[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mögöttes világ vagy ál-világ?

szerző: Lovas Enikő 2011-01-29

 

Mögöttes világ vagy ál-világ?

 

Akkoriban már csak úgy ténferegtem. Rosszkedvűen, elveszetten bóklásztam különféle színházak különféle előadásai közt. Emlékszem, egyszer még nyafogtam is az egyik barátomnak, hogy „valami jóvátehetetlen történt köztem és a színház között. Olyan szomorú helynek, fájdalmasan ál-világnak érzékelem azt. Nem jó ez az egész semmire.“ Mire az én barátom együttérzőleg megjegyezte: „Hülye vagy te, Enikő. A színház mindig is egy ál-világ volt. Festett egek, meg ilyenek...“

 

Valószínű, hogy akkor én ott – színházilag – végleg elveszek (vagy nagyon okos életbe kezdek :-)), ha egy másik barátom nem figyelmeztet, hogy Kassán az Állami Színházban Caca /Czajlik József rendezett Gombrowiczot, az Yvonne, burgundi hercegnőt. Menjek, nézzem meg magamnak azt.

 

És akkor én mentem. És azóta is megyek, szó szerint rájárok arra az előadásra.

 

Valamikor a 90-es években (vagy a nyolvcvanas végén?) Ascher Tamás rendezett Kaposváron egy olyan Yvonne, burgundi hercegnőt – a főbb szerepekben Csákányi Eszterrel, Jordán Tamással, Lukáts Andorral, Molnár Piroskával –, hogy nekünk, akiknek  akkor szerencsénk volt azt látni, utána mind egy kicsit másképp kezdtünk el dráma és előadás viszonylatáról gondolkodni.

 

Ezzel az Yvonne-nal ugyanis az a helyzet – és ezt a rendezésekkel ill. a darabértelmezésekkel foglalkozó írásoknak is majd´ mindegyike kiemeli –, hogy a mű, olvasva(!), nem ad megfejtést saját magáról. Gombrowicz pedig, akinek különben szokása volt megmagyarázni a drámái eszméjét, „vezérfonált“ adni a darabok olvasásához, sőt színpadra állításához is, az Yvonne esetében ezt elmulasztotta megtenni.

Talán mert ez volt az első drámája, amit még az emigrációja előtt írt, Lengyelországban, 1935-ben (ahol, állítólag, az 1957-es varsói bemutatóján jól meg is bukott). A másodikat, az Esküvőt, 1946-ban Buenos Airesben, a harmadikat, az Operettet pedig Párizsban, 1966-ban fejezte be. Halála után előkerült még egy drámatöredéke, a Történelem című.

Nos, ez a három és fél darabos, ahogy magát nevezte, „nagyon lengyel és ugyanakkor nagyon antilengyel“ ember ma is (halála után csaknem félszáz évvel) az egyik legtalányosabb és legizgalmasabb dramaturgiájú szerzők egyike, aki „számára a színház sajátos jelentősége abban áll – s ez  mindhárom színművének „dramaturgiája“ –, hogy kettős lehetőséget kínál: egyrészt egy közkeletű kulturális sémát, egy „emberközi“ sztereotípiát..., másrészt viszont egy helyszínt, ahol az egybegyűltek előtt, itt és most leleplezhető ez a séma, ennek belső szerkezete, működése...“ (Pályi András)

Olvasom ugyan, hogy maguk a lengyelek egy kicsit unják már a Gombrowiczcsal való vesződést. Úgy érzik, mindent elmondtak már színházilag, amit róla vagy általa – legalábbis eddig – megtudtak és elmondhattak. (Nahát!) Lehet, persze, hogy az angolok is el-elunják időről időre az ő nagy Shakespeare-jüket...? Na, nem mintha Gombrowicz mindjárt egy Shakespeare volna, csak erről eszembe jutott, hogy mennyire értelmezhetetlenek, be- és átláthatatlanok számunkra a nagy színházi birodalmak valódi vagy affektált kínjai.

 

Nézzük inkább azt, ami ill. aki a „mienk“!

Czajlik József a kassai – akik nem tudhatják, azok kedvéért mondom – szlovák, szlovák nyelven játszó Állami Színházban magyar – azaz szlovákiai magyar – rendezőként hívatott meg. Az Yvonne bemutatója óta a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban megrendezte Csehov Ivanovját is. Máskor, más időben pedig rendezett már az ugyancsak pozsonyi Astorkában, a nyitrai Andrej Bagar Színházban, a komáromi Jókaiban... Évekig volt főrendezője a pesti Bárkának, izgalmas előadások voltak a Stúdió K-béli munkái, valamint rendezett már Lengyelországban és Szerbiában, továbbá az ő nevéhez fűződik a Epopteia nevű színházműhely létrehozása is. 

Mindez csak azért érdekes, mert ugyanebben az időben, amikor Czajlik a szlovákoknál – még egyszer nyomatékosítanám, hogy az ő felkérésükre – színházat csinál, addig Kassán, pár utcával arrébb a Tháliáról elnevezett magyar színházunkban meg folyik a hamisítatlan bóvligyártás és nézőhülyítés.

De hát ez már egy másik történet... 

 

Ez az Yvonne, pontosabban az „Ivona, princezná burgundská“ c. előadás viszont színház a javából. Bár nehéz róla másképp, mint leíró módon beszélni.

Amit az alkotók egy-egy darab kapcsán gondolnak, az mindig egy előadás mélyrétegében van. Ha minden jól megy, ennek a mélyrétegnek az erői mozgatják, estéről estére, a színpadi történéseket. Amit aztán a néző megél és átél, sőt ha még jobban megy minden, úgy akkor és ott kifejezetten bele is éli a maga privát életébe a színpadi történést. („Hol a színpad, kint-e vagy bent / Urak, asszonyságok?“) Ha pedig a lehető legjobban megy minden, akkor aznap este még az angyal is átrepül fölöttünk... (Vannak, akik ezt katarzisnak hívják.)

Ám az előadás tektonikus rétegéig a néző még akkor sem láthat le. Oda tulajdonképpen sohase. Általa az fogalmi úton nem, vagy csak alig-alig megközelíthető. 

Czajlik Yvonne-jának architektúrája, az előadás képisége, metaforái és allúziói kívánnak némi hangoltságot, fogékonyságot a néző részéről. A ház közönsége ennek a kívánalomnak, ahogy figyeltem és örömmel tapasztaltam, meg szokott felelni. Lehet, hogy itt nincsen az szokásban, hogy meg- és bemagyarázzák neki, hogy ő ide kifejezetten azért jár, mert felhőtlen, könnyű szórakozásra vágyik? Mondjuk, azt most itt nem is igen lehetne, felhőtlenül és könnyeden szórakozni. Már a műsorfüzet és az előadás plakátja figyelmeztet: az Yvonne műfajilag egy ún. tragibohózat („tragifraška).

 

A története éppenséggel elmesélhető. Ignác király és Margit királyné udvarába Fülöp nevű hercegi sarjuk szeszélyéből bekerül egy Yvonne nevű lány – vagy inkább lény. Yvonne semmilyen. Nincsenek leírható tulajdonságai. Nem beszél, önmagától indíttatva nem tesz semmit, sőt még akkor is csak esetlegesen vehető rá bármire, ha mások késztetik beszédre vagy cselekvésre. Az orvosok diagnózisa szerint azért ilyen, mert túl lusta a vére. („Ha elevenebb lenne, akkor a vére is élénkebben keringene, s ha a vére élénkebben keringene, akkor elevenebb lenne... Igazi cirkulus vitiosus.“)

Fülöp unalmában és viszketegségében dönt úgy (tudniillik megírta az aznapi horoszkópja, hogy ez az időszak kedvez a bátor terveknek, nagy vállalkozásoknak), hogy menyasszonyává teszi ezt a merő szerencsétlenséget, később pedig kétségbeesésében azt is elhatározza, hogy bele fog szeretni.

 

A királyi udvar pedig miután megérti, hogy semmit se tehet a herceg makacs bolondériájával szemben, tudomásul veszi a mátkaság tényét, és megpróbálja ki-ki megtalálni az Yvonne-nal való bánás, a hozzá való viszonyulás eszközeit és módozatait.

Ámde minden igyekezet hiábavaló. Yvonne nem adaptálódik, mert Yvonne nem adaptív és nem is adaptálható. Ellenben a puszta létével mintegy tükröt állít a környezetének. Torz tükröt? – na, ez kérdéses, ugyanis valahogy már mindenki eleve torz volt ebben az antimesében. Ignác király maga a két lábon járó, kedélyes idiotizmus, Margit királyné, titokban írogató dilettáns költőnő, a szervilis és intrikus Kamarás, vagy akár Fülöp herceg, élén az udvaroncok és udvarhölgyek egész amorális hadának idétlen és ugyanakkor félelmetes társaság. Persze, hogy kinek-kinek az „igazibb“ arca megmutatkozzék, a titkolt bűnök pedig napvilágra kerüljenek, ahhoz Yvonne katalizátor-lénye kellett.

 

Végül a torzság rokonfajai összefognak a torzság egy másik, számukra idegen faja ellen (a harrypotteres jóslattal szólva, „nem élhet az egyik, míg él a másik“), és miután egyenként már mind kudarcot vallottak Yvonne likvidálásában – magyarul: abban, hogy megöljék –, akkor úgy intézik, „élesen, felülről“, hogy Yvonne burgundi hercegnővé avatásának ceremóniáján a lány egy halszálkától megfulladjék – azaz kollektíve végeznek vele.

 

Czajlik látomása erről az yvonne-os, gombrowiczi világról – Gadus Erika zseniális jelmez- és látványterveivel – alaposan megbolondítja a színházat az érzékszervein át befogadó közönséget. A kassai Állami, egykor Nemzeti Színház Láng Adolf tervezte impozáns, barokk épülete belül egy aranyozott ékszerdoboz. A színpadkép(ek) pedig rányit(nak) egy pokoli, színesen is üres, időtlen térre, ami csupa homály, szorongató sejtelem és valószerűtlenség...

 

Az a néhány tárgy, tárgyszerű képződmény, ami itt elhelyeztetik: egy pad, egy emberi száj alakú pamlag, egy állófogas, rajta egy jókora szarvasaganccsal meg egy vörös díszpárnára szerelt aranyszínű, üres madárkalitkával (ez utóbbi Ignác király koronája)... vörös lámpabúrák természetes, majd egy következő színben felfordított helyzetben, ugyanolyan lámpabúra-fejű ember (Valentin, a lakáj), aki füttyhangokkal vezényel és kommunikál... hatalmas, áttetsző, ugyancsak vörös függöny a színpad mélyén, ami mögött az udvari emberek állandóan jönnek-mennek, kémkednek, hallgatóznak, settenkednek... szanaszét heverő díszpárnák, amelyeket tágra nyílt szemek díszítenek – és a Szem, amint falra vetített mozgóképként megjelenik (néz, lát, figyel minket), nos hát mindezek nem könnyítik meg a nézőtéri, amúgy is orientációs kényszerrel küszködő ember helyzetét.

Viszont megteremtenek egy atmoszférát – ebben nagy szerepe van Lakatos Róbert zenéjének meg a színpadon játszó élő zenekarnak is –, és felélesztik a nézőtériek szunnyadó érzékeit!

 

Az előadás ugyancsak egy királyi ceremónával kezdődik, csak előtte még civil díszletmunkások kihúznak egy kordont az előkelők és a nép, azaz a közönség közé. A király és udvartartása bohócorrot és mindenféle tökfedőt ölt magára, majd mindenki beáll a saját, külön pulpitusa mögé, ami az előadás összes többi ceremoniális helyzetében, mint egy ruha, vagy még inkább, mint egy kitinpáncél vele mozog majd.

A bemutatkozás szertartása alatt ki-ki tesz egy csak rá jellemző, dekódolhatatlan gesztust.  Különben naplementét bámulni vonult a királyi udvar ki, na meg azért, hogy „hadd lássa a nép, hogy foglalkozunk gondjával“. A nép pedig előbb kigúnyoltatik, megaláztatik, aztán pénz dobatik neki – és mindezt a következő hozsanna kíséri: „A Magasságos Isten áldja meg a Felséges Királyt, és a Felséges Király áldja meg a Magasságos Istent.“  Végül „a nép“, ill. a népet illusztráló személy elégedetten, vagyis inkább úgy, mint egy jólnevelt konspirációs partner, együtt távozik az udvarral.

 

Czajlik törölt néhány dramaturgiai segédvonalat – vagy azt az átiratot használta, amelyben ezek már törölve voltak –, szerepeket vont össze, mellékszereplőket tűntetett el... Jól tette. A szöveg nem szentírás, hanem partitúra. Így történhetett meg az is, hogy a ceremónia utáni jelenetbe Yvonne csak úgy belepottyant.

Megjelent, a színpadi lények direkt szokásától eltérően, úgyszólván a semmiből – és mindjárt lefeküdt a földre. Semmi kérdésre, provokációra vagy inzultusra nem reagált, még azt is rezzenetlen tűrte, hogy a herceg egy krétával – akár egy bűnügyi helyszín hulláját – körberajzolja... Mintegy előrevetítve, hogy itt tragikus, de minimum „szomorú lesz a hepiend“. És úgy is lett: az utolsó ceremoniális jelenetben, amikor Yvonne-t végül a halszálkával megfullasztják, a színpadnak ugyanarra a pontjára fekszik le meghalni. A halála után már nem rajzolják körbe, hanem ráborítják a számára készült pulpitust (kitinpáncélt), amelyen Ignác király és a királyné kedélyesen helyet foglal. (A Kamarás már csak azért nem ül le rá, mert nem fér el rajta.)

És üldögélnek ott mindaddig, amíg valamelyiküknek eszébe nem jut, és nagy nyeglén ki nem mondja, hogy „ilyenkor le kell térdelni“... és akkor letérdelnek.

Az események elindítójának, Fülöp hercegnek a térde ugyan megroggyan egy pillanatra, de vagy mert híján van a valódi bűntudatnak, vagy csak mert nem kíván részt venni a végső komédiában, végül mégse térdel le.

 

Nem szándékozom elkövetni azt a hibát, hogy az Ignác királyt játszó Dudás Péteren kívül számomra eleddig jobbára ismeretlen színészemberek munkáját minősítsem. Hogy ki mennyire, hogyan s miképpen jó színész az különben is a próbákon és leginkább a partnerek, na meg a rendező számára szokott kiderülni.

Az előadások pedig változnak, minden este mások egy kicsit.

Ami ebben az Yvonne-ban engem leginkább lenyűgözött, az a nagyon erős kompozíció. Olyan szavak bírnak még eszembe jutni vele kapcsolatban, róla, mint stílusegység, részletgazdagság, arányérzék... szépség és poétikusság. Az előadás minden pillanatán látszott, hogy itt valaki gondol valamit, és azt a valamit nagyon erősen gondolja, valamint az is, hogy szerencsés konstellációban dolgozott itt együtt színész, rendező, scenográfus, dramaturg, mozgásrendező, zenész... 

 

A játékosok fegyelmében, profizmusában és a játék akarásában is alkalmam volt gyönyörködni, bár az, hogy havonta csak egyszer, legfeljebb, ha kétszer játsszák ezt az Yvonne-t, nem tesz jót se a színészeknek, se a mindenkori színházi estének.

Hogy szerepek, szerepfelfogások előadásról előadásra látványos metamorfózison menjenek át, az azért valahol nem normális dolog. Hogy a szöveggel egy színész oly módon küszködjön, hogy az már nemcsak a partnerben, de a nézőben is szorongást keltsen, vagy hogy a színész gesztusokat kenjen vagy sinkófáljon el drámai krízispontokon, hát mit mondjak, ezek mint jelenségek elég kiábrándítóak tudnak lenni.

Szerencsére még így is elég pontenciál van az egészben mint egészben ahhoz, hogy az előadás működjék, és hogy – kissé profánul szólva – a hatásmechanizmusok beinduljanak. 

 

Persze jó lenne közben nem megfeledkezni – se a játék-, se a nézőtéren – ama nyitott Szemről, ami, meggyőződésem, mindig figyel minket.

 

 

Fotó: Jozef Marčinský

 

Ivona, princezná burgundská


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :