[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

"Művészet"

szerző: Lovas Enikő 2012-11-07

 

 

„Serge barátom vásárolt egy képet. A festmény körülbelül egy hatvanszor egy húsz, és fehér. Fehér az alap, és ha az ember hunyorít, haránt irányú fehér pászmákat vesz észre rajta. Serge barátom régóta a barátom. Sikeres fiú, bőrgyógyász, és szereti a művészetet.“

 

Marc jellemzi e szavakkal a barátját, és skicceli fel egyúttal a konfliktus alapjait Yazmina Reza „Művészet“ (Art!, felkiáltójellel, a magyar fordításban pedig idézőjellel) c. darabjának elején. A nézőtéri reakció már ezen a ponton, hacsak nem túlságosan fegyelmezett a közönség, az azonnali nevetés – vagy legalább egy elfojtott „ajaj“. A kép is hamarost megjelenik, hozza Serge büszkén-boldogan, és akasztja is fel mindjárt a tojásfehér vászon jelképezte lakásfalra.
El tetszettek képzelni, ugye? A tojásfehér vásznat rajta az „egyhatvanszor-egyhúsz“ másik fehér vászonnal. Ez utóbbi, mint később megtudjuk, egy Antrios, és Serge kétszázezer frankot adott érte.
Pillanatokon belül benne vagyunk a „dráma“ sűrűjében. Ahogy a három barát – a kortársművészet-pártoló bőrgyógyász Serge (Petrik Szilárd), a racionális gondolkodású repülőmérnök Marc (Dudás Péter) és a nősülés előtt álló jó fiú Yvan (Nádasdi Péter), aki eddig textilben utazott, de most átnyergelt a papírra – életébe beköltözik ez a Tárgy, felbolydul minden.

 

Kitérő következik:
Attól függetlenül, hogy a színpadon egy ilyen tárgy természete szerint jelzés csak, nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem néhány festőművész barátomat, hogy számukra festmény-e az Antrios, az egy hatvanszor egy húsz fehér kép. Hogy egyáltalán elgondolkodtak-e azon, hogy az egy festmény-e. Válaszoltak, ki-ki habitusa szerint. Lenyűgöző dolgokról meséltek, csak kétféle választ nem hallottam senkitől se: kategorikus igent és kategorikus nemet.
(Különben is, ha Ad Reinhardt 203,8 x 109,5 cm fekete Paintingje vagy Yves Klein kék monokrómja, amin mégcsak ecsetnyomok sincsenek, festmény, akkor mi jogon deklasszifikálnánk, ugye, pont egy színházi, fehér Antriost?)
 

Ámde a kép maga a provokáció. Pontosabban: katalizátor. Hideg-fehér fény („az Antrios nem fehér!“, mordul fel Serge többször is“), nem világít, de a kapcsolatok és az emberek, egyenként is megnézetnek és megméretnek benne. Benne és általa. Nagy felzúdulások és egymásnak való beolvasások kezdődnek meg azzal indítva, hogy Marc nem érti, hogyan vehetett meg Serge kétszáz rongyért egy ilyen „szart“, Serge pedig azt nem érti, Marc hogy vonhatja kétségbe már azt is, hogy az Antrios tetszhet neki... Yvan hajlamai szerint mindent és mindenkit megértene (nem hiába jár hat éve analízisbe), legfeljebb azt nem, hogy hogy lehet egy akármilyen képből – pláne barátok között – afféle casus belli.

 

A színpadon artikulálódó probléma azonban csak mellékesen az, hogy műtárgy-e az Antrios, bár a nézőteret határozottan foglalkoztatja. Tapintható feszültségben várja, hogy fenn a színpadon egyezzenek már meg valamiben. (Mondjuk abban, hogy „a király meztelen“...?) Csakhogy közben hús-vér emberek barátságuk, magánéletük súlyos válságát élik, a figyelem tehát másfelé, más szintekre terelődik.
Az előadás egyik csodája, hogy fantasztikus azonosulási síkokat kínál a nézők számára a szereplőkkel – majd ezeket elforgatja. Az elfordulás iránya viszont mindig horizontális. Hol Serge-zsel, hol Marckal, hol Yvannal tart és érez az ember. A változások valódi drámája azonban – a mélységek és magasságok irányába – egy-egy bizonytalan ponton mindig megáll.
Pedig rettenetes, gonosz mondatok hangzanak itt el, egymásnak címezve. Szó esik cserbenhagyásról, árulásról, nevezik egymást gyávának, képmutatónak, vádolják kölcsönös gyűlölettel is. A sziszegő, fojtott indulattól Serge megharapásán és Yvan fültövönvágásán át az elcsitulás és megbékélés szép gesztusáig sok minden megtörténik e három ember között. Csakhogy ez a „sok minden“ nem a végpontokat veszi célba, nem a krízis felé tart, csupán valami (viszony)változás körül oszcillál.

 

Ettől függetlenül elmondható, hogy Yasmina Reza drámája remek darab. Par excellence színházi emberek írnak csak így, ilyen színpadra képességesen, mint ez a kortárs, magyar-orosz-iráni számazású francia. Lehet csupán jóminőségű bulvárnak tekinteni ezt a „Művészet“-et, ám megfelelő kezekben megnyíl(hat)nak a dimenziói.

 

Ľubomír Vajdička, a Szlovák Nemzeti Színház pozsonyi vendégrendezője Jozef Ciller alig-díszletével (egy jelképes, nyersvászon fal, két-három szék, jobboldalt egy fiókos kisasztal) egy olyan térbe helyezte az előadást, amiről úgy tartják, hogy az ilyenekben közepes előadást csinálni lehetetlen. Csak remeket vagy rosszat lehet.
Vajdička a színház legfőbb anyagában, a színészben gondolkodott – ebben van az előadás minden ereje. Nem látszott őt igazán izgatni más, mint e minimalista térbe helyezett három ember viszonya, ezen viszonyok változásának lehetőségei, történetei. A nyersvászon falon – a már-már Antrioson – cserélődnek ugyan más képek is: Serge valódi Antriosának helyét Marc lakásában egy tájkép, Yvanéban egy hamisítatlan mázolmány foglalja el – nagy az összhang képek és tulajdonosaik karaktere közt. De a művészetre, a művészet mibenlétére vonatkozó kérdések nem ezen a „képi“ szinten vetődnek fel. Legfeljebb jelképesen.

 

A fehér kép szimbolizálta külső-belső ürességgel küszködnek ennek a történetnek a szereplői, mind. Közös élményük és félnivalójuk is ez volna, ha ezek a figurák képesek volnának ezt egyáltalán felismerni. Igaz, akkor nem volna két felvonásnyi egymás mellé beszélés abból a körülményből adódóan, hogy ez a három ember – mint ahogy valószínűleg a nézőtéren ülő mindenkori néhányszáz is – igazi barátságra már képtelen. Valami homályos sejtése erről ugyan mindhármuknak van: „milyen barát vagy te Serge, miféle barát, aki nem tartja különb embernek a barátját?“, jajdul fel egyszer Marc, amikor arról az esetről mesél, amikor Serge rászól, hogy mások fölé helyezi magát. De ugyanez a Marc már képtelen a meggyőződése fölé helyezni Serge ízlését, Yvan meg a pszichiátere hülyeségének (vagy cinizmusának?) tükrében nézegeti hármuk viszonyát, attól vél megvilágosulni. („Ha azért vagyok én, mert én én vagyok, és te azért vagy te, mert te te vagy, akkor én én vagyok, te pedig te...“ Satöbbi.)

 

Amikor az egymásnak való alá-fölé rendeltségi viszonyaikról beszélnek, ezek megváltozásáról, az értékvesztésről mint az egymásban való alábbesésről, az maga a dráma. Csakhogy e három ember mindegyikében annyi feszültség és fájdalom van! Az összecsapásaik, pontosabban az egymás felé csapkodásaik is csak ennek a kivetülései. A belső káoszéi. Aki szimpla vígjátéki figuráknak értelmezi őket – bár olykor kétségkívül nevetségesek –, az súlyosan félreért valamit.
Álca ez és tükör. Kórkép, és ha úgy tetszik, ítélet is.

 

Ebben a rendezésben azonban az egész valami hallatlan eleganciával és tapintattal kezelt ügy lesz. Nincs látvány, se látványosság – semmilyen értelemben –, ami a bulvár (vagy a didaxis) irányába tolná el az előadást, és igen takarékosan van bánva minden egyéb eszközzel is. Kivéve a színészek energiáit! Ne tévesszen meg bennünket a könnyedség látszata. Kitűnő dialógusok és aparték, a nézőtérrel cinkosságot teremtő félreszólások, nagy és fontos csöndek, és persze mindenekelőtt a három színész súlya, személyisége, nagyon feszes, koncentrált játéka teszi, hogy a Tháliában a „Művészet“-nek mindenekelőtt jó színház jelentése lesz.

Így az előadás anélkül is válaszol a művészet mibenlétére vonatkozó felvetésre, hogy aznap este kiderült volna az Antrios abszolút értéke. Vagy abszolút értéktelensége. Ami kiderülhetett itt egyáltalán az az, hogy alighanem igaza volt Hamvas Bélának, amikor azt írta, hogy „a barátság klasszikus kapcsolat, s a mai ember klasszikus kapcsolathoz kicsiny“.
És ez csak egyik bajunk.

 

A komfortérzésünkért – mint a létezésünk abszolútumáért – bármit képesek vagyunk feláldozni. Ömagunkért pedig bárkit.
Nincs tehát megváltás Serge Marc felé nyújtott filctollas gesztusában – nem ott van a történet vége. A történetet monológok zárják: Serge-é a hazugságot, Yvané az érzelmek mindenekfölöttiségét, Marcé az öncsalást legalizálja.

Marc előadást záró mondatai pedig („Fehér felhők, esik a hó...“) az egy hatvanszor egy huszas, láthatatlan metamorfózison átesett fehér képről, amely „egy embert ábrázol, aki átmegy a tér egy szakaszán és eltűnik“, akár a kor emberének mottója is lehetne. Vagy inkább sírfelirata.

 

 

fotó: Bocsárszky Zsolt

a Kassai Thália Színház honlapja


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :