[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

MMA építészek

 

Hadifogoly

 

FecsoDuncsak

 

Szabadság

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Népirtás a Felvidéken (16. rész)

szerző: Papp Zoltán 2018-07-13

 

Népirtás a Felvidéken (16. rész)

 

Utazásaim

 

Édesapám nagyon szeretett utazni, látni. Kerékpáron járt a Tisza forrásánál, a Szádelői völgyben, párszáz km-t megtéve. 49-től anyámat minden utitervétől a hideg rázta, mert ő volt az útitárs. Motorbiciklin Szlovákia körül, csuromvizesen érkezve haza, makadámutakon megtett többszáz kilométer után. Aztán autóval, sátorozva többször körüljártuk Szlovákiát, egyszer Magyarországot. Két beteljesületlen vágya volt apámnak. Szerette volna látni a tengert (nem fürdeni benne, csak látni), és bejárni Erdélyt. Mikor már Erdélybe elvihettük volna, nem akart jönni, mert félt az elviselhetetlen csalódástól, amit a conducator (aki mellesleg cipészinasként vagy negyven nyugati egyetemnek lett díszdoktora) tevékenysége után láthatott volna. 

 

Mi 1989-ig a szocialista tábor országaiba mehettünk, ilyen-olyan feltételekkel. Akit támogattak szülei, volt kire bízni gyerekeiket, a román, bolgár és nehezebben bár, de a jugoszláv tengerpartra is eljuthatott. Nekünk ez nem adatott meg, nem is utaztunk. Nagyon ritkán Magyarországra mentünk, ha a gyerekekre nálunk nem kapható ruhaneműt akartunk venni. A határon minden alkalommal meg akartak alázni, szinte mindig a magyar vámosok, határőrök. Alantas viselkedésük borzalmas emlékeket hagyott bennünk. Úgy látszik, ez volt az előzménye a népszavazásnak, vagy a mai magyarországi népességről kaptunk előzetes tájékoztatót. Annyi aljassággal, butasággal, durvasággal sehol sem találkoztam, mint a magyar vámosoknál, és ez nekünk kétszeresen fájt. Abban a földöntúli boldogságban éltek, hogy bánthatnak, ma sem tudják milyen mélységesen sajnáltam őket. 

 

2009. VII. 27-én kezdődött a huszadik éve annak, hogy árukat szállítok vállalkozóként Magyarországra. Volt idő, amikor nagyon sok árut importáltunk is. Minden normális állam vámosa saját kezével tolja az árut kifelé, egy kivétellel. A magyar vámos mindent megtett, hogy ha lehet, ki ne kerüljön a magyar termék. Elképesztő élményeim voltak, és jöttek a viccek. A vámos kéri a határt átlépő bűvészt, mutasson valami trükköt. Az egy pohárka vizet tejjé változtat. Ez semmi, mondja az egyenruhás. Én egy tollvonással ezt a kamion tisztaszeszt, barackbefőttre változtatom. 

 

Egyszer aztán jött az únió. Azok a halálravált arcok, hogy ő már mától senki, aki tegnap még erősebb volt, mint Sámson, egy kézmozdulattal küldött vissza kamionokat, okkal vagy anélkül, most pedig csomagol és előre köszön. Milyen leplezetlenül számolgatták a lengyel, román buszok utasaitól zsarolt márkákat az asztal alatt, küldtek vissza kassai magyar nyugdíjasokat hat kiló almával, dagadva a büszkeségtől. Ha csak ennyit hozott az únió, mert szerintem többet sajnos nem, már megérte. Áruink mentek Magyarországra minden határátkelőn Rajkától, Sátoraljaújhelyig. Nem volt különbség. A szlovák oldalon a szenvtelen lassúság, a magyar oldalon a szemtelen rosszindulat. 

 

Ma 2009. VIII. 20-a van. Éppen ma igazolta egy magyar egyenruhás a leírtakat. Az ünnep tiszteletére a kovásznai önkormányzat testvérvárosának, Gyulának készíttetett egy székelykaput, teherkocsira tette és elindította Magyarországra. A határon egy primitív, magyar egyenruhába öltöztetett szerencsétlen 400 000 Ft büntetést rótt ki a gépkocsivezetőre, valamilyen mondvacsinált ürüggyel. Létezhet ennél nagyobb szégyen? Igen, mikor elárulom vendéglátómat, mikor feljelentem apámat, mikor megütöm feleségemet. A kovásznaiak elegánsan összeadták és kifizették a büntetést. 

 

1978-ban a szövetkezet elnöke közölte, hogy egy küldöttséggel tanulmányútra megyek Moldáviába. Hazaérkezésem után tudtam meg, miért voltam erre az útra kiválasztva. Kerületi, járási vezetőknek szerveztek a szövetkezetek pénzén szakmainak álcázott kirándulást, szövetkezetünkből valakinek menni kellett alibi gyanánt, s mivel a vezetésből senki másnak nem volt erre hajlandósága, ezért én indulhattam. Megérdeklődtem olyanoktól, akik jártak már keleten, mire kell figyelni, mit érdemes venni, már ami akkor szokásos volt. 

 

Beszereztem a feketepiacon 50 rubelt, ezt úgy eldugtam, mint egy kém, és Kassáról vonatoztunk Kijevbe. Enyhén meglepődtem, mikor a határ túloldalán az egyik nagymihályi vállalat igazgatója előhúzott farzsebéből több mint ezer rubelt, ami nekem akkor elképzelhetetlen összeg volt. Az állomásokon gyerekek várták a rágógumit, cukorkát. Az is igaz, a felnőttek ezt rossz szemmel nézték. Mikor olyan helyzetbe kerültünk, hogy beszélgethettünk velük, ezt is megértettük. Meg voltak győződve, hogy nekik azért rossz, mert minket etetnek. Nekünk szállítanak minden jót, azért nem marad nekik. Nem vigyorogtak, hitték. Ugyanúgy, mint Szergej Tutarinov a „Vöröscsillag lovagjában” mesélte a Kubány partján az éhező lengyelek, magyarok etetését és fel- ruházását, mert a vörös hadsereg rongyokban találta őket és elfogta őket a humánum, a nagy szovjet emberség. Soha nem tudom meg, hogy hitték-e, amit hazudoztak, volt-e önálló nézetük. Egy biztos, részegen is hazudtak, annyira deformálták az agyukat.

 

A vonaton megismerkedtem a „dezsurna, dezsurnaja” intézménnyel. Minden vagonnak, szállodai emeletnek volt egy így nevezett felelőse, ellenőre vagy micsodája. Ezek főzték a teát, kapcsolták a TV-t. Sőt, joguk volt a szobájukat elfoglaló vendégek eladásra szánt dolgait elsőként megvenni, továbbadni. Ahogy letettem a kijevi szállóban táskámat, megjelent egy matróna, kérdezés nélkül átnézte holmimat, majd látva, hogy sem prezervatív, sem rágógumi (kurrens cikkek) sincs, enyhe undorral nézett rám, értésemre adva, hogy nem érti, hülyék, minek jönnek Kijevbe, és elment. 

 

Másnap kivittek a belső forgalmat bonyolító repülőtérre, hogy Kisinyevbe repüljünk. Itt találkoztam először a nagy Szovjetúnió közlekedési rendjével. A repülőtéren emberek, családok tömege ült, feküdt batyujával. Soká tartott, míg nagy magyar agyammal rájöttem, hogy itt más a módi. Ugyanis a civil utazó nem járatra vett jegyet, hanem Moszkvába, Irkutszkba. Utána várt, addig várt, míg egy odatartó gépen akadt számára hely. Katonák, hivatalból utazók, meg nem tudom még kik szálltak fel a gépre, s ha maradt még néhány hely, akkor jöhetett Irina, két kicsi gyerekével. Hogy hány napot töltöttek várakozással, soha nem derült ki. Az ellenben igen, hogy ugyanezt a módszert alkalmazták a vasúti közlekedésben is. Elfásult, fáradt arcok, a türelem arrafelé a tehetetlenség terméke volt. 

 

A következő meglepetést repülőgépünk szolgáltatta. A repülőtéren mindenféle orosz gyártmányú gép szállt fel-le, de az, hogy mi egy sötétzöld AN típusú gépre szállunk fel, valahogy nem találkozott tetszésünkkel. A korát nem tudtuk megsaccolni, mindenesetre régen hasgathatta a szovjet légteret. Felzúgtak a motorok, rezegni kezdett a gép, nem kevésbé a szárnyak. Egy ideig meg voltam győződve, hogy ez úgyse száll fel, tévedtem. Nemcsak felszállt, repült is. Az igaz, hogy a motorzúgás egyáltalán nem volt egyenletes, de a korlátlan mennyiségben felszolgált grúz konyak bátor repülőket csinált belőlünk, túléltük. Azzal az érzéssel szálltunk ki, hogy még egyszer ezt nem... újra tévedtünk. Várt egy Ikarusz busz, majd egy városszéli motelbe vittek. A WC fertőtlenítve, európai lefolyóval, a szobában néhány fürge muszkabogárral. Vacsorára sült csirkét kaptunk. A csirke állagához tapasztaltabb útitársaink magyarázata kellett. A brojlereket 0,8-1 kg- os súlyban vágják, majd kifogásolható minőségűre tisztítják és m3-es kockákba préselik, majd lefagyasztják az egyszerűbb szállítás miatt. Így a kis súlyú csibék csontjai összezúzódnak és a soványka részek szinte szálkásak. 

 

Utána üldögéltünk a nagyon olcsó konyakok, vodkák közt, majd még napszállta előtt tudatták velünk egyáltalán nem tapintatosan, hogy záróra. A kétórás időeltolódás miatt tízkor, tehát nyolckor mindent bezárnak (a lakodalmaknak is véget vetnek), hogy a dolgozók másnap pihenten mehessenek munkába. Mármint a nők. Ugyanis a férfiak katonák, rendőrök, aktivisták, vezetők voltak, a fizikai munkát szinte kizárólag nők végezték. Férfiak általában csak büntetésből dolgoztak. 

 

Másnap megnéztünk Belciig buszozva egy gépállomást és egy hízómarha telepet. Hazudtak, mindenütt egy betanult szöveget mondtak, gazdászok voltunk, tudtuk, hogy mi igaz az egészből. A következő napon megmutatták a várost, óriási aranyszínű Lenin szobraival, és a város körüli üdülőövezetet. Utána egy sertésfarmot mutattak egy teraszról, (sertést nem láttunk) majd egy szőlőtermesztő szovhoz borkóstolással, vacsorával végződő látogatása volt a műsor. A szovhoz több mint 10 000 ha-on termelt szőlőt, dolgozni csak 60 évnél idősebbeket láttunk. 

 

Autóbuszunk aznap elromlott. Sofőrje hármassal indult, sebességet nem váltott. Félreállt, kiszálltunk. Egy óra múlva jött egy következő Ikarusz, beszálltunk és a sofőr hármassal indult. Ott már divat volt a központi falus településszerkezet. Nálunk is bevezették, lényege az volt, hogy csak a központi falukban fejlesztettek, csak oda adtak építési engedélyt. Azok a besszarábiai faluk, amelyekről lemondtak, úgy néztek ki, mintha az utolsó török basa tegnap menekült volna el. Fél- méteres traktornyomok út helyett, kedélybeteg idős emberek, akik nem nagyon néztek fel, ha buszunk megállt, néhány tyúk, malac ténfergett az egy helyiségből álló házikójuk körül. A hivatalos szövegeken kívül, mindenütt románul beszéltek. Jó földeken, nagyon szép növényzetet láttunk. Az egész terület dombos, a talajt a dombok körül ültetett gyümölcsösök sávjaival védték az eróziótól, fölöttük szántottak. 

 

Ugyanolyan géppel, ugyanúgy rettegve repültünk Kijevbe. Maradt két napunk városnézésre. Apám 43-ban töltött itt néhány napot, elmondása segített a tájékozódásban. Megnéztük a híres templomegyüttest és a Lavrát. Vonattal indultunk haza. Csapban álltunk meg, a határ előtt. Próbáltunk sikertelenül segíteni egy kisgyerekes pozsonyi párnak, akik az ismert módon jegyet vettek Pozsonyba, de már harmadik napja nem fértek fel egy szerelvényre sem. Közölték, hogy aki inni vagy enni szeretne, az állomás épületében tud. Estére járt, mi fiatalabbak már rettegtünk hazaérünk-e időre, mert éjfél után nem sokkal kezdődött az argentin-magyar meccs a VB-n. 

 

Azt már megszerveztem, hogy Csernyőből egy kocsi elvisz Szentesbe szüleimhez, hogy láthassam. Az állomáson valamiért sorban álltunk, egyszerre gyanús csend lett. Bajt sejtve hárman azonnal elindultunk kifelé. A következő helységben rájöttünk a csend okára. Katonai razziába cseppentünk. Egy hadnagyocska dokumentumokat kért, nálunk semmi sem volt, mert mindenünk a vonaton maradt. Szlovákul beszéltünk, ők nem engedtek, majd nagy bátorsággal elindultunk nyomakodva a bakák közt, akik meglepetésükben nem mertek minket megállítani. Rohantunk a vonatra, az egy-két perc múlva indult, majd jó messze az állomástól megállt, ott várva meg az igazi indulási időt. Akik pedig az állomáson vártak sorukra, nem jutottak át a razzián, ott ragadtak (holmijuk a vonaton), másnap este sok intézkedés után, és főleg sok élménnyel gazdagabban értek Kassára. Az argentin-magyart láttam, és másnap dél körül hazaértem Buzitára. 

 

1979-ben hasonló utat, de teljesen más összetétellel, szerveztek az NDK-ba. Megbeszéltük egy kipróbált baráti körrel, hogy ha egy mód lesz rá, ezt nem hagyjuk ki. Vonattal Prágába, majd buszok és Drezda érintésével (nem láttuk a Zwingert), Berlinbe értünk. A 24 emeletes Stadt Hotel, majd a Budapest étterem, Mátyás Pincéjének cigányzenés vacsorája után (meglepően olcsó volt), másnap a brandenburgi kapu, majd a történeti múzeum következett. Soha azelőtt olyan ókori gyűjteményt nem láthattam. Aztán Lipcse, Erfurt, majd egy gyümölcsös bemutatása következett, ez indokolta német utunkat. 

 

Jellemző volt a német vendégszeretetre, 1400 km után, egy zöld almát sem kaptunk. Mennyire más volt, mikor mi fogadtunk német küldöttségeket. Az nem kifejezés, hogy nem voltak szégyenlősek, ha enni, inni kellett. Valamivel rosszabul éltek, mint mi, de a német gőgöt akkor is éreztük. Nem volt kellemetlen, mert számítottunk rá. Meglepett minket, hogy sok helyen találkoztunk kint dolgozó magyarokkal. 

 

Múltak az évek, megbékéltem azzal, hogy az életben nem kapok vízumot Bécsbe. Aki nem lett a titkosszolgálat ügynöke, nem volt esélye kijutni. Akinek golyóspuskája volt, vagy személyes kiutazási engedélyt kapott akármilyen okból, abból tudtuk meg, hogy aláírt. Azt később tudtuk meg, hogy bérért is. Pénzért jelentettek olyan konspiratív módon, hogy még fontosnak is érezték magukat. Már leírtam mennyien voltak, jellemző a szlovák társadalom skizofrén és mélységesen aljas alapállására, hogy eddig minden demokratikusan megválasztott köztársasági elnökünk besúgó volt. Soha nem mondtam, hogy besúgóinkat büntetni kell, hiszen rengeteget zsaroltak közülük. Azt azért, hogy besúgtak, pénzért jelentettek fel akár családtagokat is, csak úgy elfelejteni, elnézni nem szabad. Hallgassanak, ne szerepeljenek, bújjanak el. Nem ezt teszik, sőt. Társadalmunk olyan orosz erkölcsre épült, ahol büszke lehetett a gyerek, aki feljelentette apját-anyját. Aztán elképesztő szemtelenséggel és gyorsasággal lettek ismert besúgóink, pártkádereink, egyházaink elismert gyülekezeti tagjai. A legborzasztóbb az, hogy ezek a besúgók és pártemberek, azok vallásosságát kérik számon ma, akiket tegnap besúgtak, üldöztek. Gondolom, egyszer csak rájuk szakad az ég, bár a történelem az ellenkező példákról tanít. A disznók jól járnak, az utókor véleménye az elődök morálját nem javíthatja. Ha elfoglalnának minket a kínaiak, ezeknek az embereknek két év múlva ferde szemük lenne, mongolredővel. 

 

Partnerszövetkezeteink Magyarországon és Kárpátalján is voltak. Szerencsémre kétszer is eljuthattam Kárpátaljára a 80-as évek elején. Nem tudom, mi mindent kellett elintézni a kiutazáshoz, egy Volga típusú szolgálati autóval egyszercsak elindultunk. Az ungvári határátkelőnél vártak minket vendéglátóink, segítettek a szerveknél a sima átkelésben. Ungvár, Csap, Beregszász volt az útvonalunk. Ott ebédeltünk egy elég tiszta, csinos vendéglőben. Más vendég nem volt, a tyúkhúsleves és lacipecsenye, olyan finom volt, akár otthon. Néhány év múlva tudtam meg, hogy színház volt az egész. Három nappal azelőtt vitték a vendéglőbe az alapanyagot, hogy minket ilyen étellel fogadhassanak. 

 

Újlaknál mentünk át a Tisza hídján, őrbódé, benne géppisztolyos katona. Kérdezem kajánul, ez a muki mit csinál itt? Lefagyott a mosolyom, mikor halálos komolysággal jött a párttitkár válasza: védi a hidat. Hoppá, gyorsan beláttam a germán támadás aktualitását, nem kérdeztem ilyet többször. 

 

Péterfalvára mentünk, a „Boldog ember”-ben megismert falvak egyesített kolhozába. Tivadar, Bökény, Forgolány, Nagypalád, Farkasfalva, hogy erre járhatok nem is álmodtam azelőtt. A kolhoz 40 éves évfordulóját ünnepelték, ennek kapcsán hívtak meg minket. Megnéztük az állattenyésztést, növénytermesztést, melléküzemágakat. A gazdálkodás színvonala majdnem olyan volt, mint a csehszlovák átlag. Igaz, akkor az a kolhoz volt Ukrajna legjobbja. Feltűnt, hogy az utcán a fiatalok udvariasan köszöntek, bárkivel találkoztunk tisztességtudóan viselkedett. Nagy szerencsémre szakmák szerint kerültünk vendéglátóinkhoz. Én természetesen az állattenyésztőhöz, akiben egy rendes magyar embert ismertem meg. Náluk aludtam Nagypaládon, találkozhattam szüleivel, családjával, tőlük tudhattam meg ezt-azt a mindennapok valóságáról. Az üzletek üresek voltak. Az élelmiszerboltban csak vöröskáposzta volt 0,5-5l-es üvegekben, két kenyér és félkilónyi rizs társaságában. Otthonukban nagyjából mindenük megvolt. Napjuk nagyrésze csereberével telt. Elindult a kollégám reggel, kocsijában egy láda almával. Miközben munkáját végezte, a láda almából estére sokféle termékkel jött haza. A benzinkúton nem volt benzin. Benzin azért volt, de nem a hivatalos benzinkúton, hanem udvarokon, hordókban. Nem tudták hány oktános a benzin, ezért két hengerfejpakolást tettek autójukba, így bírták a kocsik. A többi áru is hasonló módon talált gazdára, ők persze tudták, hol van és mi érte a csereáru. Az építkezések sokkal komplikáltabbak voltak. A kolhoznak volt téglagyára, de téglához hivatalosan nem juthatott magánember. Nekünk sem volt egyszerű, de ott láttam igazán milyen is lenne életünk, ha sikerült volna mindent eltanulnunk a nagy testvértől. 

 

Az ünnepség csúcspontja a sportpályán volt. A pálya műanyag futópályával ellátva, komoly lelátó, Győrben gyártott automata tekepálya, állandó vidámpark púpostevével, nagyot néztünk. Népi együttesek, sportbemutatók, olyan külsőségek mellett ünnepelték a kolhozt, amit nálunk egy komoly nagyváros sem tudott volna megtenni. Az esti vendéglátásuk emlékezetes volt. Vendégeik között volt moszkvai, kijevi pártmufti, szibériai főember, a budapesti Magyar Optikai Művek emberei, magyarországi partner TSz képviselői, velünk együtt elég változatos gyülekezet. Akkor volt náluk a Gorbacsov-féle teljes alkoholtilalom. Az asztalokon a legjobb grúz, moldáv konyakok, orosz pezsgők és vodkák töménytelen mennyiségekben, és a sokfogásos vacsora csúcsa sültmalac volt. Tilalom ide, tilalom oda, a szemük sem rebbent. Ugyanakkor az utca alkoholon élő szovjet embere, kémikusokat meghazudtoló találékonysággal gyártotta a vakító, gyilkoló, alkoholtartalmú moslékokat. Kint reggeltől estig csereberélt mindenki, hogy megszerezze az alapélelmiszereket. 

 

Este megszólalt a falusi hangszóró és figyelmeztette a lakosságot, hogy megérkezett a mosópor, mindenki mehet megvenni az adagját. Visszafelé Beregszászban bementünk egy elektro szakáruházba. Hatalmas alapterületen három üres polcsor. Négy fehérköpenyes eladó mellett egy mosógépre emlékeztető tákolmány és három kávédaráló képezte a választékot. Kávédaráló azért lehetett, mert abban az évtizedben kávét nem árusítottak. A porták rendezettek voltak, mindeki gazdálkodott, elég nagy állatállománnyal. Minden udvar szőlőlugassal befuttatva, ugyanazt a képet mutatta, ami az egész keletmagyarországra jellemző. Feltűnő inkább az volt, hogy a gázt nem föld alatt vezették, hanem rozsdamarta csövekben a házak külső falán. 1986 tavaszán valamiért bementem szövetkezetünk káder és személyzeti osztályvezetőnőjének irodájába, és véletlenül megláttam az asztalon két utazási kiutalást. Rákérdeztem, és azt a választ kaptam, hogy érdeklődés hiánya miatt visszaküldi. Az egyik Görögországba szólt, a másikra nem is emlékszem. Felháborodva felkaptam a görögöt, rohantam az elnökhöz jelezni mehetnékemet, aki meglepetésében, meglepetésemre jóváhagyta azzal a feltétellel, hogy a másik utazó az ő jelöltje lesz, ami egyáltalán nem érdekelt. 

 

Nemsokára elkezdődött a vízumkérelem körüli kálvária. Először a szövetkezet elnökének igazolása kellett, hogy ő felelősséget vállal értünk. Aztán keresztlevéltől kezdve egy csomó irat, amit beadtunk Kassán az idegenek ügyeivel foglalkozó rendőrségi osztályra. Ott a klasszikus sorbanállás után, fél nap alatt átvették. Mikor aztán néhány hét múlva, újabb sorbanállás után a kisablakhoz jutottunk végre, az egyenruhás jól leteremtette útitársamat (akit szerencsétlenségére Kőrössynek hívtak), hogy legalább három nyomtatványon van másképpen írva a neve. Természetesen ezt a rendőrségen követték el, de kijavításra visszadobták. Az elnöki engedély hatálya persze időközben lejárt, mert nem lehetett tíz napnál öregebb. Autóba ültünk és mentünk, aztán késő délutánra visszajutottunk az ablakhoz és végre jók lettek papírjaink. Vízumot ott nem kaptunk, sőt elvették személyi igazolványainkat is azzal, hogy a prágai repülőtéren megkapjuk. Úgy utaztunk vonattal Kassáról Prágába, hogy semmilyen igazolványunk nem volt. A repülőgépen megismerkedtünk a kb. 40 útitársunkkal. Az utazást a „Szövetkezeti Földművesek Társulása” szervezte, így aztán volt köztünk optikus (a felesége valamilyen szervnél dolgozott), szövetkezeti elnök tanítónő felesége is, nem kis mérgünkre, mert az ilyen utakat szerintünk mégiscsak szövetkezeti tagoknak intézték, és inkább egy kollégánk jöhetett volna. 

 

Hajnali három körül érkeztünk szállodánkba, reggel aztán a tenger. Nem szép dolog a káröröm, de nem mindenkit bántott, hogy fehérbőrű optikusunk, fiacskájával elaludt a napon. Úgy leégtek, hogy akkor láttuk őket utoljára. Mi pedig láttuk az Athéni Nemzeti Múzeumot, Athént, Delphit, Korinthoszt. Egyébként az út jól szervezett volt, egy hétbe több nem fért. Ottani vezetőnk egy Sziléziából hazatelepült görög volt, aki a második világháború utáni görögországi kommunista puccs végén a Csehországba szállított gyerekekkel került oda. Mezőgazdász volt, Patraszban dolgozott valamilyen mezőgazdasággal foglalkozó hivatalban. 40-42 fokot mértünk árnyékban. Delphibe déltájban érkeztünk és mire felgyalogoltunk a stadionba úgy megdagadt a nyelvünk, hogy csak hosszú nyalogatás után tudtunk megszólalni. Szükségem is volt rá, mert jónéhány magyar társunknak önjelölt idegenvezetője lettem, ők nagyon hamar észrevették, hogy többet tudok a görög történelemről, mint a hivatalos kísérőnk. 

 

Első családi kirándulásunk 1988-ban volt. 42 évesen lett rá módom először, hogy a szomszédomnak kölcsönzött hétvégi házba elvihessem családkámat egy hétre, Mályiba. A ház egy kavicsbánya helyén keletkezett tó mellett volt, a földön aludtunk, szúnyogoknak sem voltunk híján. Az pedig, hogy az egész család ezt tartja a legszebb kirándulásunknak, még ma is meglep. Akkor már a levegőben volt a kommunizmus vége, amit édesapám akkor mert először megjósolni, mikor az „Új Szó” arról cikkezett, hogy Moszkvában eladták az első autót magánszemélynek. Azt mondta: nem tudom mikor lesz, de hogy ez jelenti a kommunizmus végének kezdetét, az biztos. Szomszédommal azon morfondíroztunk, hogy mihez kezdünk majd, ha szabadabb lesz a mozgástér. Csehszlovákiában ortodoxabb volt akkor a politikai vezetés, mint Moszkvában. 

 

Mégiscsak megértük valahára a 89-es változásokat, a gyerekes demokráciaértelmezésektől, a teljes kommunista vezetés hatalmának átmentéséig. Soha senkit a világtörténelem egyik legbrutálisabb rendszerének vezetőiből, haszonélvezőiből, felelősségre nem vontak, azok pedig szelíden mosolyogva kérték számon a demokráciát magukkal szemben, és csusszantak át az államvagyon tulajdonosainak köreibe. Amit el sem tudtunk képzelni még legvérmesebb álmainkban sem, fokozatosan nyíltak a határok. Megmutathattam családomnak Granadát és Cordobát, Mükénét és Epidauroszt, Argoszt, Naphliont és Athént, Olaszország egy részét és San Marinót. Feleségemmel jártunk Izráelben, nagylányommal pedig Egyiptomban. Kairó, Giza, Memphisz, Karnak és Luxor, Hatsepszut temploma, Királyok Völgye, Edfu, és Asszuán, vágyaim netovábbjainak beteljesítését jelentették. Megnézhettük Pólát, Rabot, Abbáziát, a horvát-dalmát partokat. Üdültünk néhányszor a Kanári-szigeteken, egyszer unokáinkkal is. Andalúziába és Mallorcára is eljutottunk. Sokszor üdültünk a Balatonnál, termálfürdőkben, megnézve a vidék emlékhelyeit, látványosságait. Bejártuk Felvidék legszebb helyeit, Csehországot, az utóbbi három évben Erdélybe mentünk. Törzshelyünknek Torockót választottuk, onnan indultunk Székelyföldre más-más irányban. 

 

Jó érzés hallani 15, 16 éves unokáinktól, ez szép volt. Ők még más szemmel nézik a világot. Érzik a tisztességet, tetszik, hogy a zöld, az zöld. Nem látják az erőszakos betelepítés bizonyítékainak koszosan szürke blokklakásait Szatmárnémetitől Csíkszeredáig. Nem tudják mitől az a különbség még a levegőben is, ha Brassótól Fogaras felé megyünk. Más a közlekedés, mások az arcok, a mezők, a porták. A szászok otthagyott városai, falvai, és meghatározhatatlan szagok mindenfelé. Nem tudják mit keres a gyulafehérvári székesegyház mellett a hatalmas ortodox komplexum. Mi tudjuk felvidékiek, vajdaságiak, kárpátaljaiak, hogy mire képes az elvakult gyűlölet, az agyakba generációkon keresztül betáplált, „mi megmutat- juk nekik” vágy. Ebben minden belső és külső különbözőségük ellenére, elvakultan egységesek a többségiek. Azt sem tudjuk sokszor melyik a veszélyesebb, a keresztényinek nevezett pártok kenetes hazugsága, a kommunista maradványok hamis internacionalizmusa, vagy a nyíltan gyalázkodó nacionalisták. A „nekik” pedig mindig nekünk szól. 

 

91-ben két hetet töltöttem Kanadában. Calgary, oda-vissza autóval keresztül a Sziklás Hegységen, Vancouver, Victoria, Banff és Edmonton után kicsit szomorúan megállapítani, hogy a földi javak osztogatásánál az Úr nem tartotta be az egyenlőség elveit. Valószínűleg jobban járt volna a magyarság, ha sikerül Kossuth terve Kanadába településünkkel. Az is lehet, hogy azt a világot is elrontottuk volna. Minden szépség és gazdagság ellenére, nekem az északamerikai világ nem lopta be magát a szívembe. Ridegnek, magányosnak és eléggé képmutatónak láttam az ottani életet. Jártunk farmon, ranchon, láttunk családi rodeot, hatalmas marhavágóhidat, nem az én világom. Amiket esznek az katsztrofális. A gyümölcs éretlen, a többi ízetlen, és minden, amivel ételeiket javítani akarják, ront. Maradt a magyar kolbász és szalámi, a retek és hagyma. Azóta sem vágyok vissza, egyszer megnézni azonban mindenkinek ajánlom. Edmontonban bejártuk a világ egyik legnagyobb bevásárlóközpontját. Hogy tíz év elteltével, ha nem is akkorák, de lényegükben ugyanazok lesznek mifelénk is, utópiának is talán csak piával álmodhattuk. Két hónappal kanadai utunk előtt, Otrokovicén vettem meg sógoromnak Csehszlovákia talán egyetlen orosz színes TV-jét, kb. 450 km-re otthonunktól. Magamnak rá egy hónappal hoztam Nürnberg mellől, még vámot is fizettettek érte. Akkoriban utazott sok-sok háztartási gép Trabantok tetején Magyarországra. 

 

Tengerparti üdülésre csak a gyerekek, unokák miatt mentem, nem szeretem a céltalan fetrengést. Ilyen üdülésre a legjobb hely Horvátország. A legkorrektebb vendéglátásnak a spanyolt tartom, az olaszok óbégatnak és előszeretettel verik át vendégeiket, a görög tengerpart is jobb lenne bennszülöttek nélkül, bár barátságosak. Az arab világot nem nekem találták ki, leplezetlen gyűlöletet láttam az arcokon, s ezért még fizettem is. Nem egyszerű Egyiptom műemlékeit megnézni arabok nélkül. Izráel is egyszeri úticél, a gépfegyverekkel felszerelt terepjárók és lassító torlaszaik nem szentföldi hangulatot gerjesztenek, a palesztinok által ellenőrzött területen pedig a séta is veszélyes az agresszív árusok, a rosszarcú rendőrök miatt. Ázsiai, Afrikai, Közép vagy Dél-Amerikai útra nem vállalkoztam. Talán azért is, mert Molnár, Széchényi, Kittenberger, Hanzelkáék, Hayerdhal meg a Világjárók sorozat könyvein nőttem. Megnéztem minden útifilmet, ismeretterjesztő filmet, amire csak módom volt. Ha összevetettem a lehetséges látnivalókat a távolsággal és a kihasználható idővel, bármennyire csábított, nem mentem. 

 

Vannak vágyaim, ezek valószínűleg nem teljesülnek már soha. Szívesen bebarangolnám Spanyolországot és Olaszországot tavasszal vagy ősszel, csak nézni és látni. Ilyen útra pedig már energiám nincs. Megyek gondolatban. Mindenesetre szerencsésnek tartom magamat, mert minden utamat a sors váratlan ajándékának fogtam fel. Ugyanis ez nem is olyan régen, még vágyálmainkban sem jelent meg. Baráti vagy családi beszélgetéseinkben, ilyen téma, szóba se került. 

 

Kapcsolódó cikkek:

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-15-resz_3891

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-14-resz_3890

www.rovart.com/hu/nepiras-a-felvideken-13-resz_3786

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-12-resz_3785

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-11-resz_3628

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-10-resz_3611

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-9-resz_3584

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-8-resz_3551

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-7-resz_3537

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-6-resz_3515

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-5-resz_3489

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-4-resz_3470

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-3-resz_3449

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-2-resz_3442

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-1-resz_3407

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :