[kapcsolat]   husken

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

Szathmári Hamvas

 

ŐsziFeszt

 

rákóczi 112

 

WMU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Művésztelepek II.

szerző: SZABÓ OTTÓ 2011-06-16

 

Művésztelepek II.

A bizonytalanságról

 

Legutóbb ott hagytam abba, hogy Losonci Miklós, a neves művészettörténész elfogadta meghívásunkat a Rudnay Gyula Alkotótáborba, Gombaszögre, amelyet, azt hiszem 2003-ban, a pelsőci Csemadok és a Gombaszög Fejlesztéséért Alap szervezett. A Rovás művészei pedig az oktatás színvonalát biztosították. Nagy tervek voltak akkortájt Gombaszöggel kapcsolatban, a jégbarlang tőszomszédságában, a hajdani Andrássy-major és a pálos kolostor romjainak közvetlen közelében. Egy jobb napokat is látott, lepukkant úttörőtábor fabódéiban elszállásolva és egy kibontott zászlót szimbolizáló borzalmas színpad árnyékában. Nem sokkal a szocializmus és a kommunista illúzió bukását követően, amikor hirtelen szervezkedni kezdett boldog-boldogtalan. Amikor elérkezettnek látta az időt a középszerűség, hogy olyan székeket szerezzen meg, amelyeket korábban nem ért fel. Most sem érte fel. Sámedli gyanánt egymás után faragták hát a civil szervezeteket, alapítványokat, társulásokat, ilyen-olyan egyleteket, politikai pártokat... És kapaszkodott felfelé, egymás hegyén-hátán sok mellőzött íkú-vitéz.

Aztán szép lassan elenyészett minden a széthúzás miatt.

 

Felébredt az Álmodó is a bilin és ordít, hogy: Kéééész vagyoook"... Ja, az Álmodó, róla még nem szóltam ezidáig. Nem is fogok, bár ezt megígérnem nehéz.

 

A széthúzásnál tartottunk, és hát ismerjük be, a múlt idő még mindig nem helyén való.

2003 körül, azon a gyermek tehetséggondozó alkotótáboron, ahol a záráskor összeveszett a fentebb említett két szervezet, hogy ki is valójában a szervező, találkoztam Losonci Miklóssal, az ismert budapesti művészettörténésszel. Mint az idős emberek általában, imádott mesélni. Beszélt a családjáról, feleségéről, fiairól, unokáiról, mesélt Nagy Lászlóról és Kondor Béláról, a szentendrei, a nagybányai és a bajai művésztelepről, a múltról, a jelenről és jövendőről. Elmélkedett a magyarság küldetéséről a Kárpát-medencében – otthonosan mozgott az irodalomban, a történelemben, az esztétika területén is. Ha jól emlékszem, tanított a Magyar Iparművészeti Főiskolán és a Semmelweis Egyetemen is, több mint ötven kötete jelent meg: irodalmi, művészettörténeti könyvek és tanulmányok, versek és prózai művek. Írt a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeiről és művészi életutakról; monográfiákat, számtalan katalógust, ezernyi cikket és tanulmányt tudhat magáénak... Több mint kétezer tárlatot nyitott meg Magyarországon és külföldön... – és most itt ült szemben velem. És beszélt.

Én a résztvevők alkotásait adjusztáltam és megpróbáltam figyelni. Két dologra egyszerre!

  Fiatalember, jegyezze meg, a bizonytalanság kegyelmi állapot...

Az. Milyen érdekes, elmondta az egész életét, sőt, mások életét is, elmondta véleményét jónéhány műalkotás kapcsán, bennem meg csak ez a fenti egy mondat maradt meg.

 

– Felemelnééééé?! – néz rám nagy őzikeszemekkel az Álmodó.

– Gyere.

– Mit írsz?

– Egy cikket.

– Miért?

– Nem tudom.

– ? – néz rám csodálkozva az Álmodó. – Az meg hogy lehet? Te mindent tudsz.

 

Ismét eltértem a témától. Pedig megígértem, hogy nem teszem.

A széthúzásnál tarottunk, tudom. Pontosabban tartunk.

Rudnayról, Pelsőc szülöttéről beszélgettünk, akiről az alkotótótábort elnevezték, és akiről a pelsőciek alig hallottak. A posztnagybányai iskolába sorolta, és elviccelődött azon, hogy lehangoló eredményű lenne az a felmérés, amely arról szólna, hogy őt, Losonci Miklóst vajon ki ismeri Pelsőcön. Vagy itt, a táboron belül, a képzett művészek közül... Hát, meg kell, hogy valljam, én is akkor hallottam a nevét először. Tudom, hogy ez engem minősít. Őszintén, amikor felkérést kaptam, hogy lennék-e a Rudnay-tábor művészeti vezetője, majdnem megkérdeztem a szervezőt, hogy ki a csuda az az illető. Aztán visszafogtam magam. Később már szégyelltem is...

Rudnay Gyulát az alföldi iskola képviselőjeként tartják számon. Alföldi és nem felvidéki. Münchenben tanult, Hollósy Simon szabadiskolájában, ami azt is jelentette, hogy a nyarakat a nagybányai művésztelepen töltötte. 1922-től tanára lett a budapesti Képzőművészeti Főiskolának. A bajai művésztelep megalapítója és vezetője volt. Képeit nézve elmondható, hogy erőteljesen érződik belőlük egyfajta fájdalmas nosztalgia. Letűnt korokat sirat, a Trianon utáni szétszakított ország fájdalma üt át szomorkás hangulatú, borongós színvilágú képein. A „tegnap művésze“-ként emlegették. 1878. január 9-én született Pelsőcön, Budapesten, 1957. január 4-én halt meg. Munkásságát Kossuth-díjjal ismerte el a magyar állam.

 

Az Álmodó meg közben elaludt a szőnyegen, magához ölelve kedvenc transzformerét. Amikor még a lehetőség szerinti létezésből nem kapott küldetést hozzám, sokat álmodoztam róla. Megérkeztével elbizonytalanodtam, hogy nem ő álmodott-e engem...

De vissza a témához!

 

– Véleményem szerint, nem helyes nyári gyerekmegőrző táborok szervezésére elfecsérelnie az energiáját. A tehetségekkel foglalkozni kell, szent hivatása ez a művészembernek, egyfajta küldetés, de nem így, szétaprózódva és ezer dologra figyelve egyszerre.

­– Megmagyarázná, kérem... – olyan választékosan és szépen fejezte ki magát, hogy egyszerűen nem lehetett tótosan visszakérdezni, hogy: - He?!

– Művésztelepet kellene szerveznie. Talán olyat, amely egyúttal szabadiskola is lenne. Nem feltétlenül kell bárhol is meghirdetnie, akinek szükséges, az úgyis megtalálja. Hiszen magának küldetése van, neki meg elhívatása, ha ugyan van neki...

–  ...

 

Sok szálon fut ez a történet, félek, hogy végül nem sikerül kézben tartanom. Szóval, öt évvel ezelőtt, amikor először voltam a hejcei művésztelepen, találkoztam Dudás Gyulával, egy hosszú szakállú, huncut szemű bácsival, akit Losonci Miklós lázadó fiatalnak nevezett, a nagybányaiakról szóló előadásában. Nekem nem tűnt lázadónak. Furcsa és érdekes színvilágú képeket festett, és ahogy az évek során közelebbről is megismertem, szinte mindig ugyanazt a tematikát dolgozta fel. Házsor és emberek elmenőben. Gyakran háttal a nézőnek. Legtöbb festménye műteremben születik, helyszíni vázlatok alapján. Képei nem csupán és nem is elsősorban a táj kópiái, hanem teli vannak érzelemmel...

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :