[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mosolygós nő, acsarkodó férfiak

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2016-05-04

 

Mosolygós nő, acsarkodó férfiak

 

Carlo Goldoni – Mikó István – Ferkai Tamás: Mirandolina, te drága 

(Thália Színház, Kassa)

 

A Thália utolsó előadása minden évadban valami habkönnyű vígjáték szokott lenni, időnként zenés-táncos, időnként csak prózai. Tavaszra, évadzárásra ez való. Ahogy a természet színesedik, úgy a színészek is valami kis színessel búcsúznak az aktuális évadtól. Félreértés ne essék, abban a habkönnyűben szintén sok munka és sok szakmai tudás rejlik. Gyurkovics Misi bácsi mondta egyszer, a dráma a színész lelkét fárasztja, a vígjáték a színész testét. Ez a vélemény azonban kicsit sarkított, ma már a „komoly” műfajoknak is velejárója az igényes és fárasztó színpadi mozgás, ma már a zenész-táncos megizzadás mellé is kell belső átélés, igényes szerepformálás. Ma már minden bonyolultabb, mint a felvidéki magyar színészet hőskorában.  

 

Színkavalkád sok ajtóval

 

Ami Mirandolinát és társait illeti, nem volt semmi elvárásom, sem elképzelésem. Végighallgattam a sajtótájékoztatót, mely felkészített arra, hogy Goldoni Mirandolina című művének zenés és nem prózai verzióját fogom látni, Mikó István megzenésítésében és rendezésében. Végignéztem a próbafotókat, melyek nagyon élénk színű jelmezeket és díszletet mutattak. Tudatosult bennem, hogy Mirandolina maga álomszerep, hogy női főszerepek tekintetében szinte nem volt előzménye (Shakespeare mester nőalakjait még férfiak játszották), valamint az is, hogy az 1752-ben írt darabban már megjelennek a polgárok, szorgalmukkal és törekvéseikkel, jól leplezett megvetésükkel a rangkórság és arisztokraták iránt, akikből végül is egész jól megélnek…

 

Ért néhány meglepetés a nyilvános főpróbán. Ezekről szeretnék most írni.

A Thália színpada igazán nem mondható túl nagynak. A Goldoni-vígjáték helyszűke szempontjából kemény dió is lehetett volna. A cselekmény a fogadó udvarán játszódik. Ám a fogadó azért fogadó, hogy sok szobája legyen. Adva van három férfivendég – ezek mind más-más ajtón át jutnak a saját szobájukba. Később beállít két újabb vendég, ezúttal nő – ezeknek egy közös szobájuk van, de ez is újabb ajtót jelent. Továbbá van egy bejárat a konyhába, és két kijárat az utcára (a Livornóba vezető út és a vele ellentétes útirány). A díszlet ezt a sok komplikációt bravúrosan hidalta át, és elegendő hely maradt a színpadi mozgásra is. 

 

A „nagyonszínes” jelmezek a színpadon remekül mutattak (díszlet és jelmez: Latócky Katalin). Jókedvet, derűt sugároztak, a díszlet kicsit visszafogottabb színeihez jól illeszkedtek, nem voltak rikítók, se harsányak. Olyan igazi nyári kirándulós-szállodás, mediterrán hangulatuk volt. Sosem hittem volna, hogy Pólos Árpádot egyszer még rózsaszínben látom viszont. A fogadósné jelleméhez pedig nagyon jól állt a sárga és piros. 

 

Szeret, nem szeret

 

A jelmezeken és díszleten kívül is voltak rendkívüli színek ebben az előadásban.

Ott van például Forlipopoli, az elszegényedett nemes. Petrik Szilárd megformálásában egy kicsinyes, másokon élősködő, rangját fitogtató pojáca. Még a mások által meghagyott ennivalót is a zsebébe süllyeszti, és lépten-nyomon leszólja az újgazdagot – hogy pénze ugyan van, de viselkedni nem tud, ízlése sincs – holott ő maga éppúgy nem viselkedik kulturáltan. Sőt még annyira se. Veszélyes szerep. Könnyen átfordulhatna ripacskodásba, modorosságokba. De nem fordul át. A pojáca mindvégig őszinte és hiteles marad. És ettől aztán mindvégig élvezetes. A szörnyű parókájával együtt.

 

Ellenlábasa, Albafiorita (Pólos Árpád) számára nagy-nagy örömet okoz, ahányszor gazdagságát fitogtathatja. Látványos ajándékok, még látványosabb pénzszórás és úrias nagylelkűség. A legszebb a jellemében mégis az, hogy – bár élcelődik, piszkálódik – igazából senkit nem néz le, és az olcsó kis színésznőkkel éppannyira jól elszórakozik, mint a fogadósnéval, vagy a felsőbb származású urakkal.  

 

Ez a két szállóvendég körülrepkedi a fogadósnét. De inkább csak egymás bosszantására udvarolnak Mirandolinának, és fontosabb a kölcsönös piszkálódás, mint az udvarlás maga. A szavak és tettek mögött teljesen komolytalan a szándék, érzelem nincs, csak hetvenkedés, kivagyiság.  

 

Mirandolinának e két udvarlón kívül van egy igazi párja is, még ha látszólag semmi sem jelzi, hogy ebből az ismeretségből komoly kapcsolat válhat. Fabrizio, a pincér ugyanabból a közegből került elő, feltehetőleg hasonló neveltetéssel, értékrenddel, hasonló anyagi viszonyok közül. Elvben Mirandolina főnöke Fabriziónak, de fölérendeltségét annyira okosan és finoman kezeli, hogy észre sem vesszük. Ahogy Fabrizio sem.

Az Illés Oszkár megformálta pincért nagy-nagy dicséret illeti. Részemről extra borravaló. Nemcsak azért, mert szerepformálása mentes minden modorosságtól, bosszankodása őszinte, vágyakozása a szeretett nő után mély érzésből fakad, és nem holmi szeszély. Ez mind dicséretes dolog. De van valami, amit senki sem várt és ami mindenkit ámulatba ejt: ez pedig az a virtuóz zenei szólójáték, amit Oszkár a különböző nagyságú, vízzel megtöltött üvegekből és poharakból álló „hangszeren“ produkál. Felejthetetlen.

 

A színész találkozása a szereppel

 

A következő rendkívüli szín a darabban Szpisák Gyula, aki Ripafratta szolgáját alakítja. Nem meglepő, hogy színpadon van színházi menedzser létére. A Tháliában előbb-utóbb szinte mindenki színésszé válik. A rendező kiaknázta jellemkomikumra alkalmas külső megjelenését, és azt, ahogy kendőzetlenül önmagát adja a színpadon. Szpisák már a számos fesztiváldíjjal rendelkező Bodrogközi Színjátszók amatőr királyhelmeci csoport egy-egy előadásán is felvillant, és a Tháliához kerülvén is megjelenik időnként a színpadon. Ahányszor csak teszi, mindig felhívja magára a figyelmet.

Most leginkább azzal, ahogy a gazdája elől eleszi az ételt. Nyugodtan, természetesen, gátlások nélkül. És van még egy gyönyörű pillanata: amikor félreért egy vallomást, és azt hiszi, ő a címzettje. Egyszerű, hiteles, élvezetes epizód.

 

A fogadóban megjelenő színésznők (Lax Judit és Dégner Lilla) figurája kicsit elnagyolt. Nem lehet könnyű egy színésznek színészt játszani, még ám a ripacsabb fajtából, aki a megírt szerep szerint színészként folyton alakít valakit (most épp grófnőt, jól-rosszul). Lax Judit a végzet asszonya irányába mozdítja el a karaktert, Dégner Lilla a naiva irányába, de kettősük lehetne kontrasztosabb. Remek viszont a kettejük által lejtett erotikus tangó. Végre egy jó tánc (koreográfia: Richtarcsík Mihály). A darabban egyébként sok a bővérű tangózene és más mediterrán ritmusok, ám ezek a tánc és mozgás szempontjából kevésbé vannak kiaknázva.

 

A nagy meglepetés ebben a játékban a címszereplő, Varga Lívia. A rendkívül összetett érzelmiségű szerepben jól érzékelteti, mi a játék és mi a valóság, mi az érzelem és mi a tettetés. Végigszórakozhatjuk női taktikáit, melyekkel a kiszemelt morgós lovagot akarja jobb belátásra bírni a női nem iránt. Egy pillanatig sem vesszük azonban komolyan, aztán egyszer csak elhomályosul a szín, minden alak megdermed, és Mirandolina komoly vallomást tesz szerelemről és boldogságról – mi meg csak pisloghatunk, hogy akkor voltaképp ez most komoly? De aztán újra kivilágosodik a színpad, és bátran hihetjük továbra is, hogy vígjátékot nézünk. 

 

Ami a címszereplőnek hátrányára van a remek színészi játék mellett, az az ének. Sajnos a dallamok nem mindig az ő hangterjedelmére vannak szabva, a fejhangváltásai pedig még nem zökkenőmentesek. Tisztán szól, persze. Kórushangzásban remek lehetne. Csak szólóéneknek kevés. 

 

Párja, a Bocsárszky Attila által megformált Ripafratta morgós, arrogáns, irritáló. Ami teljesen rendjén van – hisz ezért akarja Mirandolina megleckéztetni. Hanem aztán apránként változnak a nézetei, a női nemhez való viszonyulása, és emiatt határozottan kínlódik… viszont épp ezt a kínlódást hiányoltam az alakításból. Valahogy nem tudtam elhinni, hogy egy megrögzött agglegényt látok, aki egyszerre csak rádöbben, hogy a nők mégse annyira érdektelenek. Valami hiányzott. Valószínűleg a nőgyűlölet.

 

Színes kis ajándék

 

Finálé, tablókép, zenés tapsrend. A közönség tapsol. Aztán, mikor kifelé sodródunk a nézőtérről, gyorsan számadást készítek magamban. Mit viszek el ebből az előadásból? Volt néhány jókedvre ingerlő, vidám színű kosztüm. Egy bravúros „üvegjáték”. Néhány remekbe szabott gesztus két egymásra acsarkodó vendégtől. Egy kedélyesen falatozó szolga. És Mirandolina őszinte, szép mosolya, mindvégig.   

 

Fotó: Thália Színház

  

  

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :