[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Mûvészettörténet I.

szerkesztette: SZABÓ OTTÓ, 2005-09-29

az írnok mosolya (egyiptom, óbirodalom)E tanulmány elmélkedés csupán. Elmélkedés az emberi kultúrtörténet kiemelkedõ eseményeirõl, a mûvészettörténet általánosan meghatározott korszakairól, stílusirányzatairól, az alkotó emberrõl és alkotásairól.


a híres



a harcos 

mosolya (archaikus görög kor)



az asszírok 

ugyan min mosolyognak (i.e. VII. sz)



Menkawré fáraó felsõbbrendû mosolya



szomorkás mosoly Pompeibõl



Octavianusnak 

a szája szögletében bujkál a mosoly



ez talán a 

legismertebb mosoly



a rhodoszi Vénusz egész 

testébõl mosoly sugárzik



az északi 

Giocconda Vermeertõl



a XX.század 

mosolya Brancusitól



Modigliani kesernyés mosolya



Picasso szögletes jókedve



de Kooning idétlen nevetése



Duchamp-Villon leegyszerûsített mosolya



mámoros mosoly egy római vázáról



a gyõztesek mosolya (antik görög mûv., klasszikus kor)




A kép és a szörnyeteg

Olyan esztétikai vizsgálódásról lesz szó az alábbiakban, amelyet nem mûvészettörténész, nem is esztéta, hanem képzõmûvész írt. Olyasvalaki, aki maga is csak kérdez. Válaszokat keres.
Vajon tudhatunk-e mindent pontosan…
Vajon megfelelnek-e a kapott válaszok a valóságnak…?
„A valóság minden tudása lehetõség…” – állítja Kierkegaard. Tehát szubjektív. A kapott válasz is valószínûleg csupán szubjektív vélemény lehet. Bárhol és bármiben is olvassa az ember.
Az itt leírtakban általánosan elfogadott tények közt próbálok járható ösvényt keresni. Magamnak! Hogy miért teszem mégis közzé? Nem tudom. Valójában én magam sem értem.
Objektív tények közt szubjektív vélemények.
Általánosan elfogadott határok között szabadon...


Elõször is:
talán a legfontosabb megvizsgálnunk, hogy mit takar a mûvészet fogalma.
– Egyfajta életmódot?
– Küldetést?
– Mesterséget?
– Képmutatást?
– Megismerést?
– Kényszert?
– Kedvtelést?
– Neurózist?

A mûvészet a valóság bizonyos esztétikai elvek szerinti megjelenítése – állítják a lexikonok.
És – szorosan összefügg az alkotással (vagy a folyamattal, vagy az alkotni vágyással)
Persze, nem teljesen fedi ez a valóságot.
Mûvészet… Vajon mi a mûvészet?
És vajon mi a valóság?
Mi a különbség a valós és a látszólagos között?
Mi a különbség az egyes és az általános között?

Rengeteg mellékes kérdést lehetne még feltenni, keresni választ rájuk, logikusan és tisztán megmagyarázni fogalmakat – de minek…
Nem tudományos tételeken áll vagy bukik a lényeg, hanem, hogy beépítjük-e téglaként éppen épülõ templomunk falába a kapott válaszokat és információkat, vagy sem.
Íme, az én tégláim!

Mûvészet…
Nehéz kifejteni, hogy mi a mûvészet, hiszen minden történelmi korszak a saját felfogása szerint magyarázza azt. Mûvészet és alkotás szorosan összefügg. Az egyik kényszer alkotni valami maradandót, a másik maga a folyamat. Az egyik vágy, a másik törekvés a megvalósításra. Mûvészet és alkotás együtt kísérlet arra, hogy legyõzzük az idõt.


Mi az élet értelme és célja?
Végállomás-e a halál, vagy maga a cél?
– Idõtlen és boldog örökkévalóság…

Az örök élet boldogságát keresi, kutatja, és nem találja az ember. Feltételezhetõ, hogy rosszul fogalmazza meg a kérdéseit. Minél pontosabb akar lenni, minél jobban a lényegre törekszik, annál inkább elsekélyesedik a mondanivalója.
Az örök élet boldogságát keresi, kutatja vallásokban, mesékben és mítoszokban. Filozófiákban, mûalkotásokban, történelmi összefüggésekben, régi sírokban, kõtáblákon és könyvekben… Keresi a föld felszínén és a föld alatt, a vizekben és a föld felett – és nem leli… Pedig ha jobban odafigyelne, ha nemcsak nézne, de látna is, ha az összefüggéseket felfedezné, ha nemcsak hallgatna, de hallana is – annyit már mindenesetre kibogozott volna, hogy van miért élni.

Amíg ember él a Földön létezik a bábeli torony is, léteznek Egyiptom piramisai és általuk a fáraók is, akik nevét viselik. Homérosz és általa Achillesz, létezik Platón és léteznek Arisztotelész gondolatai, Feidiasz, Nagy Sándor, Julius Ceasar, Vergilius, Aurélius Augustinus – és még sorolhatnám, hiszen ez csak a kezdet kezdete. Léteznek – vagyis vannak.
Némelyek alkotásaikban élnek tovább, némelyek dicsõ tetteikben.
Az arrogáns és mogorva Michelangelo az alkotásaiban letisztulva él tovább, akár az õrült van Gogh. A részeges Modigliani, a bûnözõnek tartott Villon vagy a hatóságok elõl egész életében menekülõ Caravaggio talán mûveik által váltották meg magukat és nyerték el az örök életet.

Minden embernek megadatott, hogy valami maradandót alkosson, hogy nyomot hagyjon vagy legalább, hogy a gyerekei emlékezetében éljen tovább egy ideig.
A kopjafák és a keresztek még sokáig õrzik az emlékét annak, aki már elment, de végül a sírtáblák is elenyésznek…
Hátha csak egyedül vagyunk a világban – elmélkedik Aurélius Augustinus, felvetve a független egyéniség gondolatát, aki már képes elgondolkodni a világ dolgai felõl, aki önállóan, egyedül dönt az igaz és a hamis dolgában. Egyedül – még ha rosszul is. Nem nézi a „több” érdekét, egyedül az õ élete fontos… Nem a Sok, az általános az értékes, hanem az egyedi, az Egy… Az eredet, vagyis a kezdet, a lényeg közvetlen környezetébõl származó. Az eredeti…
„Istennek szüksége van rám, mert ha én nem lennék, õ sem lenne…”– elmélkedik Eckhart mester a gótika korának keresztény misztikusa.
A késõbbi korokra az általánosan érvényes igazság erõszakos elfogadtatása vált jellemzõvé. Egymást érték az általános háborús konfliktusok, amelyekben elvérzett a szubjektív vélemény. Az egyén és nézetei hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve csaknem minden történelmi korban.
Az újkortól szinte napjainkig az általánosan érvényes igazságot tudományos magyarázatokkal igyekeztek ráerõszakolni mindenkire. Azért annyira fontos, hogy túlságosan nagy mûveltségre ne tegyen szert az ember, hogy könnyen manipulálható legyen. A félmûvelt ugyanis megbízik a tudományos magyarázatokban, elhiszi, hogy az õt képviselõ okosabbak tényleg õt képviselik. Kételyeire tudományos magyarázatokat kap, és bármit elhisz, ami meg van magyarázva, és logikusan alá van támasztva.
Az élet viszont csöppet sem logikus.
Nagy titkait nem a ráció, hanem a szentiment képes csak megérteni. Valamint a dolgokba beleérzõ intellekt.
A tudományok fejlõdésétõl remélte az ember, hogy választ kaphat az élet nagy kérdéseire és problémáira, aztán az általánosan érvényes boldogság, béke, harmónia helyett általános hazugságot, csalást, kegyetlenséget és durvaságot talált mindenütt.
Az élet minden területén.
Épp az ellenkezõje történt, mint amit akart: az igazságot firtatta, és mikor felfedezte, rá kellett ébrednie, hogy hazudnia kell egy szebb világot. Úgy magának, mint a gyermekeinek, hogy a „dolgok szörnyû és rejtélyes karaktere” fölött gyõzni tudjon.
Ez idáig még nem gyõzött. Nem lehet ugyanis hazugságokra építkezni.
A világ olyan, amilyen! Nem kellene életeket áldozni azért, hogy másféle legyen.


A kezdetekkor itt éltek az angyalok a földön és házasodtak az ember lányaival – állítja Mózes valamelyik könyve.
Tényleg így lett volna? Hiszen a történelemtudományok fellendülése óta ezerféle magyarázat született már a vélt okokról. Az elsõ ókori civilizációk fejlettsége annyira megdöbbenti a ma emberét, hogy legújabban földönkívüliek beavatkozását véli felfedezni.
Kezdetben itt éltek az angyalok a földön…
A mezopotámiai népek tanúsága szerint is, a Nílus völgyében is, vagy akár görög-római világban – mindez kézenfekvõ valóság volt. Nyomait mindenütt megtalálták, mégis belemagyarázzák a dolgokba a jelen elképzeléseit a múltról. Minden korszak minden hatalmon lévõ rendszere beleülteti a múltba a saját jelenléte törvényszerûségeit. A múltat használja tanúként kétes ügyei perénél. Átírja, kiszínezi, meghamisítja, ha kell.
Róma elõbb kirabolta a világot, majd rájött arra, hogy a pénz nem boldogít és felfedezte magának a humánumot. És ez okozta pusztulását. Humánus polgárok elkényeztetett fiai már nem lesznek határozott és kemény katonák. Már nem képesek fegyelmezetten és gondolkodás nélkül teljesíteni a legvadabb parancsot is.
A hanyatlás több száz évig tartott. Közben úgy megsokasult az ember bûne, fokozódott arcátlansága és önteltsége, hogy „elfordította Isten az õ orcáját”.

Az Ige, ami kezdetben Istennél volt, testté lett. Tanította az embereket. Gyógyította az embereket. Vigasztalta a megfáradtakat, a kiábrándultakat, szerette ellenségeit. Hídról és szakadékról beszélt, útról és igazságról. Mikor aztán az embernek az az érzése támadt, hogy megáll már a saját lábán is, és hogy már világos elõtte, hogy mi a szép, a jó és az igaz – azon túl az Ige már csak korlát volt. A fejlõdés akadálya.
Útjában állt az önmegváltásnak, hát elveszejtették.
Egy ideig fejlõdésként könyvelték el az egyre halmozódó javakat, a jólétet, majd a lelkesedés alábbhagyott. Beköszöntött a dekadencia hosszú õsze. Színes, pazar, szüretektõl boldog, vidám, zajos õsz. Ha a természetrõl van szó, mindenki elõtt világos, hogy nemsokára jön a tél. És csend. És hó. És halál.
Ha viszont az ember természetérõl van szó, akkor meg az világos, hogy szándékosan nem akarja az összefüggéseket felfedezni: attól még, ugye, hogy valami ez idáig mindig bekövetkezett, még nem feltétlenül fog most is megtörténni. Attól még, hogy idáig mindenki meghalt, még nem kell mindig így történnie…
Istent a tábortüzek mellett ábrándozó pásztornépek rajzolták az égre, de a mi világunk bebizonyította, hogy csak a képzelet szüleménye… Valójában az ideális emberrõl alkotott elképzelések leképezése…
Aztán mindenki egyedül maradt.
Lógva maradt a semmiben.
A pusztulásban, amikor már mindenki jelek után áhítozott, hiába elevenítették fel a régi imákat, hiába könyörögtek. Nem tudták megszólítani az Istent. A nyelvet elfelejtették, beszédüket pedig már nem értette a transzcendens világ.


A természeti jelenségek tudományos magyarázatai nagy nehezen kultúrát teremtettek, amelyet elkápráztattak saját vívmányai, elvakított saját nagysága – a nagy stílus. Amikor már végre feltette a pontokat az „ö” betûre, kijelenthette:
– öö!
És ez után már minden változás csak hanyatlás lehet.
Kinevette a transzcendens világot, eltávolodott a természettõl…, aztán magára maradt a sok fölötte zsarnokoskodó képlettel és bizonyítékkal. A sok logikusnak ható értelmetlen dologgal. A tudományosan megalapozott és kivitelezett láncreakcióval és a hadászati felhasználásával…
– És megijedt.
Magára maradt a megmagyarázott, de mégis természetfelettinek tûnõ dolgokkal, magára maradt lelki problémáival.
A dekadencia, amely mint súlyos, nehéz köd terjed úgy a mennyben, mint a földön is, fogékonnyá tette az okkult dolgok iránt. Megérezte ugyanis a természetfeletti erõk hatását, gyakran megmagyarázhatatlan dolgokat él át, de a tájékozódást már elvesztette. Eltévedt. Megízlelte a szabadságot, ami szorongást váltott ki belõle. „A szorongás a szabadság valósága, lehetõség a lehetõségre” – állítja Kierkegaard és hasonlóan fejezi ki magát József Attila is a „Ti jók vagytok mindannyian” címû versében.
Úgy tûnik, tényleg egyedül vagyunk a világban. Létezünk (egzisztálunk). Kiszabadultunk. Szabadok voltunk egykor (eleinte ujjongtunk a boldogságtól), de most már elég; már hazakívánkozunk.

Minden szubjektív.
Minden annak a függvénye, hogy Én hogyan fogom fel a dolgokat. Milyen családban nõttem fel, milyen a mûveltségem, milyen az értékrendem. Hiszek-e Istenben vagy sem…
A születésem – nem egészen az enyém. Kínnal, szenvedéssel megszült az anyám. Felelõtlenül a transzcendens világból ideráncigált – felfogható így is.
A halálom viszont már egyedül az enyém. Még ha úgy hiszik mások, hogy velem együtt fogják átérezni, akkor is csak az enyém. Akkor én fogom meghatározni önmagamat.
A pillanat hatalmával. A megállított pillanat hatalmával. „A pillanat” – ugyanis – „nem az idõhöz tartozik, hanem az öröklét atomja. Az öröklét elsõ visszatükrözõdése az idõben; az öröklét elsõ kísérlete az idõ megállítására. A pillanatban a jelen örök és az örökkévaló jelen; ez az egyidejûség az igazság. Az ember élete egymástól teljesen független transzcendens pillanatok sorozata…” (Kierkegaard)

A pillanat lehet a mûvészet lényege. Hiszen életünk minden pillanata egy-egy kép.
Nem bizonyos esztétikai normák szerinti kép, hanem megfelelni akarás. Vagy megfelelni nem akarás…
Ne firtassuk, hogy mi a szép. Sem azt, hogy mi az igazság. Azt se, hogy mi a jó.
Keressük végre azt, hogy életünk minden pillanatában kinek akartunk megfelelni (vagy nem megfelelni).


„A szubjektivitás az igazság, a szubjektivitás a valóság”. (Kierkegaard)

Ahhoz, hogy a mûvészetet megérthessük, hogy a mûalkotások üzenetét fel tudjuk fogni, tudatosítanunk kell, hogy a mûalkotás lényegében a mûvész bonyolult lelkivilágának a lenyomata…
A mûalkotás olyan szubjektív igazság, amely metszéspontja lehet az alkotó és a befogadó szubjektivitásnak. Színtere lehet világok találkozásának.

„A mûvészet önmegváltás” Nietzsche szerint. Értékrendszerünk torzulására utal, hogy a mûalkotásban elsõsorban a szépet keressük és nem egy olyan gondolatot, amit beszédben elmondani, vagy szavakkal leírni nem lehet.
Nem szabad leragadnunk az elõzõ generációk által közvetített Szép fogalmánál; a lényeg ugyanis az, hogy „milyen mértékben meri felismerni valaki a dolgok szörnyû és rejtélyes karakterét.” (Nietzsche)
„A mûvészet hazugság – viszont több mint puszta fantáziálás, mert megváltoztatja az értékeket.”
„Finoman csinálnak az emberbõl bolondot, ha finom lény, durván, ha faragatlan…”
„A szép fogalma éppen olyan kevéssé létezik, mint a jó, az igaz. Ezek csak egy bizonyos embertípus fennmaradási feltételei.”
A csúnya egy típus hanyatlását jelenti. „A belsõ vágyak ellentmondását és hiányos koordinációját, a szervezõerõ csökkenését, az akarat megcsappanását…” (Nietzsche)

Kierkegaard szerint a valóság szubjektív és szerinte ez az igazság. Nietzsche viszont objektivitásra törekszik.
„Minden ember egy önmagába zárt külön világ” – állítja Kierkegaard. Ha az igazság valóban szubjektív, akkor nem közölhetõ senkivel? Mi értelme van akkor bármilyen beszélgetésnek?
Nem lehet ugyanis annyira közömbös és távolságtartó az ember, hogy bármivel, amit elbeszél, megvitat, megítél, véleményez és analizál – ne befolyásolna másokat.
Ha észrevételeinket, tapasztalatainkat, érzéseinket, felfedezéseinket, elméleteinket másokkal is közölni akarjuk, ez már törekvés egyfajta objektivitásra. Fõleg, ha tanácsokat adunk, ha véleményt nyilvánítunk…
„A szubjektivitás az igazság, az objektívvá válás akarása ellenben a nem-igazság.” (Kierkegaard)
Tehát Nietzsche és Kierkegaard szintéziseként elmondható, hogy a mûvészet olyan szubjektív valóság, ami objektivitásra törekszik.


A mûvészet és a hazugság…
„Csak Egy világ van, ez pedig hamis, kegyetlen, ellentmondásos, megtévesztõ és értelmetlen.
Ilyen világ a való világ. Szükségünk van a hazugságra, hogy ezen az igazságon diadalt arathassunk.”
„A lét szörnyû és rejtélyes karakteréhez tartozik az a tény, hogy hazugság szükséges az élethez…”– állítja Nietzsche.

Gondoljunk csak ifjúkorunk regényeire: Jókai és Gárdonyi mûvei, Balzac, Tolsztoj alkotásai – amikor részletezõ pontossággal leírnak minden kis eseményt, szobában, utcán, csatatéren…, ki mit kiabál, beszél, ki milyen terhek súlya alatt csuklik össze – ezek mind, mind kitalációk. Ne mondjuk rá, hogy hazugság, hanem mondjuk például azt, hogy nem-igazság. Fikció.
Leonardo Mona Lisája – sem férfi, sem nõ. Sem ember sem angyal. Kitaláció…
Michelangelo Mózese például… – próbáljuk csak megállapítani, hogy hány esztendõs férfiról van szó… Biztos, hogy szarvai is voltak?
Dávid testalkata egészen biztos, hogy ilyen volt? Biztosan így nézett ki? Biztosan meztelenül vette fel a harcot Góliáttal? Biztos, hogy így nézett rá? Az arca hasonlít?
– Biztos, hogy ez a legfontosabb?
– Ha nem, akkor mi...?


Sokszor tapasztalhattuk, hogy az egyszerû, lényegretörõ igazságot kitalált történetek által próbálják megmagyarázni. Beburkolják, becsomagolják, körülírják, hogy emészthetõ legyen. Felöltöztetik a meztelen igazságot, hogy nehogy megbotránkoztasson sok finom lelket.
Inkább elhallgatjuk az igazságot, nehogy fájdalmat okozzon.
Ha az az igazság, hogy betegek vagyunk, ugyan miért küzdünk ellene?
Amikor nem szép a meztelen igazság, miért díszítjük fel azt?
Amikor a tiszta igazság nekünk nem jó, miért dramatizáljuk azt?
– Szóval…?!

A mûvészi hajlam adottság. Veleszületett adottság. Megtanulni nem lehet. Viszont tanulás szükséges a kimûveléséhez.

„A mûvészi õserõ a gazdaság kényszerítõ ereje… A tehetséges ember tehetségének áldozata is: tehetsége vámpír gyanánt zsarnokoskodik rajta” – fejtegeti Nietzsche.
Miért ragad tollat valaki, és miért töri a fejét bonyolult szóösszetételeken és rímeken?
Miért fog ecsetet valaki és vésõt?
Milyen hangok és dallamok zúgnak, lüktetnek és kavarognak a fejben?
Mi az az erõ, ami nem hagy nyugodni?
Milyen vágy akar enyhülni?

Mûvészi erõk szabadulnak fel Nietzsche szerint az álomban és a mámorban is.
Az álomban a képiség, az összekapcsolódás, a költészet ereje. A mámorban a szenvedély, a mozgás, az ének és a tánc ereje.
Az egyik a mûvészet Apollonikus oldala, a másik a Dionüszikus. Az egyik vizionárius kényszer, a másik orgiasztikus.

Más:
„Az alkotásban fogalmazódik meg a gondolat – formába rendezõdik az anyag.”
„Az anyag elsõdleges” – véli Arisztotelész – „és másodlagosan elsõdleges a forma”.
„A természetben csak megformált anyag létezik” – teszi hozzá.

„Anya – g” ! Így hangzik C. G. Jung híres, egy szóba összegzett kategorikus imperatívusza.
„Anyag forma nélkül nem létezik, viszont a forma önmagában csak lehetõség.”

A mûvészet talán a végtelen és a véges, az idõbeli és az örök, a szabadság és a szükségszerûség szintézise. Szintézis, vagyis két ellentétes fogalom látszólagos ellentmondásának megszüntetése.
Miként hozható össze az idõ és az örökkévalóság?
A jelent a pillanat határozza meg, a pillanatnak az ad tartalmat, hogy nem az idõhöz tartozik, hanem az öröklét atomja. A külvilágban ilyen pillanat nincs, amiben a jelen örök és az örökkévaló jelen.
Kierkegaard szerint ez az egyidejûség az igazság. Végsõ fokon tehát az idõ csak a test számára létezik.

– Valóban nem lenne ilyen pillanat?
– A mûvészet a mûalkotásban nem az ilyen pillanatot akarja bizonyítani?
A pillanat az öröklét elsõ visszatükrözõdése az idõben, elsõ kísérlete az idõ megállítására.
Halálunkkor mindent itt kell hagynunk, ami anyagi jellegû, a tudást viszont és a megszerzett összes ismeretet, jó és rossz tapasztalatot, élményt és gondolatot magunkkal visszük…
A tárgyak képeit, emlékeit… Mindent, ami kimondható és leírható volt, mindent, ami kifejezhetõ volt.
Azokat az ismereteket, amiket mi magunk szedtünk össze könyvek által, tapasztalatok és magyarázatok által, kézzelfogható bizonyítékok vagy feltételezés által – valamint a mûvészetek által.
A fent leírtak alapján látható, hogy a mûvészet lényegében a megismerés egyik folyamata, általa birtokba vehetünk elvont és megfogalmazhatatlan hangulatokat és lelkiállapotokat, a félelem, a szorongás, a boldogság, az öröm rengeteg élményváltozatát.
Egy gyönyörû táj látványát képként regisztrálom, nem kell hozzá realisztikus vagy naturalisztikus festmény. Egy festett tájkép látványa által viszont a mûvész lelkivilágával is kapcsolatba kerülök.
Egy megfestett tájkép a saját élményemet az alkotója élményével és még annyi minden mással is gazdagítja.

A mûvészet nem az igazságra törekszik – mégsem hazugság. Nem a puszta igazat mondja el, hanem megmagyaráz és elhitet, nem a szépet fogalmazza meg, hanem feldíszít és megszépít, nem a tiszta igazsággal foglalkozik, hanem dramatizál: eltúlozza a rosszat, hogy a jó jobbnak tûnjön.
A mûvészet olyan hazugság, amelyre óriási szüksége van alkotónak és befogadónak egyaránt.
Nem az etika, hanem az esztétika lehet csak mércéje.


Az esztétika – egy újabb fogalom, amelyet elemeznünk kell, hogy megérthessük, mi miért olyan, amilyen.

…Az esztétika a filozófia egyik ága. A széppel, a mûalkotásokban megnyilatkozó széppel, valamint a mûvészetek elméletével foglalkozik.
Az esztétika vizsgálódásának tárgya lehet természeti, társadalmi és mûvészeti.
A fogalmat elsõként Baumgarten – 18. századi német filozófus használta…
Ez is egy olyan száraz és rideg meghatározás, hogy az ember eleve kétkedéssel áll hozzá.
Szép. Mi az, hogy szép?
Nekünk úgy tanították, hogy szép az, ami a szemnek érdek nélkül tetszik…
És mi van akkor, ha az ember érdekelt a dologban? (a saját gyerekérõl, szerelmérõl már nem mondhat véleményt?)
Aztán módosították, jobban mondva visszatértek az eredeti, egyszerûbb változathoz, amit Arisztotelész állított: szép az, ami tetszik.
Nagyszerû meghatározás. Egyszerû és lényegretörõ.
Ebbõl viszont az derül ki, hogy a szépség fogalma attól függ, hogy tetszik-e…
És akkor ez a fogalom is szubjektív.
Mindenkinek más és másféle az ízlése, mindenkinek más és más dolog tetszik. – De akkor nagy a valószínûsége, hogy a szépség fogalma, mint meghatározó, biztos pont, mint mérce nem is létezik.
Nietzsche találta volna el a helyes választ?
Hogy a szép – akár a jó és az igaz – nem léteznek. Pusztán némely típus magszépülésérõl, vagy dekadenciájáról (hanyatlás, züllés) beszélhetünk.
Ezeket a fogalmakat minden korszakban a domináns típus (faj, nemzet) úgy alakítja át, hogy ezen a fogalmakkal a saját dominanciáját alátámassza.
„A megszépülés a megnövekedett erõ következménye. A megszépülés egy gyõzedelmes akarat, felfokozott koordináció, valamennyi erõs vágy harmonizálása, egy hiánytalanul merõleges gravitáló erõ kifejezõdése. Logikai és geometriai egyszerûsödés.
A fejlõdés tetõpontja: a nagy stílus”. (Nietzsche)

Aquinói Tamás, a skolasztika fejedelme, így elmélkedik: „a szépség a forma érzékelhetõ dimenziókban megcsillanó fénye. A szépség csak a tudat fényében, az ember élményében jelentkezik”.
Tehát e fogalom szubjektív voltát Aquinói Tamás is vallotta – jóval elõbb, mint az olyan gyakran általam idézett két gondolkodó.

Mondhatjuk úgy is – Aquinói Tamás, Kierkegaard és Nietzsche szintéziseként – hogy a szépség egy szubjektív élmény. Ha objektívvé akarják tenni, akkor már pusztán egy domináns embertípus egyik fennmaradási feltétele.

Visszatérve a lexikonok meghatározásához…
Miszerint: az esztétika vizsgálódásának tárgya lehet természeti, társadalmi és mûvészeti.
Felmerül a kérdés, hogy az esztétika vizsgálódásának tárgya lehet-e más, mint emberi alkotás?

Szép vagy csúf, jó vagy rossz, igaz vagy hamis – csak az ember felfogása szerint létezik.
Szubjektív fogalmak, és az ember viszonya ezekhez a fogalmakhoz: döntés

„Minden ember önmagába zárt külön világ, minden indivíduum örök inkognitóban él; ebben az értelemben az inkognitó az emberi létezés egyik alapstruktúrája ”.
(Kierkegaard)


Ez volt a bevezetõ: az a szemüveg, amelyen keresztül én a mûvészettörténetet szemlélem.


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :