[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Ne bánts, Nebáncsvirág! – avagy eszmefuttatás a sikeres átevezésről

szerző: Kozsár Zsuzsanna 2015-04-21

 

Ne bánts, Nebáncsvirág! – avagy eszmefuttatás a sikeres átevezésről

 

Zátonyok közt

 

Alkotó színházi ember számára nagy kihívás lehet, ha korlátokba ütközik. Ha a darab színpadra állítását a színészi adottságokon kívül más is nehezíti: a színpad mérete, a felszereltség, a színészi gárda létszáma, a közönség ízlése, a pénzhiány... Magyarországi rendező számára a kassai Tháliában rendezni valami olyasmi lehet, mint egy hatalmas utasszállító hajó kapitányának egy tutajt kormányozni. Vajon hány kapitány vállalkozna egy ilyen ingatag kis alkotmány vezetésére? Pedig a tutaj, az életmentő vízi járgány kormányzása éppoly fontos, mint a luxushajóé. Tán még fontosabb.   

 

A Thália lélekvesztője most az operett vizeire evezett Hervé–Meilhac–Milhaud Nebáncsvirág című operettjének színrevitelével. A „kapitány”, Mikó István rendező sikeresen küzdötte le valamennyi zátonyt. Abból pedig akadt bőven.

 

A „zátonyok” legjava a műfajból fakad. Az operett, ez a zenés-táncos, könnyeden szórakoztató zsáner az énekes színészek mellett zenekart, tánckart, kórust kívánna. A hely- és emberhiánnyal küszködő Tháliában az előbbit a zenei alap pótolja, az utóbbiakat teljességgel nélkülözni kénytelenek, az alkalmi tánckar és kórus a zenés és prózai szerepeket játszó színészekből és a statisztákból verbuválódik. Az alkalmi koreográfus pedig a színház művészeti titkára, Richtarcsík Mihály (Misi, a néptáncos), aki egyébiránt a színpadon is megjelenik – színházigazgatóként. De ezen nincs mit csodálkozni, a Tháliában előbb-utóbb mindenki színésszé válik, a színpadmestertől a buszvezetőig. Az operett hömpölygő folyóján hánykolódó tutaj sikeres partot éréséhez tehát feltétlenül kell a merészség, a fantázia és a kompromisszumkötés is. Több szereplőre tervezett, nagyobb színpadot igénylő, többször helyszínt váltó művet kell adott keretek közt és adott szereplőgárdával végigcsinálni. A tutajra nem lehet több embert felvinni, csak amennyit elbír. Különben elsüllyedne.

 

De nem süllyedt el. A sikeres darabválasztás és a színészek jó szintű prózai és énekteljesítménye mellett köszönhető ez Gadus Erika munkájának is – azaz az ötletes, jól variálható díszletnek és a hangulatilag tökéletesen illeszkedő jelmezeknek –, valamint a „tömegeket” megtestesítő néhány statisztának. A zárdában csak annyi a növendék, hogy meglegyen a lányneveldés illúziónk, a kaszárnyában csak annyi a katona, hogy elhiggyük, tényleg laktanyában járunk. A többi már a színészek dolga.

 

Nem találkoztunk már valahol?

 

A darabban rengeteg a helyzetkomikum. Celestin-Floridor kettős élete és Denise becsöppenése a színház világába számos olyan helyzetet teremt, amikor álcázniuk kell magukat, és más bőrébe kell bújniuk, hogy le ne lepleződjenek idő előtt.  A lebukás veszélyét valamennyiszer sikeresen kerülik el, egészen a végső leleplezésig. De bizonyos fokig kettős szerepre kényszerül Champlatreaux is, akit a kíméletes zárdafőnöknő aggastyán tanfelügyelőnek állít be, holott ő Denise kisasszony reményteljes fiatal jövendőbelije. Némiképp álcázza magát a főnökasszony is, egy ünnepelt díva pedig teljesen új szerepet és jelmezt kap az utolsó jelenetekben – de ez maradjon az ő titkuk, míg a nézők előtt fel nem fedi mindenki a valódi énjét.

 

A mellékszereplők közt üde színfolt Robert kadét (Lipták László), aki „francia” tájszólásban beszél, igazi Gascogne-i, valahonnan a palóc vidékről. A részeges Loriot őrmester (Illés Oszkár) kissé túltántorogja a szerepet, ám megkeseredett házasságáról szóló megnyilvánulásaiban nagyon is őszinte. Meglepően hiteles színházigazgatót (Richtarcsík Mihály) is láthatunk: kicsit teátrális, kicsit hisztis, igazi művészember, az egyik percben még akasztaná fel magát, a másikban már az új színésznővel ismerkedik. A színház világába tartozik még Corinna, a sztár (Varga Lívia), aki persze minden sztárallűrrel meg van áldva, ráadásul még „vérgazdag” is, bár ennek a különös betegségnek inkább a neki udvarló Őrnagy (Pólos Árpád) látja kárát. Ővele viszont bármit meg lehet etetni, bár sokszor gyanakszik, hogy a többszörösen álcázott Floridorral és Denise-szel már találkozott valahol – de a legutolsó percig nem hisz neki senki, illetve mindannyiszor sikeresen bebizonyítják, hogy tévedett. 

A Champlatreaux hadnagyot alakító Madarász Mátét már rég nem láthattuk hősszerelmesi szerepben, az utóbbi hónapokban inkább a nehézfiú figuráját játszotta. Most egy nagyon daliás katonát figyelhetünk meg a színpadon, aki egy pillanat alatt fülig belezúg Denise-be, ettől mosolyognivalóan szentimentálissá válik, ám mindvégig nagyon szimpatikus marad. Mert ez a szerelem első látásra nála valóság, rózsaszínűvé vált világa a kamaszkori nagy fellángolások emlékét ébreszti fel a nézőben.  

 

Klastrom, édes otthonunk

 

A zárda apácái is színes jelenségek. A főnökasszony (Kövesdi Szabó Mária) szemforgatóan ájtatos, Emerencia nővér (Szabadi Emőke) katonás, Beáta nővér (Szoták Andrea) pedig remek pillanatokkal ajándékozza meg a nagyérdeműt, míg mondanivalóját próbálja elmutogatni, több-kevesebb sikerrel „kaszabaszálva”. A zárdanövendékek között hárman statiszták, ők tényleg csak a nevelt báránykákat testesítik meg, nincs szöveges szerepük, a zenés-táncos jelenetekben viszont aktívan szerepelnek. A nyáj fekete báránya, Marianne minden jelenete aprólékosan kidolgozott, profi szerepformálást mutat, Lax Judit itt eddig ismeretlen, komédiázó arcát mutatja meg a közönségnek. Kívánni se lehetne nála jobb fekete bárányt!

 

Legbonyolultabb szerepe természetesen a cselekmény szinte minden mozzanatában jelen lévő Celestinnek (Nádasdi Péter) és Denise-nek (Dégner Lilla) van. Celestin kettős énje nem szerepjátszás, inkább egyéniségének két része: a rendes, polgári életet élő zenetanár mellett ott van a színház világában otthonosan mozgó színpadi szerző is. Két teljesen ellentétes közegben mozog, de mindig önmagát adja, az adott környezetben elvárt viselkedési formákat viszont csak mérsékelten használja ki, nem stilizálja túl. Zárdai tanárnak eléggé világias (főleg az orra alatt mormogott megjegyzéseiben), ünnepelt szerzőnek eléggé megilletődött, mindkét helyzetben nagyon emberi. Időnként azonban – főleg ha hajszolják, zavarba hozzák – összegabalyodnak nála a dolgok, kizökken a kerékvágásból, nem a várt viselkedési sémát hozza. Ebből adódik aztán a bonyodalom, amiből Celestin némi segítséggel mindig kikászálódik. Nádasdinak talán csupán az indítójelenete sikeredett egy hajszállal gyengébbre a többinél.

 

Nebáncsvirág, azaz Denise a zárda üdvöskéje, ám hamar kiderül, hogy nem annyira jó kislány, mint amilyennek kiadja magát. A színház világában fokozatosan változik „szende” zárdanövendékből kalandokra éhes, hazudozó kis bestiává. Ez a folyamat még egy kicsit döcögős. Dégner Lilla ebben a szerepben inkább énekesként alakít nagyot. Igazán nehéz dolga van, mert a dalok valóban jó technikai tudást, pontos intonációt, levegőbeosztást, nagy hangterjedelmet igényelnek, némelyikük nehézségi foka vetekszik az operaáriákkal is. Főleg a zárdai ájtatos énekek áriaszerűek, de van mit csinálni a gyors tempójú, pergő szövegű, mozgalmasabb daloknál is. Dégner Lilla ezeket az akadályokat könnyen leküzdi, szép hangját öröm hallgatni. 

 

Szereztünk valakit, aki beugrik

 

Ami az énekteljesítményeket illeti, kiegyensúlyozottan jó szintű a csapat teljesítménye (zenei vezető: Látó Richárd). A címszereplő dalain kívül nagyon jól sikerült a Lax-Nádasdi-Dégner trió ólomkatonás dala, Illés Oszkár szólója, Madarász Máté aggastyános-férfias éneke is. Valamivel halványabb Corinna dala és Celestin-Floridor „skizofrén” szólója – de arról egyikük se tehet, hogy ezek a dallamok nem igazán fülbemászóak. A kórusoknál a Nagydobos dal férfikara lendületes és erőteljes, a zárdanövendékek dalainál viszont nem ártott volna még egy-két jóhangú lány. A táncok koreográfiája változatos, az adott jelenethez mindig jól alkalmazkodik, jó a két „üldözős” színpadi mozgás is. 

 

A három helyszín – zárda, színház, kaszárnya – közül a színház világa kevésbé meggyőző, mint a másik két közeg, a felvonásszünetet ábrázoló jelenetekben a statiszták szerepe elnagyolt, inkább csak jelzésszerű. Nem igazán tudnak magukkal mit kezdeni. Ahogyan a színésznők sem. Elpletykálnak, elintrikálnak, de a jelenetek nem eléggé érdekesek, kicsit mesterkéltek is. Persze ők csupán a háttér Champlatreaux és Denise románcához, valamint az Őrnagy, Corinna és Floridor kínjaihoz, ám nem ártott volna a színházi háttérmunkák megjelenítésének alaposabb kidolgozása.

 

Ezzel szemben a zárda és kaszárnya világában sok jó apró momentum van, mely főleg az adott szituációkból következik. Gondolok például a „bogaras” Beáta nővérre, a paravános helyzetekre vagy a hascsikarásban szenvedő kiskatonára és az Őrnagy elől bujkáló illetéktelenekre.  

 

Érdekes felfedezés számomra, hogy éppen a színházat ábrázoló jelenetek sutábbak és statikusabbak a többinél, fejtörésre ad okot, hogy vajon a  zeneszerző Hervé, vagy a librettista Meilhac és Milhaud mozgott kevésbé otthonosan ebben a világban. Vagy ez egy olyan zátony, melyet Thália tutajának csak részben sikerült kikerülnie? Ezt talán csak a tutajt irányító kapitány tudná megmondani.

 

 Tutajra fel!

 

A tutaj átevezett, kikötött. Efelől semmi kétség. A közönség pedig nem azért tapsolt, mert a zenés tapsrend megtapsoltatta. Egyszerűen tetszett neki – ennek többször is jelét adta a két felvonás alatt, és nem csupán a daloknál vagy táncoknál. A Nebáncsvirág tehát bátran vízre szállhat újra meg újra. A zátonyokat ismeri, jéghegyek pedig nem lesznek az útjában. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy a főpróbán csak itt-ott akadt üres szék, a vasárnap délutáni (a nyilvános főpróbával együtt még csak harmadik) előadáson pedig e sorok írójának csupán az erkély utolsó sorának legszélső székén jutott hely… a többit már napokkal előbb lefoglalták. 

 

 /Fotók: thália/

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :