[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Népirtás a Felvidéken (4. rész)

szerző: Papp Zoltán 2016-05-23

 

Népirtás a Felvidéken (4. rész)

 

Ha nem változott volna meg a világunk rendje, eszembe sem jutott volna megosztani gondolataimat másokkal. A diktatúrák titkosítják az emberek valódi énjét, tudását. Mivel mindenki mindenről hazudik, eltitkolja nézeteit, a legközelebbieken kívül csak gondoljuk mit hisznek, mit tudnak az emberek. A nagy többség boldog tudatlanságban lopogatott, szerezgetett. Bevallom, sokkal jobb véleményem volt az emberekről, sajnos a magyar emberekről is, amíg nem ismerhettem meg valós nézeteiket, viselkedésüket, tudásukat. 

 

Hatvanötkörül járok, úgy hiszem van néhány gondolatom nemzetünkkel kapcsolatban, amelyek talán tisztábban, vagy más megvilágításban láttatják történelmünk néhány fejezetét és környezetünk megítélését. A magyarság, függetlenül attól melyik országban él, csak öntudatos, tudatos életvitellel, gondolkodással maradhat meg. Olvasó vagyok. Ifjoncként fenntartásokkal néztem, és különcnek tartottam az írással próbálkozó, vagy erre késztetést érző ismerőseimet. Emlékszem, mennyire meglepett, amikor az egyik szomszéd fiú, aki játszótársnak nem volt elég vad, áthívott kis szobájába és rövid értekezést tartott Villonról. Tizenhét éves lehetett. Ma több verseskötetes költőnk, Kulcsár Ferenc. 

 

Olvastam rendületlenül tovább. Végigélveztem az elérhető ifjúsági irodalmat (hálistennek szüleimnek változatos, jó könyvtára volt), és kisfiú koromtól lapozgattam a Nagy Tolnait. Először a képeket nézegettem, majd a magyarázó szövegeket olvastam, később a szöveget. Kisiskolás koromban anyai nagyapáméknál, Kiskövesden töltöttem néhány szünetet. Nagy, 3,5 m belmagasságú parókia volt a házuk (ott születtem), villany még nem volt. Nyáron hűvös volt bent, behajtották a hatalmas tölgy árnyékolókat. Nagyapám nem a szokásos meséket mondta: Oziriszről és Íziszről, görögökről, perzsákról, rómaiakról mesélt. Tőle örökölhettem teljes tudatlanságomat mindenhez, ami műszaki. A négy alapművelet feletti számtan a homály világát jelentette nekem is, igaz nem is volt rá szükségem soha. Nagyanyámmal magázódtak, ami ma már elég furcsán hangzana. Bennem valami szép, valami nagyon elegáns maradt meg, a magázás szinte kizárta a durvaságot. Sándor, legyen szíves kapálja meg a tengerit. Csak nemrég hallottam édesanyámtól, hogy kislány korában őt is magázták, nehogy a faluban valakinek eszébe jusson őt letegezni. Tőlük tanultam meg römizni, még mielőtt olvasni tudtam volna. Negyedik játékos egy szomszéd néni volt, akinek néhai férje katonatisztként szolgált. Díszegyenruhája és díszkardja egy ládában állt, a kardot később hosszú, szívós könyörgés után megkaptam. Náluk figyelhettem meg a villanyáram nélküli, ház körüli munkákat. A háromnapos nagymosást, a kútba eresztett vajat, a tej szeparálását, a föld és állatok szeretetét, a szőlőművelést, kenyérsütést. 

 

Születésemkor a hatalmas udvaron ültettek egy eperfát, még ehettem róla. Láttam a kenderáztatást a Karcsában, majd a feldolgozását. Szentesben láttam a tollfosztást, tengerihántást, a napraforgómag kiverését, a cséplést, a szövést, a disznóölést, a szüretet, a préselést, a lekvárfőzést. Ezeknek a közösen végzett munkáknak megvolt a századok alatt kialakult rendje, mély benyomásokat hagytak bennem. Milyen szép volt, mikor 3–4 család apraja-nagyja kora ősszel estefelé tengerit pattogatott. Tengeriszárból rakott tűzön, hosszú rúd végére erősített nagy bádogedényben pattogattak, mi pedig versenyezve szedtük a kiugrott pattit. Hallgattuk a történeteket, a falusi emberek jellegzetesen vaskos humorát, akik tudtak szegénységükben is nevetni minden érdekességen, ki tudtak figurázni minden furcsa alakot, elszólást. Kölyökként élveztük, de természetesen nem tudatosítottuk, hogy ezek a jellegzetes paraszti életforma utolsó villanásai. 

 

Sok apró részletre emlékszem, de sok arc és név elmosódott azóta. Valószínűleg velem született a múlt megismerésének vágya, ami máig tart. Úgy érzem, tapasztalással és tanulással szereztem néhány tudásfoszlányt, amit talán az egyik utolsó olvasókorosztály érdekesnek tarthat. Nagyszüleim, szüleim, ha Patakról volt szó, átszellemültek. Sárospatak nekik szent hely volt, ami érthető, ha megnézzük, kik jártak oda iskolába. Egyszer apámmal a főiskola nagykönyvtára előtt álltunk, mikor arra jött egy volt tanára, ha jól emlékszem Újszászy professzor. Érdekes látvány volt szigorú apámat látni, ahogy visszaváltozik diákká. Sokszor emlegette Marton nevű tanára vizsgáztatási szokásait, és találó mondásait. 

 

Apu a teológia első két évfolyamát Losoncon végezte, a visszacsatolás után Sárospatakon folytatta tanulmányait. Azt is elmondta, milyen nehéz volt, sőt nem is lehetett megszokni a Csehszlovákiában régen elfelejtett nagyságos- kegyelmes-méltóságos uramozást. Sokat mesélt az évszázadok alatt kialakult kollégiumi szokásokról. Sárospatak tette lehetővé rengeteg szegény gyerek iskoláztatását. Családunkból annyi gyerek járt Patakra, hogy egyik dédanyám házat bérelt a városban, három-négy unokája nála lakott, kosztolt. A papoknak és tanítóknak szerény, de biztos javadalmazásuk volt. Apai nagyapám, születésem előtt meghalt, nagymamámra emlékszem. 

 

Elég gyakran megfordultunk Kaposon. Két szembenéző kis ház volt kiskaposi portájukon, gazdasági udvar és egy hosszú kert, amely lenyúlt a „Hadabudára”. Egyik házban nagynénim lakott, a másikban nagyszüleim. A házból az „Aradi vértanúk” kopott másolatára emlékszem, a tornácra, és a kapu melletti gesztenyefára. Akkor még külön emlegették Kiskapost, Nagykapost és Csepelyt. Kiskapos nyugati részén laktak a kolonisták. Nem messzire házuktól volt a református iskola, ott született édesapám. Az iskolát később lebontották, kertjébe épült a járáshivatal épülete. Nem lett belőle hivatal, mert a magyarság megosztása miatt a járási székhely a tót Tőketerebes lett. Ebbe az épületbe költöztették a mezőgazdasági technikumot, így a sors akaratából otthon érezhettem magam benne. Emlékeztem a régi iskola kerekes kútjára, aminek betöltésében középiskolásként részt vettem. Kaposra legtöbbször motorbiciklin mentünk. Apu, anyu, köztük öcsém, én a benzintartályon. Egyszer édesanyámmal biciklin mentünk Nagykaposra, 24 km volt, lehettem 7 éves. Többet kerekeztünk az árokban meg a mezőn mint az úton, amit akkor javítottak. /folytatjuk/

 

Kapcsolódó cikkek:

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-3-resz_3449

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-2-resz_344

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-1-resz_3407

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :