenik meg, mintha egyetlen arcban
               
két gyönyörû szem csillogna, telve isteni fénnyel.
25                  A szem az arc nélkül hogyan láthatna, mondd meg nékem?
               
De arcról sem beszélhetünk, hogyha szem nincsen benne,
               
mert hiányzik nagyobb része, mitõl valóban arc lesz.
               
Hisz’ ha a naptól elvesszük szépsége tiszta fényét,
               
elõbb õ maga tûnik el, majd az egész teremtés,
30                  amely õtõle kapja azt, hogy látsszék, és hogy lásson.
               
Ugyanúgy van az Isten is az értelmi világban.
               
A Fiú s a Lélek nélkül az Atya sem lesz többé,
               
és ha a Lelket leveti, nem is lesz többé élõ,
               
hiszen a Lélek adja meg mindennek azt, hogy éljen.
35                  Imádja hát az értelmi természet egészében,
               
ami csak él a nap alatt s a nap fölötti részen,
               
a hármas valóságú fényt, amely elmondhatatlan!
               
Mert az Istennek a nevét, természetét s alakját,
               
mibenlétét és formáját nem ismerheti ember,[2]                        Kiv 33,20, Jn 1,18, 1Tim 6,16.
40                  nem tudja sem kimondani, sem leírni s átadni,
               
de ahogyan a fénylõ nap a felhõk mögé bújik,
               
és nem látszik már õ maga, sem a tündöklõ fénye,
               
s csak homályosan adja át fényét a földieknek,
               
úgy gondold el, hogy az Isten elrejtõzik mitõlünk,
45                  és hogy nagy és mély sötétség burkol be mindnyájunkat.
                
S a legcsodálatosabbat elmondom most tenéked:
                
az isteni fény nem nyugszik le, mint a nap világa,
               
hanem mindenhol ott ragyog, és mindent bevilágít,
                
de a mindenség közepén sötétség rejt magába,                       Jn 1,5.
50                  és elveszítem azt a fényt, aki teremtett engem.[3]                     Jn 1,10.
               
Ki ne siratna hát engem, ki ne könnyeznék rajtam,
               
ki  ne sóhajoznék ezért, és ki ne siránkoznék?
               
Hisz’ Isten ott van mindenben, és mindenütt jelen van,
               
és egész valójában fény,[4] hol egyáltalán nincsen                    1Jn 1,5.
55                  sem változásnak árnyéka, sem az éjnek homálya,[5]                 Jk 1, 17.
               
melyben semmilyen sötétség nem áll a fény útjába,
                
amely kiárad mindenre s megközelíthetetlen,[6]                        1Tim 6,16.
               
de a méltóknak fogható s megközelíthetõ lesz
               
kevéske fény ez, mint mondtam, a sugár egészéhez
60                  és a naphoz viszonyítva, ha egészében látszik,
               
mégis vakító azoknak, kik sötétségben ülnek,[7]                       Iz 9,1, 42,7, Mt 4,16,
               
ha méltóvá lettek halvány kis visszfényét meglátni),             Lk 1, 78-79.
               
de én, a nyomorult mégis a sötétet választom,
               
és csak errõl gondolkozom, homállyal takarózom,
65                  és szerencsétlen lelkemet sûrû köddel fedem be.
               
A szenvedélyt ez táplálja, ez szítja fel magasra,
               
s ez sárkányokká változik, férgekké és kígyókká,
               
amelyek lelkem tagjait emésztik mindörökre.
               
Mert a hiú dicsõségvágy mardos mindegyre engem,[8]
70                  és fogait belévájja szívemnek lágy húsába,
               
és mikor már elsorvasztott, mikor halálra váltam,
               
vad kutyafalka ront reám, vadállatok hordája,
               
s míg lenn a földön heverek, már darabokra tépnek.
               
Mert a dicséret s a gyönyör teljesen szétszaggatták
75                  az idegeim s a velõm: lelkem hevét s buzgalmát.
               
Hogyan is írhatnám le mind, amit elvettek tõlem!
               
A tolvaj gõgöt s a kételyt hintették el szívemben,
               
kéjvágyat és az aggódást, hogy embereknek tetsszem,
               
és két irányba rángatva darabokra szabdaltak.
80                  Az egyik józanságomat és mértékletességem,
               
a másik jótetteimet és szent munkálkodásom
               
sajátjának tüntette fel, s engem puszta holttestnek.
               
S ami a legkülönösebb és legnagyobb gonoszság,
               
rút gõggel hintették tele a beszennyezett lelkem.
85                  Hisz hogyne volna különös és sajnálatra méltó,
               
hogy ennyi szenvedély tolul  hirtelen a lelkembe,
               
s erények nélkül meztelen és sírban fekvõ holttest
               
vagyok, s ezt észre sem veszem, elmémmel nem fogom fel,
               
sõt még nagyobbnak képzelem magam mindenki másnál,
90                  és azt hiszem, hogy szent vagyok, bölcs szavú teológus,
                
kit tisztelet méltán övez az emberek részérõl,
                s ha dicsérettel illetnek, mint aki méltó erre,[9]
                magamhoz hívva mindenkit dicsõségben fürdõzöm.
                S ha összegyûltek házamban, mellemet teleszívom,
95                  lopva körültekingetek, ki az, aki hiányzik,
               
ki az, ki nem jött el hozzám, ki az, ki nem adózott
               
csodálattal, s ha van, aki nem becsül sokra engem,
               
neheztelek és csepülöm a szerencsétlen embert,
               
hogy az, ha errõl értesült, nem bírva a szidalmat
100               eljöjjön, beszéljen velem, tegyen patrónusává,
               
mutassa meg, hogy éhezi szeretetem s imáim,
               
s mondhassam a többieknek: „Íme, ez eljön hozzám,
               
az imáimért esdekel, s hallgatja tanításom,
               
és szinte csügg ajkam szaván – én nagy kiválóságom!
105               Hogyhogy nem látom nyomorult lelkem meztelenségét,
               
sebeim nem érzékelem, nem jajgatok és sírok,
               
s kórházba miért nem fekszem a gyógyulást keresve?
               
Fekélyeim orvosoknak miért nem mutatom meg,
               
és titkos szenvedélyeim le mért nem csupaszítom,
110               hogy õk beborogathassák, kivágják és behintsék,
               
s én férfiasan viseljem a gyógyulás kedvéért,
               
és miért gyûjtök minden nap újabb sebeket inkább?
               
Irgalmazz nékem, én Uram, a tévelygõ bûnösnek,
               
és ültesd el félelmedet a szívem közepébe,
115               hogy parancsolatod szerint kerüljem a világot,
               
hogy gyûlölettel megvessem, s bölcsen visszahúzódjak.
               
Ne engedj engem, Krisztusom, benne eltévelyednem,
               
mert csupán téged szeretlek, habár még nem szeretlek,
               
s csak a te parancsaidat szeretném megõrizni,
120          bár elborít a szenvedély, hisz’ nem ismerlek téged.
               
Mire szolgál a dicsõség annak, ki ismer téged,
               
vagy mi mást kereshetne még az, aki szeret téged?
               
Miért akarna tetszeni, miért is hízelegne,
                
miért törekednék arra, hogy mindenki szeresse?
125          Igaz szolgáid közül egy sem próbálkozott ezzel.
               
S én ezért is szomorkodom, és ezért is gyötrõdöm,
               
mert látom azt, hogy én magam a bûnöknek szolgálok,
               
hogy észhez térni nem tudok, és nem alázkodom meg,
               
és nem akarom keresni isteni dicsõséged,
130               miáltal hívõ lehetnék és a te szolgád, Krisztus,
               
s miáltal nagyobb lehetnék minden más teremtménynél
               
 éljek bár fáradalmakban és nagy-nagy szegénységben –,
               
nemcsak a hatalmasoknál, de még a császárnál is.
               
Könyörüljön hát meg szíved nyomorult lelkem kínján,
135               Uram, világ Teremtõje, ki boldognak alkottál!
               
Igaz tudást adj énnekem, hogy örök javaidhoz
               
ragaszkodjam mindörökké, és semmi múlandóhoz!
               
Úgy lelkembõl szeretem majd, s keresem dicsõséged,
               
s az emberek dícséretét semmibe fogom venni,
140               hogy veled egyesülhessek itt és a túlvilágon,
                
és megadassék, Krisztusom, hogy veled uralkodjam,
               
ki a szégyenletes halált elviselted érettem,
               
és ezáltal betöltötted minden gondoskodásod,
               
hogy így dicsõbb lehessek majd minden halandó lénynél.
               
Ámen, így legyen én Uram, most is és mindörökké!


[1] Lásd a XII. himnusz 15. sorához írt jegyzet.
[2] Vö. A kalkédóni hitvallás formulája: „egy és ugyanazon Krisztus, Fiú, egyszülött Úr, aki összekeverhetetlenül, változhatatlanul, elválaszthatatlanul és elkülöníthetetlenül  két természetben ismerszik meg…”
[3] Vö. a XII. himnusz 61. sorához fûzött jegyzet.
[4] Vö. Bölcs 1,7: „az Úr Lelke betöltötte a lakott földet, és aki mindent a kezében tart, ismeri, mit beszélünk”.
[5] Vö. az Aranyszájú Szent Jánosnak tulajdonított áldozás elõtti ima: „Nem vagyok méltó, sem érdemes arra, hogy lelkem hajlékának födele alá jöjj, mert egészen puszta és omladozó az…” (ford. Berki Feriz, Liturgikon I, Budapest, 1980 (2. kiad.), 14. old.
[6] Utalás az égõ csipkebokorra (Kiv 3,2-3): „megjelent [Mózesnek] az Úr angyala tûznek lángjában egy bokorból, és látta, hogy a bokor tûztõl lángol, de a bokor nem égett el” valamint az Úrnak Izraelhez intézett szavaira (MTörv 4,24): „mert az Úr, a te Istened emésztõ tûz, féltékeny Isten”
[7] Vö. Iz 57,16: „én alkottam meg minden leheletet”.
[8] Vö. Zsuzs 35,2 (= Dán 13,42): „örökkévaló Úr Isten, te mindent tudsz, mielõtt még meglenne…”
[9] Nagy Szent Vazul tanítása szerint az Isten elõször az angyalok világát alkotta meg, mielõtt még megteremtette volna

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :