[kapcsolat]   husken

Ikonok

 

Jezsó

 

maszkabál

 

két százalék

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Népirtás a Felvidéken (19. rész)

szerző: Papp Zoltán 2018-08-25

 

Népirtás a Felvidéken (19. rész)

 

 

Nacionalizmus és sovinizmus 

 

Tisztelek minden népet még akkor is, ha ez nem mindig párosul szeretettel. Érdekel, hogy viszonyulnak történelmükhöz, népművészetükhöz, vallásukhoz és más népekhez. Természetesen állandóan hasonlítom őket hozzánk, miben mások, miben jobbak, miben okosabbak, mint mi. 

 

Egyszer a Korintusi öböl peloponnészoszi parján Xilokantroszban voltam néhány napig. Programunk része volt a szálló mulatójának látogatása. Görög zene, a mi csoportunkon kívül a tulajdonos és családja, valamint a szálló alkalmazottai szórakoztak benne. Csoportunk tagjai egykettőre elmentek, hárman maradtunk a görögökkel, megérte. Ma is borzongok milyen hallatlan büszkeséggel táncolták táncaikat, hogy tűnt el a különbség tulajdonos és takarítónő között, ahogy megszólalt a zenéjük. Milyen tartással, egymást tisztelve, betartva szokásaikat, hívták egymást táncba, majd a többiek páronként csatlakoztak és szinte átszellemülve táncolták csoportos táncaikat. 

 

Mi döbbenten ültünk, és bevallom, irigykedtünk. Bármennyire különös, hasonló érzésem csak akkor volt, ha itthon, Felvidéken, magyar nótákat, kuruc dalokat énekeltünk. Semmi más nem pótolta úgy az összetartozás érzését, és nekünk erre bizony szükségünk volt. Köztünk is eltűntek a társadalmi, származási, tudásbeli különbségek, ha elkezdtük a „Kalász, kalászt”. Elítélhetik a magyar nótát, nem tartom én sem jajde művészinek, mit számít. Minket gyakran felszabadított. Arról énekelhettünk, amiről nem beszélhettünk. Álmainkat énekeltük ki, megkönnyebültünk. 

 

Emlékszem, amikor már szinte korlátozás nélkül mehettünk Magyarországra, kedvelt nótáinkat a cigányzenekarok még nem merték játszani, vendéglátóink nagy része pedig nem ismerte őket. Rövidesen rá kellett döbbennünk, így van ez történelmünkkel is. A mai magyar átlagpolgár nagy része, nem ismeri nemzetének történelmét. Néhány szilánkot, számot igen, sajnos elvétve akadtam olyan emberre, akivel érdemben társaloghattam volna múltunkról-jelenünkről, pedig eleget bolyongtam. A görögök külföldön élve is büszkék nemzetükre, nehezen olvadnak be, pedig azt rájuk fogni, hogy olvasnának-művelődnének, nem lehet. 

 

Szeretek minden sportot. Meg is nézek szinte minden sporteseményt, inkább az Európában elfogadottakat. Megbámulom a balkáni szláv, főleg a szerb sportolókat. Viselkedésük, hozzáállásuk magán hordja nemzeti jellegüket. A balkáni természetes vadság, de főleg a mindent kizáró nemzeti büszkeség, lerí róluk. Mégha feladnak is valamit, azt is csak dühből teszik. Felegyenesedve, megalkuvás nélkül tudnak szembeszállni mindenkivel, ezért tudnak 8:8 után nyerni. Kevés népben látható ennyire a sovinizmus legdurvább arca. Vannak feltétel nélküli támogatóik, oroszok, franciák, de előttük sem hajbókolnak. 

 

Teljesen más a szlovákság sovinizmusa, az egyirányú. Feltétel nélkül nem szeretnek minket, a nem szeretés igazi neve: gyűlölet. Kár lenne szépíteni, finomítani, más szó a valós helyzetre nincs. A sport példájával élve, ők csak a magyarokkal szemben versenyeznek erőn felül, de mindig. 

 

A románokat közelebbről nem ismerhetem. Néhány erdélyi utamon személyes tapasztalatot keveset szereztem, benyomásokat annál inkább. Amit láttam, tökéletesen igazolta azt, amit tudtam. Ha az unió virtuális belső határai már térképen sem lesznek, a mai román határon akkor is fal lesz, brüsszel szellemi támogatásával. Mert Decebál Dáciáját nem adjuk. Bármennyire nézem, értékelem, rajtunk kívül mindenki büszke nemzetére, általában nem mellveregetve, de megalkuvás nélkül. Nem látok visszanéző önmarcangolást, szégyenérzetet a múltért. 

Nézzük meg vallási felekezeteiket. Minden felekezetük, egyértelműen nemzeti. Katolikus papságunk megbocsájthatatlan bűne, hogy amíg az utódállamok minden egyháza nacionalista, tehát magyargyűlölő, a magyar katolikus egyház internacionalista, nekik nem számít a hívő nemzetisége, csak hite. Ezzel a felfogással minden esetben meghunyászkodnak ellenfeleink előtt. 

 

Teljesen más, mondjuk a szlovák katolikus egyház. Az elsősorban nemzeti, aztán római. Mint a világi vezetés, ugyanúgy ők is, minden lépésükben asszimilációnkon dolgoznak. Az egyházkerületek új felosztása a magyarság megosztása miatt, a papok kinevezése stb., nem titkoltan ezt szolgálják. A történelmi egyházkerületeket (pedig itt vagyoni vonatkozások is vannak, amit nehezen adnak fel), a magyarországi katolikus egyház teljes jóváhagyásával és pápai áldással szüntették meg, és zárták a mai országhatárok közé. Itt miért nem érvényesült a sokat hangoztatott nemzetek felettiség. Nem, mert rólunk volt szó. Az igaz, hogy a magyar katolikus egyházfők között csak itt-ott akadt magyar származású 1000 év alatt, ezért nem csoda, hogy a nemzet nehéz pillanataiban ellenségeinket támogatták, támogatják. Inkább Hagsburgok, zuluk, mint a magyar, aki valószínűleg protestáns. Ma is fölöttébb gyanús a magyar katolikus vezetők tüntető szlovákbarátsága, amikor szétszabdalták egyházuk területét, amikor a kért magyar püspök helyett üres, de kenetes szólamokat eregetnek, amivel 10 éves gyerekeket sem lehet becsapni. A felnőtteket igen, mert a hierarchia maga is dogma. Morogni szabad, az ellenállás úgyis kizárt. Tesznek is mindent, ennek biztos tudatában. 

 

A protestáns egyházak természetüktől fogva nemzetiek. Néha azért már látszanak az 500 éves ráncok. Egy többszáz éves rendszer nem mindig friss már, talán az emberek is mások, mint akkor, talán a környezet is. Jót tenne, ha más is észrevenné, bár inkább az ellenkezőjét látom. 150 éve a gyülekezeti tagok 10%-a volt írástudó, ideje volna észrevenni, hogy ma valamivel több. A nemzetté válás folyamatában pótolhatatlan szerepük volt. Idén Debrecenben újra egyesült volna a magyar reformátusság, ha... de ugye nem sérthetjük meg a szlovák reformátusokat, taktikai okokból. Így majdnem egyesültünk. Erdélyben minden ortodox templomon ott van a román zászló, az ortodox templom meg minden faluban. Ahol nincs, holnap majd épül. Állami pénzen, mert nézve az oláh többségű településeket, a pénzt nem ott gyűjtik össze. Demokratikus országainkban a támogatás elosztása is demokratikus. Minden a többségé, a kisebbségnek egyenlő joga van adózni. 

 

Nem beszéltek össze, de ugyanez a kép Kárpátalján is. Templomaik, kolostoraik, lassan de biztosan csúsznak nyugat felé. Román az istene az ortodoxoknak, oroszul beszélő szláv istene van a pravoszlávoknak, szerb az istene a szerb egyháznak, horvát az istene a horvát katolikusnak, a magyarok istene pedig csak néhány magamfajta parlagi magyaré. Az egyházainknak internacionalista isten kell. Hol lesznek híveik, ha tényleg megtalálják nemzetközi urukat. Szerencsések vagyunk, mert, ha a tótok buddhisták lennének, kies falumban már állna néhány sztúpa, állami pénzből. Tökéletesen értem Wass Albert öreg székely papját, aki csodálkozik istenünkön, akinek nem mi vagyunk a kiválasztott népe. 

 

Itt élünk 1100 éve, akár tetszik másoknak akár nem, ez tény. Az is tény, hogy befogadtunk mindenkit, aki jött, sőt ha kellett, hívtunk elpusztított népünk helyett idegeneket. Soha nemzetiségük miatt nem támadtunk fegyverrel senkire (a sokat emlegetett kivételek a szabály erősítésére jók csak, bár megbocsáthatatlanok), soha önszántunkból nemzetiségük miatt nem üldöztünk el senkit országunkból. Azt felsorolni is nehéz lenne, hány estben támadtak ránk, mint nemzetre, országunk befogadott, sokszor kiváltságokkal felruházott nemzetiségei, és ha tehették gondolkodás nélkül álltak ellenségeink mellé. Mégis mi kérünk elnézést, szórunk magunkra hamu helyett mindent, amiben fekáliát sejtünk. Van tanulnivalónk másoktól. Meg kell tanulnunk elismerni más népek jó tulajdonságait, jobb taktikázását, ügyesebb politizálását. Nem lehet kikerülni a szégyenletes népszavazást, a kettős állampolgárságról. Már az is gyalázatos, ha erről szavazni kell. Mi akaratunk ellenére élünk idegen országban. Szüleink magyar állampolgárok voltak, amiről nem mondtak le és el sem vette senki. Hogy Magyarország a miénk is, az nem lehet kérdés. Őseink nemzedékeinek hosszú sora Magyarországért élt és dolgozott. Világukat ellopták, nem védekezhettek, nem szólhattak bele. 

 

A kettős állampolgárság a románoknál, horvátoknál, szerbeknél, szlovákoknál természetes, ők ezt a kérdést szégyellnék feltenni. Szlovákiában az a politikus, aki a kettős állampolgárság jogosságát szlovákokra nézve kérdésként feltenné, menedékjogot kérhetne valamelyik karibi szigeten, akivel nincs kiadatási egyezményünk. Egyben egységesek, nekünk nem szabad megengedni. Hogy ebben a mai Magyarország lakossága lesz szövetségesük, azt ép ész nem foghatja fel. Mégis megtörtént. Azt a lesajnálást, amit a tótoktól éreztünk, vagy az erdélyiek a románoktól, nem lehet elfelejteni. Akárhogy volt, az biztos, hogy szükség volt rá. Tisztán kell látnunk, azt hiszem tisztábban is látunk. Most már, akinek legalább egy szeme van látja, hogy az anyaországnak becézett országtól segítséget nem várhatunk semmilyen vonatkozásban. /Az írás 2004 után született. - a szerk. megj./ Tudatlan, gőgös megnyilatkozásaik csak ártanak. A tót politikusok hülyét csinálnak a belőlük teljesen felkészületlen, naív, magyarországi ellenfeleikből. 

 

Az az aljas sunyiság, ahogy a mai Magyarországon élő magyar ember állampolgársági kérvényét bírálják el, vérlázító. Sok erdélyi ismerősöm magyar nyelvtudását vizsgálja, egy „édi, hami, kőrözött, könyék” nyelvet beszélő akárki, akinek irodalmi ismerete bezárul a Hócipővel. Ruzsa Magdi esete, stb. Ezek a szerencsétlenek és feletteseik, azt hiszem vizsgáztatnák Jókait, Mikszáthot, Balassit, Madáchot, Tompát, Erdélyit, Jósikát, Adyt, Dsidát, Arany Jánost, Makkait, Nyírőt, Passuthot, Sütőt stb. Van ugyan néhány kivétel irodalmunk nagyjai közt, akik a mai határokon belül születtek (nehogy Moldovára, Eörsire, Spíróra vagy Závadára gondoljanak), nekem Vörösmarty, Móra, Gárdonyi, Móricz jutott eszembe, akik szerencséjükre mentesülnének a vizsgától, pedig lehet, hogy egyszerre letennék. Li Csin, Rubinstein az más. Ezek feltétel nélkül lesznek hű állampolgárok. 

 

Itt tartunk 1100 év elteltével szép hazánkban. Ez viszont nem ment fel minket, kintieket. Asszimilálódásunkra, önfeladásunkra, iskoláink elvesztésére, nincs mentség. Ez nem a szlovák politikusok sikere, nem a magyarországi politikusok gyengesége, ez a mi csődünk. Ha egész életemben csak egy szülőt sikerül meggyőznöm, hogy gyerekét magyar iskolába adja, többet tettem, mint néhány jól dotált intézmény. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül, de az is biztos, hogy kevesen vagyunk. Nekünk a jól álcázott sovinizmust nem kell ismertetni, minden nap szembe jön, méghozzá szentesítve a mindenkori nagyhatalmakkal. Egyik unió a másik után nézi és támogatja azt a kisebbségellenes jogtiprást, amit hivatalosan ellenez, támad, tilt. 

 

Semmi sem változott azóta, mikor a csalódott Arany megírja a Civilizatiot: „Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől A mit elvehetett elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csint tesz, Összeül és-helybehagyja.”

 

Nem túl hízelgő ránk nézve az asszimilálódás gyorsasága emigránsainknál. Az emigráció oka mellékes. Az azonban nem mellékes, hogy a második-harmadik generáció már nem tud magyarul. Ugyanakkor a görög, olasz, szerb, tót sokkal tovább megőrzi nyelvét és büszke őseire és őshazájára. Van pozitív példa is, a többség sajnos ilyen. Szüleink megérhették a Felvidék részleges visszacsatolását. Az öröm leírhatatlan volt. Jöttek a hétköznapok és a kisember azt vette észre, hogy sokkal rosszabb az anyagi helyzete, sőt magyar felettesei sokkal jobban lenézik, mint cseh és tót elődeik. Hamarosan felhangzott a munkástüntetéseken skandált komancs jelszó: „munkát, kenyeret, vissza a cseheket” szöveg. Az értelmiséget meg olyan esetek lelkesítették, mikor a Pestről jött új hivatalvezető a színmagyar kisváros nagygyűlését azzal kezdi, hogy „mennyire sajnálja, hogy nem érti a nép nyelvét”. Milyen mélységes szomorúsággal hagyták magára az emberbarátságát fitogtató senkiházit. 

 

Ma is gyakran találkozunk a mai magyar állampolgár őszinte csodálkozásával, hogy milyen jól beszélünk Szlovákiában magyarul. Aztán a másik véglet, mikor el kell képzelnünk, hogy Poprádon nem beszéltek hozzá magyarul pedig látta, hogy tudnak. Nem egy esetem volt mikor rászóltam magyarországi turistákra minősíthetetlen viselkedésük miatt. Egy magyar ember a tisztességével, a műveltségével hívja fel magára a figyelmet. Ha nem ilyen, akkor álruhában lépje át a határt, titkolja el illedelmesen kilétét. 

 

Az Alhambrában magyarázza az idegenvezető, hogy a fogadó- teremben padlófűtés volt. Mindig magyarországi utazási irodával utazok, mert azon kívül, hogy nekem nem mindegy kinek fizetek, az sem mindegy, milyen nyelven beszélnek útitársaim. A padlófűtésre harsány kacaj volt a válasz, miket beszél a szerencsétlen, mikor ez még csak ma terjed nálunk. Aztán elismerést várva diadalmasan körülnézett, megmutatva, hogy mi mindenre rájön egy kaposvári fagylaltos, ha figyel. Hát még ha olvasna is, mennyi sok új dologgal találkozna. Mennyire bámulná az aquincumi padlófűtést, ha tudná hol van.

 

Igen, nekem nem mindegy kinek fizetek, hol vásárolok, milyen árut veszek. Ha a Felvidékiek által Magyarországon befizetett adót összeszámolná valaki, soha többé nem sajnálnák azt a néhány forintnyi alamizsnát, amit úgyis cigánygyerekek és haverok éreznek és élveznek igazán. Szájtátva és felháborodva nézem, ahogy közismert besúgóink átveszik a magyar állami kitüntetéseket, még a jobboldali kormányoktól is. A mi életvitelünk sokkal szerényebb, mint Magyarországon. A szerényebbet arra a hóbortos, nagyzoló kiadásokra értem, amikre időnként rácsodálkozunk innen. A negyvenszemélyes vendégsereg olyan gyerek ballagását ünnepli, aki iskolaköteles. 

 

 

Kapcsolódó cikkek:

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-18-resz_3894

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-17-resz_3893

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-15-resz_3891

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-14-resz_3890

www.rovart.com/hu/nepiras-a-felvideken-13-resz_3786

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-12-resz_3785

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-11-resz_3628

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-10-resz_3611

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-9-resz_3584

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-8-resz_3551

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-7-resz_3537

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-6-resz_3515

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-5-resz_3489

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-4-resz_3470

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-3-resz_3449

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-2-resz_3442

www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-1-resz_3407

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :