[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Natalie Cole - Koncert vagy panoptikum?

szerző: Lovas Tibor 2010-08-04

 

Natalie Cole - Koncert vagy panoptikum?

 

Mondhatni "régi motoros" vagyok a számítógépes szakmában, így egy kis turkálás a neten fellelhető információk között nem szokott gondot okozni. Optimistán kezdtem hozzá Natalie Cole Still Unforgettable című koncertkörútja adatainak kikereséséhez is. Hamar elmúlt a lelkesedésem, aztán az önbizalmam kapott egyre nagyobb léket. A két éve kiadott cd kb. húszsoros reklámismertetőjének különböző nyelvi mutációit leszámítva szinte semmit sem találtam. Sem a zenéről, sem a zenészekről, sem a dalokról. Találtam viszont megható írásokat a művésznő betegségéről és természetesen a betegségével magyarázott igényeiről, bioélelmiszerekről és zongorára állítandó fehér rózsacsokorról.

 
Na, de félre téve az előítéletet, vidáman vágtam neki a négyórás útnak, végül is az év koncertjére indultam Budapestre. Odafelé zenész barátaimmal azt találgattuk, hogy vajon milyen bigbenddel lep meg a legendás énekesnő. Vonósokat képzeltünk a színpadra, Steinway-zongorát (ez bejött) és zenét, zenét, és még zenét.
A sportaréna nagyszerű helyszín. A fekete és vörös színek, a végtelen távolságban lévő födémről elegáns és tiszteletet parancsoló, fürtként lógó hangfalkötegek, a vibráló kivetítők, mind-mind a lélegzet-visszafojtott várakozás kitűnő keretét nyújtották. Nemkülönben a helyét szinte lábujjhegyen elfoglaló közönség, az elegáns öltönyös, kiváló modorú biztonsági személyzet és a visszafogott hostesskoszorú.
 
A színpadon hangszerek. Elöl szerényen megvilágítva dob, zongora, ütősök, gitár, nagybőgő. Tapasztalatból tudom, hogy ez csak az előzenekaré lehet. Mögöttük billentyűsök, újabb nagybőgő – ezúttal elektromos –, és hangvédő fal mögött csillogó dobfelszerelés.
Folytatjuk a találgatást zenész barátaimmal: hol lesznek a fúvósok? Vagy a vonósok – kapaszkodunk a remény szalmaszálába, hiszen bár még biztatjuk egymást, hogy nagy a sötét a színpad hátsó részén, egyre valószínűbb, hogy oda bizony már nem fér el az annyira áhított vonókürt-, trombita- és szaxofonszekció, hogy a tubát ne is említsük. Sajnos a vonósok odaképzeléséhez is egyre nagyobb fantázia kellett. Bárszéket is csak kettőt látunk, tehát a vokális háttér is egyre szűkebbnek mutatkozott.
Aztán nyolc óra. Csend. Sötét. Feszült várakozás.
Az előzenekar megjelenését nem követi ováció.
 
Bár tudtam, hogy Horgas Eszter fuvolaművész a koncert vendége, a plakátokról nem derült ki, hogy a hangulatcsináló hálátlan szerepe is az övé lesz. Nagy sztár előzenekarának lenni jót mutat minden előadóművész portfóliójában, de a türelmetlen közönség általában inkább csak eltűri ezt a fél óránál ritkán hosszabb produkciót. Nincs idő kapcsolatépítésre a közönséggel, dramaturgiai ívek tervezésére. Az előadást az első pillanattól az utolsóig nagyfeszültségen kell tartani a mostoha körülmények között.
Horgas Eszter és Hárs Viktor társulatának ez sikerült. A félperces lírai bevezető után Chick Corea Spanish fiestája következett. Az Al Di Meolával "töltött" idő, úgy tűnik, kitörölhetetlen nyomot hagyott Horgas Eszter játékán, és a zenekara is többé kevésbé követni tudta a kissé egyszerűre sikeredett, de a fuvolán lendületesen megszólaló pop-jazz félimprovizációkat. A fellépést Astor Piazzolla, az argentin tangószerző és bandoneonművész dala zárta. Az alig változó ismétlésekben kibomló, érzéki, de érzékiségében is misztikus, a közelség- és a távolságtartás műfaja, a tangó lehetőséget adott a zenészeknek a kibontakozáshoz. Sajnos csak néhány percben, hiszen a fellépési feltételek szigorúak, és a színpad szélén már ott várakoztak a technikusok, hogy szabaddá tegyék azt...
 
Még vagy félóra várakozás, ezalatt a nézőtér is megtelt. Sajnos a színpad nem. Hat zenész és két vokál. Ennyi maradt a bigbendes álomból. Három szintetizátor és a már említett Steinway-zongora. Standard ritmusszekció. Szívesen ideírnám a zenészek neveit, de sajnos a bemutatást nem hallottam jól, az internet meg nem szolgál semmilyen adattal ez ügyben. Mintha titkosítva volna, hogy kik és mit játszanak.
 
De a kezdés nagyszerű. Az elektromos nagybőgőn a Fever kíséretének hangjai. Megjelenik Natalie Cole. Profi gesztussal rásegít a felcsattanó tapsra, amíg elsétál az apró bárasztal előtt álló csillogó mikrofonig. Aztán énekel, magyarul köszönti a közönséget. Ez Freddy Mercury óta Pesten kötelező. (Csak a „Tavaszi szél viszet araszt, virago’, virago’..." hiányzott.) Elhangzanak a legnagyobb slágerek, a L.O.V.E., a When I am Falling in Love, a Route 66. Minden tökéletes. Minden tökéletesen steril. A zenekar emóciók nélkül játszik, "ujjakból", ahogy a szakma mondja. A kottába nem is kellett nagyon nézni, már több mint két tucat Still Unforgettable-koncertet tudhat maga után a csapat.
 
Sokáig kerestem a hasonlatot, ami leírhatná a koncert első felének hangulatát. Aztán megjelent a kép: szmokingos urak, estélyi ruhás hölgyek hófehér terítős, hatalmas kerek asztaloknál. Udvarias mosoly az arcokon, diszkréten suhanó pincérek, és majdnem annyi jótékony adomány, mint amennyibe az egész buli került. Csak a szememet kellett behunynom hozzá, hogy ezt a hangulatot érezzem. És íme megtalálom a megfelelő kifejezést is: ez a zenekar engem nem akar zavarni. Mint ahogy Natalie Cole sem. Semmit sem akarnak tőlem a tapson kívül. (Ja és a belépőjegyen kívül, de hát az vesse rájuk az első követ...!)
Pedig én azt hittem, inzultálni fognak, a végsőkig fogják ingerelni a zenei befogadóképességem, szembesítenek saját ötleteim szegényességével, a fülem és az érzékeim korlátaival. Meglepnek valamivel, amihez csak ez a környezet alkalmas, a lélegzet-visszafojtott várakozás, a pozitív energia árama, az egyre nehezebben kiharcolható, kikönyöröghető csend. De a meglepetés elmaradt. Helyette kaptunk slágereket, szintetikus vonósokat, gyémántokkal kirakott mikrofont, a zenei ötletek hiányát egyre nagyobb hangerővel kompenzáló előadásmódot.
 
A koncert második felére már elmúlt a jótékonyságiest-hangulat. Whitney Houston egyik dalának elhangzása után csak egy középszerű popkoncertnek lehettünk szem- és sajnos fültanúi. Az egyre hangosodó kavalkádot és a betorzító mikrofonok miatt már szinte élvezhetetlen hangzavart egy Neil Young-rock’n roll zárta. Ebben a dalban volt leginkább tetten érhető a zenészek gúzsbakötöttsége. Az amúgy nyilván nagyon tehetséges fiatal gitáros a ráadás ráadásában, vagyis a dal utolsó harmadának ismétlésében, szinte hangról hangra ugyanazt a szólót játszotta le. Egy koncert ráadásának utolsó ismétlésénél talán egy picit elengedhetette volna magát.
 
A közönség zenei megalázásának igazi gyöngyszeme a vendégmuzsikus, Horgas Eszter és Natalie Cole kettőse volt. Sok dalt el tudtam képzelni előadásukban, de bevallom, Kozma és Mercer örökzöldje, az Autumn Leaves nem jutott eszembe. Gyanítom, hogy nekik sem, mert a "műről" lerítt, hogy a csak színpad lépcsőjén egyeztek meg abban, hogy ezt fogják játszani. Fel se merem tételezni, hogy azt, amit ott produkáltak, előtte még gyakorolták is. Képtelen dallamvezetés, kávéházi hatásvadászat, értelmetlen és céltalan trillázás. Értetlenség és aszinkronitás. Hálistennek legalább rövid, túlélhető.
 
A nem-zenei megalázás csúcsa a koncert utáni néhány perc volt. A hangszórókból fültépő hangerővel valamilyen afrikai dobzenét szabadítottak ránk, aminek egyetlen célja a terem gyors kiürítése lehetett csak. A közönség még fel sem érkezett állni a székekből, amikor a zenészek már csomagolni kezdtek. Még akik maradtak volna pár percet feldolgozni az élményt, azoknak is elment tőle a kedve ebben a „falunapi“ kapkodásban.
 
Természetesen voltak a koncertnek nagyszerű pillanatai is. Leginkább a sokszínű, bonyolult, modulációkkal és ritmusváltásokkal telitűzdelt kadenciákban, dalvégekben tudtam gyönyörködni, valamint a kezdődal, a Fever zongoraszólójában. Paradox módon ez volt az egyetlen zongora-, pontosabban electric piano-szóló, amit nem Steinway-zongorán játszott Cole számomra sajnos névtelenül maradt billentyűse.
 
Hazafelé zenész barátaimmal sokáig csak hallgattunk. Aztán inkább Horgas Eszter műsorát beszéltük meg. Sokáig boncolgattuk a játékát: hol a zenekar rohant előre hozzá képest, hol ő hagyta el a zenekart. És az improvizációi nem is voltak igazi rögtönzések, mindig ugyanazt a motívumot játszotta, csak mindig kicsit máshogy. És hogy hogy izgultunk, nem torkollik-e bakik sorozatába ez a koncertfragmens.
Hát igen. Rajta legalább lehetett izgulni. Mert azt csak a performanszon lehet. Egy panoptikumon aligha.
 

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :