[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mondj igazat?

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2016-01-24

 

Mondj igazat?

 

Molière: Mizantróp

(Thália Színház, Kassa)

 

Mondj igazat, és beverik a fejed. Örök érvényű megállapítás ez, tudta már Molière is, tudjuk mi is. Ha valamikor megfeledkeznénk róla, a kassai Thália Színház eszünkbe juttatja.

 

Az évad második bemutatója, Molière Mizantróp című vígjátéka az igazmondás, hízelgés, társadalmi konvenciók témáját boncolgatja. Mit mondhatsz ki és mit nem, a társadalmi elvárások, a viselkedési normák mennyire engedik meg az őszinteséget, mennyire válsz képmutatóvá, ha jóban akarsz lenni az emberekkel. 

 

A történet látszólag banális: Alceste, a főhős az őszintesége miatt egyik zűrös helyzetből a másikba csöppen, hisz kendőzetlen véleménye legtöbbször sértő a többiekre nézve. S a végén a közösség kiveti magából, illetve ő maga dönt úgy, hogy elhagyja a közösséget. Ezért mizantróp ő – embergyűlölő, emberkerülő. De valóban embergyűlölő-e?  

 

Talán éppen emberszeretete mondatja ki vele szépítgetés nélkül a véleményét. Bár ez a vélemény legtöbbször előnytelen a másik emberre nézve, Alceste látószöge csak a jellemhibákra, hiányosságokra, negatív tulajdonságokra irányul, pozitívat nem keres, így nem is talál. És hibáztatható-e a társadalom, illetve a szűkebb közösség, ha a hibák folyamatos felhánytorgatására indulatosan reagál? Ha a kritika destruktív, és a pozitív motiváció töredéke sem jelenik meg benne?

 

A választott Molière-darab interpretálása ezúttal az időtlenség irányába mozdult el. Ezt erősíti a díszlet is: a történet akárhol, akármikor játszódhat. Nincs itt most semmi 21. századi, semmi szlovákiai magyar, nincsenek politikai áthallások, helyzetelemzések, mögöttes üzenetek. A rendező azzal üzen, hogy nem üzen semmit. És bennem akaratlanul is az merül fel, hogy ha Czajlik József eddigi rendezéseivel kendőzetlenül mondta ki az igazat társadalmunkról, nemzeti hovatartozásunkról, világunk fonákságairól vagy épp a színház belső életéről (gondoljunk a Marat/Sade, Színházkomédia, Rükverc című előadásokra), akkor nyilván már beverték a fejét nemegyszer. Hát most itt van, nesztek, gondoljatok, amit akartok, nem mondok semmit, majd Molière beszél helyettem. (Ezért a véleményemért meg alighanem az én fejemet fogják beverni...)

 

A rendező keze nyoma persze így is markánsan megnyilvánul az előadásban. A minimalizált kellékhasználat, csaknem üres játéktér mindig arra készteti-kényszeríti a színészt, hogy saját testét, mozdulatait, mimikáját, gesztusait, hangsúlyait a maximális mértékig kihasználja. Súlya van itt minden pillantásnak, minden fejmozdulatnak. Megjelenik szemünk előtt a finomkodó, dilettáns költő (Benkő Géza), a mindenkit lekezelő nagyúri dáma (Szabadi Emőke), az egymással összecserélhető két üresfejű ficsúr (Nádasdi Péter, Madarász Máté), az erkölcsös és nagyon visszafogott hölgy (Latócky Katalin). Velük nagyjából tisztában vagyunk a kezdetektől fogva, tudjuk, mire számítsunk szemtől szembe, azt is tudjuk, mit mondanának a hátunk mögött. 

 

Komplikáltabb jellem Alceste jóbarátja, Philinte (Ollé Erik), aki – legalábbis barátjával szemben – megpróbál teljesen őszinte maradni, bár a közösségben óvatosan egyensúlyoz az igazmondás és elfogadhatóság határán. Ellenpólusa a főszereplő Alceste (Petrik Szilárd), aki következetesen és mindvégig igazat akar mondani, bár legtöbbször tudatosítja, hogy ezzel önmagának csak árt. Az igazi rejtély azonban Celimene (Varga Szilvia), Alceste szerelme. Ő a társaság lelke, az a művelt és szellemes hölgy, aki minden közösségben csillogni tud, mindenkivel jóban van, és aki nélkül nem történhet meg egyetlen valamirevaló összejövetel sem. Aztán szépen lassan kiderül, hogy Celimene képmutatása rosszabb, mint bárki másé, gúnyos hangú levelei, melyekben az érintetteket a hátuk mögött pocskondiázza, rosszindulatúak, bántóak, és legőszintébbnek tűnő szavai is megkérdőjeleződnek e levelek hatására. Alceste, bár jól látja hibáit, még így is kitartana mellette, ha a szeretett nő követné őt önként vállalt magányába, ám Celimene erre nem hajlandó. A közösség kell neki még így is, mert a közösség gyorsan elfelejti az intrikákat, nem tulajdonít nagy fontosságot a pletykáknak, illetve ahogy minden csoda három napig tart, úgy a Celimene körül kavart hűhó is hamar lecsillapul majd, és másik célpont kerül terítékre. Ebből a világból Alceste nem kér. Ha Celimene nem tart vele, akkor egyedül távozik. Philinte barátja és annak jegyese pedig hagyja őt elmenni. 

 

Mindez így elmondva hótkomolynak tűnik. Pedig Molière darabja vígjáték. És persze van benne számos kacagtató jelenet, de tudjuk, a nagy francia mester nem lehetne meg anélkül, hogy azért az orrunk alá ne fricskázzon egyet. Talán épp ez magyarázza, miért került a Thália színlapjára a "szomorú vígjáték" műfaji meghatározás.

 

A felejthetetlen pillanatok közül igazán említésre érdemes (minden hízelgés nélkül) az a jelenet, mikor Benkő Géza összefércelt szonettje "szépségeit" ecseteli, mikor Madarász Máté és Nádasdi Péter kezébe mikrofon kerül (a produkció jellegét nem árulom el, legyen meglepetés). Igazi nagy színészi csúcspont az, mikor Varga Szilvia és Petrik Szilárd megpróbálja rendkívül letisztult játékkal kibogozni kettejük bonyolult kapcsolatát. Nagy színházi élmény Szabadi Emőke képmutató mosolya meg számos oldalpillantása és Ollé Erik bátortalan és célt tévesztett lánykérése is. 

 

A fehér játékszín (díszlet: Fodor Viola) talán a tabula rasa, a tiszta lap, mely a kezdetnél mindenkinek megadatott. Ám a túlságosan is széles kapunyílás, melyen át az egyes szereplők a színpadra érkeznek, már korlátokat jelez – szélesnek széles ugyan, de alacsonyabb a kelleténél, valamilyen módon mindenkinek hajolnia, alkalmazkodnia kell. Alkalmazkodnia az elvárásokhoz, szabályokhoz. Pasztellszínű kosztümjeikben (jelmez: Őry Katalin) ezek a figurák talán nem is annyira rosszak, talán nem is annyira alakoskodók, hízelgők, képmutatók. Csak betartják a szabályokat, beilleszkednek, akklimatizálódnak... Az Alceste-féle önkényes igazmondóknak ebben a közegben semmi esélyük. 

 

Fotók: Tóth Emese

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :