[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Negatív magasság

szerző: Veress Zsuzsa 2014-06-11

 

Negatív magasság

 

     A „depresszió” csillagászati szakszóként azt jelenti, hogy negatív magasság. Megtetszett.

Ez az írás Borbély Szilárd egy könyvéről szól.

 

     Eredetileg azt terveztem, hogy Borbély Szilárd Nincsteleknek-jéről és Tar Sándor A mi utcánk című kötetéről írok  egy összehasonlító szöveget.

Mert hiszen két tragikus sorsú nagy íróról van szó. Mindkét szerző kötődik Debrecenhez; gyerekkoruk egymástól nem messze eső területen, az ország keleti felében telt, nagy-nagy szegénységben és megpróbáltatások közepette. Mindketten súlyos terheket cipeltek: életpályájukban kódolva volt a negatív magasság - azaz csillaguk a látóhatár alatt állt – szinte törvényszerű volt a sorstragédia, mint valamely sötéten fénylő ógörög mítosz dramaturgiájában.

Ráadásul mindkét említett kötetben nem csak a gazdasági értelemben vett nincstelenség a tárgy: a testi-lelki-szellemi nyomorúság szinte minden elképzelhető változata szerepel. Mind a kettőben hangsúlyosan jelen van a metafizikai dimenzió: az öröklét számkivetettjeiről szól mindkét könyv.

Először tehát úgy tűnt nekem, hogy nagyon is van mit összevetni. Hosszas töprengés után viszont arra jutottam, hogy a szembetűnő felszíni hasonlóságok ellenére valójában nincs párhuzam. Tar Sándor szövege kedélyes, zamatos, - tündéri humorral és játékossággal adja elő a torokszorító borzalmakat. Az anekdotikusság alighanem kulcsfogalom: mintegy fel is oldja a tragikumot a jóízű, hangulatos elbeszélésmód engedékeny - gyógyító közegében. Ezáltal mégiscsak elviselhetővé teszi megkonstruált világát.

 

     A Nincstelenek világa azonban teljes egészében elviselhetetlen. Ez a szöveg abszolút máshonnan pozícionált: kizárólag a létezés közönyösen ellenséges rendje uralkodik.  Üresség. Nihil. Engem ez a metafizikai vákuum viselt meg a legjobban. 

A regény alcíme – „Már elment a Mesijás?” - is erre utal. 

 

     Az alcímnek persze van konkrét referenciája is: Mesijásnak nevezik a faluban azt a sérült, beszédhibás cigányt, aki a páriák között is legalul van, akivel a legundorítóbb munkákat végeztetik el, akivel a többi kisemmizett és nincstelen nem átall kegyetlenkedni, akit a megalázottak is megalázhatnak.

 

     A megrázó szörnyűségek minden szinten jelen vannak. A környezet deprimálóan lepusztult és rút, a tárgyak szegényesek, és rejtélyes módon rosszindulatúak. Az állatok is állandóan éheznek, és csak brutalitás éri őket. A természeti nedvességeken - a sáron, ködön - kívül a testnedvek feltűnően hangsúlyos szerepet kaptak ebben a könyvben. A levágott csirkék vére csakúgy, mint az anya menstruációja. Az osztálytársai által rendszeresen kínzott kisfiú könnyei, és a gyerekei előtt - szintén rendszeresen - öngyilkossággal fenyegetőző anya zokogása. A húgy, az ondó. Az arcra odaszáradt, és a kenődő takony. A köpések különböző fajtái. És a hányás. 

A mindezek nyomában fellépő leküzdhetetlen undor.

És bár az egész világ képtelenül szenved, természetesen az emberlét az, ami leginkább kibírhatatlan. Ezen belül is főképpen az elbeszélő kisfiúé.

A különféle testi és lelki gyötrelmek, kínzatások részletezését átugorva megjegyzem, hogy a létező szocializmus társadalmi problémáiból is kap az olvasó egy nagy adagot. De ebbe se kívánok belemerülni.  Sem a rettegés fokozataiba. Az éjszakai halálos félelmekbe. Két tényezőre akarok kitérni. Az egyik az egyetemes szeretetlenség.

 Amiképpen az elbeszélő kisfiút nem szereti senki – azonképpen ő maga sem szeret senkit. Minden egyes szereplő csak annyiban képes foglalkozni a többiek szenvedésével, hogy jó érzékkel rátapint a másik legfájóbb pontjaira, és – ha lehet – további gyötrelmeket okoz neki. 

Minden formában: gondolattal, szóval, tettel és mulasztással is kínozzák egymást.

A szavak szintjén jelentkező brutalitás jellemző példája az anya gyakran ismétlődő nyelvi formulája, mellyel a gyermekeit utasítja rendre: ” Én szartalak. A szarommal nem vitatkozom.”

Részvétnek, szolidaritásnak nyoma sincs ebben a szövegvilágban.

 

     A másik tényező, melyre feltétlenül ki kell térnem, az idegenség.

Az elbeszélő súlyos identitászavarokkal küzd: valójában nem tudja, hogy kicsoda. Önmagát csak úgy tudja meghatározni, hogy minden szempontból más, mint a többiek. Vannak refrénszerűen visszatérő mondatok a mozaikos szerkesztésű szöveg egyes darabjaiban. Az egyik ilyen mondat a „mi nem vagyunk parasztok”. De az is gyakran elhangzik, hogy „mi nem vagyunk urak”. Utóbbi leginkább a nincstelenség magyarázata, egyfajta „ne ugrálj!” felszólítás. Előbbi pedig azt jelenti, hogy a falu világában kívülállónak számít a család. Gyakori a szövegben az is, hogy egy köznyelvi szó után annak tájnyelvi változata is szerepel – azzal a megjegyzéssel, hogy „mi úgy mondjuk, hogy”… Ez meg a „művelt többiek”-hez képest tér el…ahogy a tanító néni is haraggal és viszolygással és értetlenül újra és újra kimondatja a gyerekekkel, mi látható a képen. Persze, hogy nem „lú”. De a gyerekek csak sokára értik meg, hogy miért nem fogadta el a tanítónő a helyes megoldást, hiszen a kép nyilvánvalóan egy lovat ábrázolt…

A „mi ruténok vagyunk” is elhangzik az egyik felmenő szájából, de aztán ez tovább bonyolódik a „mi huculok vagyunk” helyesbítés által. Ez az eredet mélységes szegénységet, megélhetési áttelepülést jelent. 

A másik nagyszülők ágától viszont azt hallja az elbeszélő kisfiú, hogy „mi románok vagyunk”. Ez az üldöztetést, az erőszakot, a hittagadás kényszerítését hozza magával a múlt történeteibe.*

A legtöbb zavart, érthetetlenséget, szenvedést és megaláztatást persze a zsidó szál okozza. Abszurd és groteszk is, hogy a zsidó hagyományt az anya ápolja, pedig az apa vonalán érkezett. Az anya pedig maga sincs tisztában az általa tartott zsidó rítusok jelentésével. Csak azt tudja, hogy zsidónak lenni megbélyegzettség, és hogy ehhez a hagyományhoz ragaszkodnia kell, akkor is, ha nincs semmi értelme, akkor is, ha csak arra jó, hogy a kínokat ne lehessen feledni – mint ahogy a Megváltó feltámadt, megdicsőült, romolhatatlan testén is megmaradtak a szögek okozta sebhelyek.

A kisfiú végképp nem tudja, mit jelent az, hogy rutén, vagy hucul, vagy román, vagy zsidó. Csak azt érzi, hogy ő minden ízében idegen, hogy nem tartozik sehová. 

 

     A senkihez sem tartozás egyébként is minden szereplő jellemzője. A szövegmozaikokban leggyakrabban visszatérő refrén a prímszámokkal való játék. A prímszámokat nem lehet osztani, csak önmagukkal és eggyel.” Ilyen magány van köztünk” – ismétlődik sokszor.

Ez a kényszeres matematikai játszadozás az elbeszélő számára létmetafora: talán ez az egzakt számolás segít eligazodni, hogy kiderülhessen, hogy a világ esetleg mégis az értelem elvei által áthatott hely, és akkor az értelemmel esetleg értelmezni is lehet. Ámde az derül ki, hogy a világnak nincs – és ezredszer sincs - értelmezhető és jóindulatú rendje. 

Marad a kozmikus magány. A regény elején a kisfiú az anyja mellett menetel elcsigázva, magányosan. A végén pedig az öreg Málit kíséri a vasútállomásra. Málit, aki azért jött könyörögni, hogy befogadják végső napjaira. De nem fogadják be. Az elbeszélő belső monológja ezt a nyomorúságot úgy kommentálja, hogy Máli most, amikor megy, szabadabb, mint amikor jött. Mert érkezésekor még akart valamit, még reménykedett valamiben: függött. Az elutasítással megpecsételődött a sorsa, de ettől a függőségtől szabaddá vált.

 

     A befejezésben, több évvel később, az elbeszélő lemond arról is, hogy egykori házuk primitív alaprajzáért elmenjen a keretezőhöz. Minek? Úgysem lenne hová kiakasztani. Marad „az igénytelenség, amelyet megszoktunk, és a megszokhatatlan ideiglenesség, amelyben azóta is élünk.”

Tehát, miközben a szöveg ugrál az időben – az elbeszélő hol már iskolás, hol még nem; csecsemő öccse hol él még, hol már eltemették – azért az egész halad lineárisan is.

 

     Móricz, aki az országnak szintén ezen a vidékén nőtt fel, ugyancsak megrázó történeteket tudott mesélni. Tragédia című novelláját mindannyian ismerjük. Elgondolkodunk azon, hogy amennyiben a tragédia szó értékvesztést jelent, akkor vajon ennek az egész életében emberalatti szinten tengődő Kis Jánosnak a szintén emberhez nem méltó halála vajon értékvesztés-e. És persze arra jutunk, hogy az tragédia, hogy egyáltalán van ilyen.

De Borbély Szilárdnál még ennél is súlyosabb dologról van szó. A fentebb idézett ideiglenességről. „Amiről azt gondoljuk, hogy szabadság, de nem ismerjük a határait” Ez az utolsó mondat. És ezzel visszakanyarodtunk a metafizikai vákuumhoz. Ami engem a leginkább megviselt ebben az amúgy is emberpróbáló olvasmányban. Innen úgy ment el a Messiás, hogy soha meg sem érkezett.

 

     De ezzel még nincs vége. Személyes megpróbáltatásom, hogy az öngyilkosságokra egyébként is túlérzékeny vagyok. A névmágiára is van némi fogékonyságom. Borbély Szilárd a nevem napján ölte meg magát.

 

     Így aztán nem is vagyok képes kellő távolságtartással kezelni ezt a regényt. Nem tudom, hogy igazán jó-e. Nem vagyok benne biztos. De az biztonsággal mondható, hogy „negatív magasság”.

 

 

Az egyik - többségi magyarok által terrorizált - román szájából elhangzik a „víz szalad, a kő marad” vigasztaló mondat. Erre felkaptam a fejemet. Ugyanis a közelmúltban agyonszavalt Wass Albert-vers refrénjének ironikus reciprokaként értelmeztem. Annál is inkább, mert egy másik szövegmozaik zárlatában – amikor az elbeszélő fiúcska kukoricacsutkából tornyot épít – egy másik, kevésbé ismert, erdélyi magyar költő versének visszhangját véltem felfedezni. Jelesül Horváth István Tornyot raktam című műve jutott eszembe, melyben a kisfiú a „törökbúza csuszájából” rak tornyot. Aztán egy erdélyi magyar felhívta a figyelmemet arra, hogy a „víz szalad, a kő marad” egy románul is közszájon forgó szólás, elannyira, hogy még a román popzene egyik slágerének is ez a címe. Eszerint tehát Borbély Szilárd regényében mindkét - általam erdélyi magyar költőtől származónak vélt - idézet lehet nem szándékos beletrafálás is. Puszta véletlen. Ezt erősíti az is, hogy ennél a kettőnél több ilyet én nem találtam. Mindenesetre: hálás lennék, ha valaki ehhez hozzászólna, további felvilágosításokkal szolgálna.

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :