[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Nem vészes

szerző: Szávai Attila 2011-11-25

 

Nem vészes

 

 

Nov. 19., hajnal 3 előtt pár perccel.
Békés konvektorbuhogásra ébredsz, illetve a vizelési ingerre. Nézel, mi van, de messze a klozetajtó, nézed az éjjeli lakás bútorait, a homályos körvonalakat, összeáll az egész, idegenül hat kissé, pedig becsukott szemmel is ki tudnál menni, minden cirkusz és kislábujjbeverés nélkül. De nem kimenni. Ott feküdni az inger közepén, nézni a budiajtót és nem mozdulni. Inkább elgondolni dolgokat. Elterelni a figyelmet.
 
***
 
Egy nyitott ajtóra gondolni. Hogy ajtót nyitni a világra, és nem bánkódni nagyon, ha azon át néha utcabűzt, a környezet zaját, hűvös huzatot kapsz. Ha (pl.:) íróként ügyes vagy, ha „jól sáfárkodsz” azzal, amit kaptál, akkor ezekkel több lehetsz. És minden, ami a nyitott ajtón keresztül érkezik hozzád: téged gazdagít. És eljön az idő, ha nagyon akarod és hiszel benne, hogy álmaid lépnek be az ajtón. A helyes, testhezálló, elérhető célok felismerése, pláne azok elérése megerősít. Ez jó. Ilyesmiket kellene reklámozni a kertévéknek: Fedezd fel céljaid! A célok erőt adnak! Vagy: (kosztümös mérnökkiscsaj) A célom az acélom! 
 
***
 
November 20-a, reggel 9 óra, odakint 3 fok.
 
***
 
Vasárnap. Reggeli buszmeleg. Menetközben hófogó kerítést nézel az út mentén, narancssárga műanyagszalag a sötét szántóföldön. Bizonyos szakaszonként megszakad a kerítés, kinyílik, menekülési lehetőség az állatoknak, gondolod, és persze az arra tévedt embereknek. Nézed a kerítés rideg folytonosságát, idegen az egész, majd jön a nyíló rész, fellélegzel. Úhh, de jó.
 
***
 
Leszálltam a menetrendszerinti járatról. A kövér, jó kedélyű sofőr palócos tájszólással figyelmeztetett, hogy a következő járat soká fog jönni. Nem baj, mondtam, majd lesz valahogy. Úgy még soha nem volt, hogy sehogy se lett volna. Régi igazság. Miközben nyílott a buszajtó, mondtam még vissza a vállam fölött, akarok pár fényképet készíteni itt az elágazóban, illusztrációs céllal. Ha koratél is van, ha köd is. Pont ez a lényeg. Ilyen időjárási viszonyokat képzeltem el a fotózáshoz. Egy kis bungalóról van szó. Szakadt kis épület, de sugárzik belőle az otthonosság, ahogy békés nyugalommal figyeli az alatta elterülő tájat. Van valami varázslatos abban a kis viskóban. Valami különleges.
 
***
 
A főút, melyen a busz közlekedik (menetrend szerint), Nőtincs és Nógrád falvak közt halad el, észak-dél irányban, nagyjából. A két falu körülbelül egyenlő távolságra van a főút úgy az egyik, mint másik oldalán, néhány kanyargós kilométer a Cserhát lomha lankái közt és megvannak. A két leágazás közelében van a főúton a buszmegálló. 
Nőtincs az egyik falu, szép falunév, legszebb, az anyai ág ideköt. Nógrád a másik, az apai, szlovákból alakult eredetileg Újvárat jelentett. Novigrad. Ebből lett Nógrád. Ide érkeztem, átvitt értelemben, 33 éve. A két falu között jöttem. Közé. Hogy aztán majd legyen valahogy. Valahogy, fene tudja, de ismerős a helyzet. Motoszkál a „mintha már” különös érzése. Dereng. Leszállok a buszról, az beszisszenti az ajtót, berakja egyesbe aztán hörögve elindul. Aztán a csend. Az illatos koratél hideg csendje. Dombszag. Cserhátszag. Hazaszag.
Mintha ugyanezt már megtettem volna, hogy tehát már ez egyszer régen megtörtént. A két falutól nagyjából egyenlő távolságra leszállni egy menetrendszerinti járműről, meghallgatni a kövér, kedélyes buszsofőr mondatát az ízes tájszólással, hogy soká jön a következő járat. És mondani neki, hogy csak pár fényképet akarok készíteni illusztrációként valami hosszabb szöveghez, vagy mihez, valami műhöz, alkotáshoz. Mintha ugyanez. 33 éve. 
 
***
 
Miután végeztem a fotókkal, derült ki, hogy csak két óra múlva jön a következő busz. Nincs más: stoppolás. 
 
 
Hűvös, nyálkás reggel, fél úton Vác felé, autóstop.
 
***
 
Kamraszagú levegő, egy zsírosbödön hűvöse. Ez jut eszembe erről a fajta útszéli hidegről. Rekedt, távoli kutyaugatások lövedékei a lucskos ködben. 
 
***
 
A nemzetközi hüvelykujj. A középső is nemzetközi, de azzal nem vennének fel szerintem. Úgy öt perc után ismerős autó a ködből, egy kedves rokon (anyai ágról), felvesz, elvisz Szendehelyig, fűrészelni megy egy másik rokonhoz, elköszönünk. Ott újabb stop, nagy szerencse, pár perc múlva felvesz egy férfi, és míg vendége vagyok, az egyik kis nógrádi faluról beszél, ahol a bennszülöttek generációkon keresztül novaborral hülyítették az elméjüket, aztán szerinte az évszázados kábulat és az ebből fakadó fokozott szaporodási kedv következményeként olyan belterjes közösség jött össze, hogy nem is érti, miért költözött oda a fővárosból vidékre vágyó édesanyja. A sok hülye közé, mondta mérgesen a sofőr. Néhány kilométerre Vác határától tett ki, ott, ahol a 2/A jelzésű út leválik a régi 2-es főútról. Arra gyorsabb feljutni Budapestre.
 
***
 
Miután intettem az induló autó felé, megköszönve a különös helytörténeti és szociális érdekességet, gyalog indultam a Duna-parti város irányába. A reggeli, ébredező városnak csak a körvonalait engedte át a párás, fagyos levegő. Gondoltam, levágok pár kilométert, az egyik földúton próbálkoztam, ami becsatlakozik a magasabb rendű és forgalmú főútvonalra. Tudtam, hogy egyszerűbb és látványosabb lesz a környezet a gyalogláshoz, ha mihamarabb kijutok a Szobtól Bp.-ig vezető kerékpárútra. Sokat jártam (tekertem) arra kedvesemmel a nyáron, inkább az, mint a zajos-büdös főút. 
A földút menti telkek egyikén idősebb férfit szólítottam le, hogy megkérdezzem, a telek előtt elhaladó földúton hová jutok. Miközben barátságos kutyája végigszaglászott, megbeszéltük, hogy mi a cél, mit lehet kihozni ebből a földútból. Az öreg nem volt biztos benne, hogy ez elvisz a verőcei útra. A verőcei útról már egyszerűen odatalálni a bringaútra, onnan már magam is ismerem a terepet. Végül megkérdeztem, látva a szomszédos telkeket, van-e kutya arra. Van, de nem vészes, mondta végül. Sokáig zúgott fejemben ez a „nem vészes”. Ismerős volt ez is. Ahogy a buszos dolog. 
 
***
 
Jó fél órás gyaloglás után a bringaútra értem. Köd. Nyirkos hideg. 3 fok. Kis idő elteltével fekete sportruhás nő közeledett rózsaszín pufi mellényben. Gyalog jött, ami nem meglepő, túrabotokkal, ami viszont nekem szokatlan látvány. Pláne, hogy aszfaltról beszélünk. Megálltam, hogy leírjam ezeket itt, egyre hangosodott a vélhetően fémvégű bot ketyegése, ahogy az aszfalttal érintkezett. A nő átszellemült sporttekintettel elgyalogolt mellettem, ahogy távolodott, úgy halkult a ketyegés. A kanyart követően teljesen elnémult. Mint mikor egy szobai vekkert bevágsz az ágyneműtartóba, mikor idegesít a szorosan ismétlődő apró, de monoton zaj. 
 
***
 
Vékony jéghártya a bicikliút melletti tavon. 
Mintha leterítették volna egy finomszövésű, régi, nemes anyaggal.
 
***
 
Háromnegyed óra gyaloglás után elértem a Dunát. A kellemes érzés a régi folyó láttán. A nyáron kedvesen, puhán roppanó folyóparti kavicsok most fagyosan recsegtek bakancstalpam alatt. A vízhez léptem. Belenyúltam. Tiszta. Hideg. Jó. Sodrásirányban uszály kocogott lefelé. Német. Az óriási acéltest keltette hullámok megtáncoltatták a víz alatti tárgyakat. A felszín alatt sramlit jártak a kövér kavicsok.
 
***
 
A folyóparton közeledve a város felé sirályok jelentek meg, éles rikoltozásuk úgy hatott, mintha részeg kupléénekesek idétlenkednének egy hosszúra nyúlt szombat este végén. A vadkacsák unottan nevettek a bohém társaságon, há-há-há…
 
***
 
Jellemző, ismétlődő tény, hogy a legjobb kacsázóköveket ilyenkor találod a folyóparton, mikor nincs sok kedved kivenni kezed a langyos zsebből. De, mivel az ember gyenge, az ötödiket felveszed, nem bírod tovább, először marokra szorítod, majd ősi kacsázó mozdulattal, egy laza, de nem nyegle nyári kacsázó mozdulattal (hüvelyk-, mutató- és középsőujjak közé helyezve a kavicsot) elrepíted. Hét ugrást számolsz, az azok utáni apró szökellések már nem számolhatók, túl összemosódnak.
 
***
 
Elhagyott nyári gyerekzokni a nyálkás, hideg kavicsokon. Dideregve összebújó gyereksziklákon. Becsukod a szemed. Mélyet beszívod a levegőt. Hagyod, hogy a folyó átjárjon, érzed illatát, finom zaját, a hatalmas tömeg mozdulatait, a hullámokat. Ahogy él. Ahogy élsz. Érzed a sorsod. Céljaid.
 
***
 
És újra egy régi emlék a kezdetekről, mikor leszálltál a buszról, arról a régi buszról, majd a stoppolás, a sofőrök, akik felvettek, hogy elvigyenek egy darabon, a millió sofőr, a milliárdnyi stoppos, de itt a te stoppolásod, az a régi stoppolás, 33 éve. A stop utáni elindulás, a kérdés, hogy arra induljak-e, azon a földúton, a lihegő, farok csóváló körbeszaglászás, a válasz, hogy van kutya arra, van némi veszély, veszélyek, de nem vészes. Nem vészes. 
 
***
 
Nem vészes.
 
 
 
(A képgaléria felvételeit a szerző készítette.) 

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :