Múzsák szolgálatban I.

Hetek óta semmi más, csak keser hírek, benyomások arról, mi lesz az iskolákkal, meg nincs gyerek, stb. A kérdés részemrõl onnan érdekes, van-e irodalmi nevelés, vagy egyáltalán nevelés, ebben a mozakiosra sikeredett közösségben, ami már tán nem is az...

Múzsák, munkakönyvvel sorban állva I.
Szép alakú lányok. Kilencen álldogállnak a folyosón, hajuk bekötve, munkaruha rajtuk, mellettük a takarításhoz szükséges szerszámok, szerek, felszerelés. Nem könnyû munka a monitoroktól ionizált levegõjû  iroda lomját eltakarítani. A jövõt illetõ kilátásokról pedig annyit, lassan beállhatnak a sorba, munkakönyvvel a kézben, mint anno és várhatják a jobb sorsot, vagy esetleg emigrálhatnak a nyugatibb európai részek felé, talán ott még van irodalom és lehet valamit továbbadni is belõle. Falanszteri kép, nem ez a valóság még teljesen, de lassacskán már közel fogunk állni hozzá.
Irodalmi nevelésrõl, szlovákiai irodalmi nevelésrõl akarnék szólni. Szempontkeresés. Mint szlovákiai magyar nemzetiségû állampolgár, mint ott írni próbáló ember, képes vagyok-e erre? Nem tudományos szempontok szerinti csak megélt tapasztalatok alapján talán megpróbálkozhatunk egy kisebb elemzéssel. Amikor megfogyatkozó gyermeklátszámok miatt megszûnés fenyeget számos kisiskolát.
Számomra már az eleve kérdés, hogy nevelés vagy oktatás folyik-e az iskolákban? Néhány kevésszámú pozitív példát leszámítva úgy gondolom, nincs is igazán nevelés, csak oktatás. A pedagógust nem hibáztatom, nem hibáztathatom érte. Nem hibáztathatom, mert alulfizetett, motiválatlan, ha pedig ki akarna törni az egyenszürkébõl, általában értetlenség, akadályok, gátak várnák. Miért vállalkozna hát rá? Az alaptanterv értelmében nincs is ideje, az osztálylétszámok és egyéb objektív körülmények miatt pedig esetleg nincs energiája arra, hogy neveljen és ne csak oktasson. Számtalan fáradt, megfáradt, megkeseredett pedagógussal, tanáremberrel találkozva azt érzem: az alapiskolában tanítók, de a középiskolákban tanítók többsége fõleg rendfenntartói feladatokban reked el. Behavazódik mindenféle szamárságok kimutatásába, dolgozathalmokat javít, esetleg néhány megszállottabb versenyre készít fel gyereket. Emellett elmélyülésre, igazi nevelésre vagy nem marad idõ, vagy olyan az emberanyag, hogy arról a legjobb szándékú nevelési hatás is lepereg. Különõsen akkor, ha irodalomról, netántán magyar irodalomról van szó. Nem gondolkodnak, nem olvasnak, nem beszélnek a gyerekek, legalábbis nem az elvárásaim szerint. Múltkoriban a székesfõváros (értsd Budepest) metrójában utazva két lépésnyire tõlem két fiatal beszélgetett. Beszélgetett? Szókincsük megállt mondjuk száz szónál, ebbõl húsz a számítógépes  és a maroktelefonok használati utasításait tartalmazó szakszótárból kiolvasható, a többi méla szleng. Ami nem volna baj, ha csupán sajátos nyelként használnák és másképpen, tehát normális magyarsággal is komunikálnának. De nem így van! Õk száz szóval is megértetik magukat egymással és a világgal is. Nincs szükségük verbális kommunikációra. Ha elragadtatnám a fantáziám, akkor azt kellene mondanom, még néhány évtized és a magyar nyelv hangjaiból kialakult, ugatásszerû, a neandertáli õsember kommunikációs szintjének megfelelõ nyelven fog egymásra ugatni a fél (de melyik fél?) nemzet, miközben valamilyen elektronikus ketyerén abszoltúe leegyszerûített jeleket küldözgetnek egymásnak.
Itt lenne a felelõssége a nevelésnek, az irodalmi nevelésnek, hiszen gondolkodni és beszélni kellene elébb megtanítani az embereket. Ha nem kívánatos az, hogy mûvelt fõk éljenek egy országban, akkor a leépülés folyamata megállíthatatlan. Kérdés, kívánatos-e a jelenlegi szlovákiai (vagy akár magyarországi) politika szempontjából a mûveltség, a magyar mûveltség Szlovákiában. Netán annál jobb, ha minél több szellemileg félállati sorban, segédmunkási végzettséghez elegendõ tudással és mûveltséggel rendelkezõ szlovákiai magyar állampolgár lesz? E kérdésre még nincs válasz, minden lehetséges minálunk, miképpen annak az ellentétje is.
(az írás I. része, folyt köv.)