[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Népirtás a Felvidéken (6. rész)

szerző: Papp Zoltán 2016-09-05

 

Népirtás a Felvidéken (6. rész)

 

 

Ifjúkorom

 

Gyönyörű helyen laktunk Szentesben. A parókia szomszédság nélkül állt az Árpád-kori templom alatt, a domboldalon. Hatalmas telken, amit nem zárt el két nyitott kis- és egy nyitott nagykapu. Alattunk a falu, fölöttünk a hegy. Ha kiléptem a kiskapun, többezer hektár szabad terület nyílt. Kőbányák, bányatavak, az Erős-erdő, az Ibolyás-ősmocsár, szőlők, pincék, gyümölcsfák... mind a miénk volt. Éltünk is vele. Ma nem tudom megérteni, szüleink hogy bírták szabadvadságunkat. Az a fűszeres illat, amit nyáron érezni a hegyen – biztosan másutt is van – de én sehol nem éreztem még ugyanazt. 

 

Biztos, hogy őseink a templom melletti vörös agyagból vasat olvasztottak, mert a parókia kertjében sok salakdarabot találtunk. Az innen származó agyaggal tapasztották ki a Zemplén környéki fejedelmi sírokat. A kutatók Szepsiből hozott vörös agyagra gondoltak, mert a sokkal közelebbi Szentesiről nem tudtak. A parókiakertben talált édesanyám egy égetett agyagból készült fallikus sípot. Kár, hogy néhány éve, nagy fájdalmunkra, eltűnt, valaki elemelte. 

 

Minden évszakot a hegyen töltöttünk. Gyümölcs, kora tavasztól késő őszig, mindig akadt, elhagyott szőlők mezsgyéin, utak, ösvények szélén. Bent csak téli esték, és a büntetés tartott minket. Tudtunk minden madárfészekről. Lestük a tarvas fiókák növekedését. Tömegsportnak vettük a dinnyelopást. 

Nekem, a pap fiának elnézték a finnyásságot, hogy nem ittam ki a közösen kiszedett varjú és szarkatojásokat. Parittya (gumipuska) nélkül egy lépést sem tettünk. Az ágasa csak orgonafából készülhetett, legföljebb 3 centiméterre összehúzva a két ág, és sütőben kiszárítva. A gumija figyelmesen vágott biciklibelső volt, a tárat gyerekcipő nyelvéből vágtuk (öcséink cipőinek nem is volt nyelve), és méhészdróttal kötöttük meg. Sehol nem láttam ilyen, és ilyen pontos parittyát. Segített az is, hogy a hegyünkön, szinte teljesen gömbölyű köveket percek alatt szedhettünk. Volt néhány gyereknek légpuskája (szabadon lehetett venni), de mélységes megvetésünk miatt a hegyre nem hozhatták fel. 

Tudtuk, melyik elhagyott pincében van szárnyasegér (denevér). A borospincéket egy vastag kőporrétegbe vágták, néhány belőlük 30–40 méter hosszú volt. Vaslemezekből készített rácsos pinceajtók zárták, több mint 10 méteres, boltíves, kövezett falú lejáratok vezettek a pincékbe, amelyek állandó hőfokot biztosítottak egész éven. Akadt olyan is, hogy egyik ágának végén a fentről ásott kútba volt nyílása. A filoxéra és peronoszpóra pusztítása után maradtak üresen. Öcsém egy nagy eső után beszakadt szellőzőkürtő alatt talált egy teljesen elfelejtett pincét. 

 

Szerveződtünk, összetartottunk, bandáztunk, falurészek szerint. Olvastunk is néhányan, sok, barátaimnak kölcsönzött könyvet szüleim könyvtára bánta. Édesapám erre annyit mondott, nem baj csak olvassanak. Ugyanezt tette a felnőttekkel. Rengeteg kölcsönzött könyve nem került vissza. 

 

Villanyunk nem volt 1953-ig. Addig petróleumlámpa, gyertya világított. Apám a híreket előbb kristály (két akácfa közt volt kifeszítve az antennája), később nagy világvevő telepes rádión hallgatta. Még most is a fülemben cseng (sajnos vagy 15 éve, más csengést is hallok állandóan) a szabad európa rádió hullámhosszainak felsorolása. Érdekes emlék az első mozi a leventeotthonból lett kultúrházban, amely azóta is az „Otthon” nevet viseli. A szerdahelyi mozis fakarosszériás autójával hozta a generátort meg a vetítőt. Orosz, csehszlovák, sőt kínai partizánfilmek is rémlenek. Bent a légtért cigarettafüst, a padlót napraforgó maghéj borította. A film a szakadások és tekercscserék miatt tényleg egész estét betöltő volt. Vasárnap futballmeccs, néha vándorcirkusz, a majálison egy motorbiciklis fagylaltos képviselte a kinti világot. A csemegét a krumplicukor és a kocka alakú gumicukor jelentette. 

 

Anyai nagyapámat több hónapi kényszermunkára ítélték az árvai gát építéséhez, mert 1938-ban ő fogadta a bevonuló magyar katonákat Kiskövesden. Ügyvédje tanácsára, hogy egyszerűen tagadja le, azt válaszolta, hogy tagadjam mikor én voltam? Azt sem felejtették el neki, hogy segített a „Hangya” szövetkezet létrehozásában, megtörni így a felvásárlási árak monopóliumát, csökkenteni a parasztok teljes kiszolgáltatottságát. Állampolgárságot ő is csak 1949-ben kapott. 

 

Apu egy angol biciklit kapott az egyháztól, hogy ki tudjon járni a leányegyházakba, Vékére, Bolyba, Zéténybe, Szinyérre. Jó, könnyű kerékpár volt, vagy 30 évig szolgálta a családot. Aztán csodák-csodája, 1949-ben tudott venni egy 125-ös CZ motorbiciklit. Jellemző a korra a jogosítványának megszerzése. Királyhelmecen egy rendőrrel motorbiciklin megtettek 4 kilométert oda meg vissza, ez elegendőnek bizonyult. Mikor apám megkérdezte, hogy netántán autóra is megkaphatná-e a jogosítványt, a rendőr széles vigyorral ”sose lesz magának autója”, bepecsételte. 

 

Szüleim gazdálkodtak, használhatták egy ideig az egyházi földeket, állatokat tartottak. Később, mikor olyan beszolgáltatási kötelezettséget róttak ki, amik teljesíthetetlenek voltak, az állatokat beadták. Maradt a baromfi, galambok, nyulak, majd apám méhészkedni kezdett. 1949-ben összeszántották a földeket, és szövetkezetet alakítottak. Néhány ellenkezőt Királyhelmecre vittek a rendőrök, és úgy megvertek, hogy rövid idő elteltével Kulcsár István bele is halt. Értük egy vasárnap délelőtt a falu férfiai mentek be, és hozták haza őket. Utána az Új Szóban megjelent egy cikk „A templomban kezdődött“ címmel, úgy, hogy a cikkíró valahol hallhatta a bombasztikus, reakciós hírt. Hogy ez egy pap, családapa eltüntetéséhez vezethetett, gondolom, ma is büszkeséggel tölti el, ha él. Úgy rémlik, Szarka névre hallgatott. Ha apámnak a falu akkori vezetése nem igazolta volna, hogy aznap nem is volt istentisztelet, valószínűleg nem látjuk többé. 

 

Apám kereskedelmi középiskolát végzett, ismerte a könyvelés alapjait. A megalakított szövetkezetben egy ideig vezette a könyvelést, a hírhedt gumipitypangos időszakban. Az egyik szövetkezeti elnök, miután valami érthetetlen ukázra kérdeztek a tagok, azt válaszolta,“ne fíljetek, szekerrel hozom nektek a pízt“. Nem hozta. Annyira nem, hogy a jól gazdálkodó szövetkezetek nem fizethették ki a munkaegységek szerint járó osztalékot tagjaiknak, mert azt az egység címén, a rosszul gazdálkodóknak adták. 

Az épülő istállók alapját 50 centiméter széles erdélyi forsnikkal zsaluzták, majd le se szedve, lánctalpassal mellétolták a földet. Leleszen, a szentesi előtt elsőként hozták össze a szövetkezetet, a Latorca mellett rizsföldeket építettek. Még ma is látszanak az árasztásra készített csatornák, töltések. A propagandisztikus növénytermesztést a növények nem értették, csak a tankönyvekben maradt meg még vagy 15 évig Micsurin és Liszenko nagyrabecsült neve. 

 

Édesapám 1948 után félelemből elégette az orosz fronton készített többszáz képét, és a kint írt naplóját. Fényképeiből, amelyeket szép, bőrtokos Zeiss gépével csinált és előhívott, csak néhányat hagyott meg, amelyeket támadhatatlanoknak ítélt. Kár, mert ma felbecsülhetetlen értékű dokumentumok lennének, sajnos akkor nem dönthetett másképp. Aztán megjelentek a titkosrendőrök. Hol a parókiára jöttek, hol aput hívták a községházára, az okok változatosak voltak. Nyomasztó volt. Jellemző volt a korra, ahogy az esperest, Kún Pista bácsit Helmecről hazamenet Kistárkányba motorbiciklijén megállították, és egy lefüggönyözött autóba tuszkolták. Bekötött szemmel majdnem egy napig utaztatták, majd egy cellába zárták. Meg volt győződve, hogy Oroszországba vitték, csak néhány hónap tárgyalás nélküli börtön után tudta meg hogy Kassán volt, miután egy fenyegetéssel elengedték. 

Édesapám is megtudta, hogy önkéntes vasútépítő munkára akar menni Szalánc környékére. Úgy tudott anyu csomagot vinni neki, hogy a személyvonat ablakából dobtuk ki. 

Emlékszem Sztálin temetésére. Az „Otthon” előtt, feketével bevont emelvényen volt a közismert aranyszínű gipsz mellszobor. A szomorú szöveget elfelejtettem, de annyiszor hallottam hasonlót, hogy tudnék belőle idézni. Rá egy hétre, ugyanez megismétlődött a csehszlovák párttitkárral, ő a moszkvai temetés után múlt ki gyanús gyorsasággal. 

Első olvasókönyveimben a mesék szovjet gyerekekről szóltak. A mese utolsó sora „apánk Sztálin” volt. Sokkal később jöttem rá, miért volt minden szovjet mesében kiemelt fontosságú luxuscikként említve a „kalucsni”. Polgári védelmi gyakorlatot tartottak egyszer a futbalpályán. Összecsődítették a falu férfilakosságát, majd elkezdte a járási polgári védelem, tömegpusztító fegyverek elleni védekezés instruktora: „Elvtársak, nem azír mondom, mer nem vón szabad magoknak mondani, de elmondom. Ha amonnan meglátik, hogy gyün az atom, nemvón szabad mondani, de magoknak elmondom. Ha onnan (mutat nyugat felé) gyün az atom, magok lefeküdnek a fődre amarra. Nem vón szabad, de elmondom, a lábokat össze, mer gyön a nyomás. Oszt ha valaki elfelejti annak víge. Nem vón szabad....“ mesélte apám, mikor hazaért, és meglehetősen keserűen mosolygott. 

 

Alapiskolánk öt osztálya, két tanteremben tanult. A tanítási nap azzal kezdődött, hogy osztályok szerint felsorakozva meneteltünk, és indulókat énekeltünk. Az iskola mellett volt egy „Pusztának” nevezett homokos terület, itt köröztünk. Amiért kitérek erre, az a repertoár. A „Kossuth Lajos azt üzente” után, minden átmenet nélkül jött az „Elvtársak álljunk a gátra” és tovább, hasonló rokon-dalokkal. Az egész tanítás hasonlóan meghasonlott volt, értem ezt az olyan tantárgyakra, ahol a történelem és irodalom szóba került. 1945 és 1950 között az oktatás csak szlovák nyelven folyt, bezártak minden magyar iskolát. Ezekből a korosztályokból, még középiskolába is alig jutott magyar gyerek. Az újraindított magyar iskolákban, nagyon kevés régi tanító tanított, leg- többjüket elüldözték, elment vagy kitelepítették. A többség a képesítését gyorstanfolyamokon szerezte. Tiszteletükre váljon, hogy nemzeti tudatunk megmaradásáért amit tudtak, megtettek. Egyetlen negatív élményre ezen a téren nem emlékszem. Az alapiskola 6–8-adik osztályába Királyhelmecre jártunk. Az iskola neve volt a legérdekesebb elnevezés, amivel valaha is találkoztam. Magyarországon történelmünk nagyjairól nevezték el az iskolákat, Kossuthról, Petőfiről stb. Szlovákiában nem kaptak nevet az iskolák, kivétel volt a királyhelmeci. A mi iskolánk a takarítónéniről kapta a nevét, „Gerenyi néni iskolája” lett. Ő igazán nem tartozott a szlovák nemzet hősei közé, mégis iskolát neveztünk el róla. Az igazgató Tolvaj Bertalan volt, aki aztán 1968-ban Dobos László tárcanélküli miniszter munkatársa lett Pozsonyban. Már másnap jött a vicc. Miért nincs Dobosnak tárcája? Mert Tolvaj a munkatársa. /folytatjuk/

 

Kapcsolódó cikkek:

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-5-resz_3489 

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-4-resz_3470

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-3-resz_3449

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-2-resz_344

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-1-resz_3407

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :