[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Népirtás a Felvidéken (7. rész)

szerző: Papp Zoltán 2016-10-29

 

Népirtás a Felvidéken (7. rész)

 

 

A faluban a házak nagy része földes volt. A konyhában egy csikómasina, karosláda, asztal négy székkel. Az első szobában (elsőházban) két ruhásszekrény, és egy ágyneművel púpozott, ágytakaróval letakart ágy, közepén egy ülő, fodros-csipkés ruhájú porcelánbabával. Volt benne egy péterkályha, de itt nagyon ritkán fűtöttek. Ez az állapot a 60-as évek elején nagyon gyorsan megváltozott az egész Bodrogközben. Az emberek a munkahelyeken magasabb jövedelemhez jutottak, pénzt tudtak csinálni korai zöldségből, mézből, gyümölcsből, újkrumliból, szőlőből. Szinte minden házat átépítettek az akkor divatos, kb. 10x10 méteres manzardtetős típusra. Ezek ugyan akkor még fürdőszoba nélkül épültek, de sokkal nagyobb kényelmet nyújtottak, az akkor még 3 és többgyermekes családoknak. 

 

1962 táján egy tanulmányi kiránduláson végigbuszoztuk Pozsonyig az egész Felvidéket. Akkor úgy láttam, hogy a magyarlakta terület leggazdagabb része a keleti volt. Emlékszem, mennyire megdöbbentett a „Puszták népe”. Nehéz életről és munkáról igen, de olyan mérhetetlen nyomorról, amit Illyés leírt, még elbeszélésben sem hallottam. Megfigyeltem az Anna néniket és Jancsi bácsikat. A Jancsi bácsik begombolt nyakú ingben, zakóban és kalapban jártak, dolgoztak, reggeltől estig. Akár kaszáltak, akár kapáltak ebből le nem vettek semmit, és amíg édesapám orrhegyéről minden kapavágásnál lehullott egy csepp verejték, ők időnként megtörölték nedves homlokukat. A munkavégzésük ritmusát mi megtanulni nem tudtuk, pedig nagy türelemmel tanítottak kaszálni, kapálni. Meg is tanultam, de azt a századok alatt célszerűsödött munkavégzést, amit ők tudtak, soha. Szíjjas, inas testük volt. Nagyon kevés testes férfi volt a falunkban. A párttitkár igen, úgy fenn hordta az orrát, mint aki állandóan a szebb jövőt nézi. Így elemezte a politikai helyzetet „az oroszoknál, az igen, aki nem tetszett azt kilűttík”, komolyan sajnálva, hogy a mi elmaradott vidékünkön, „ű” nem „lűhetett”. 1956 őszén annyira megijedt, hogy köszönt édesanyámnak. 

 

Azok a falusi asszonyok. Leírhatatlan, és főleg teljességgel érthetetlen, hogy azt a napi munkát, amit ők végeztek, egy húsvér ember elvégezheti. Volt egy Anna néni, aki nekem máig a falusi asszony mintája. Szikáran, sötét ruhában, fejkendőben, özvegyen nevelte és taníttatta három gyerekét. Mindig kereste a műveltebb emberek társaságát. A legtöbb idegenből jött tanítónő, óvónő nála lakott. Hozzánk majd minden nap bejött, ha szüleim dolgoztak, azonnal beállt melléjük, ha ültek, leült. A szövetkezetben még nyugdíjasként is első kapás volt, mosolyogva azon, hogy a fiatalasszonyok a háta mögött szapulják, mert tartani kellett vele a lépést. Szőlője a hegytetőn volt. A feljáró ösvény meredek volt, jókat liheg az ember, ha felér. Hányszor láttam kezében két veder vízzel, hátán tele permetezővel felmenni. Szánkat tátottuk, ezt kevés kisportolt fiatal bírta volna. 

 

És tudtak kacagni. Kifiguráztak minden arra érdemes embert meg helyzetet, jókat derülve rajtuk. Egyik asszonyt mentő vitte a kassai kórházba. A mentővel ment Dr. Gyimesi, később politikai renegát szerepét vállaló vadász. Útközben kisöbű puskájával lövöldözött erre-arra. Sokárra értek Kassára, mire asszonyunk megjegyezte: „aszittem, az lesz kiírva hogy nevijork”. 

 

Emlékszem talán első, de emlékezetes vonatozásomra, Kassára. Máig él bennem az a meglepő felfedezés, hogy ahol élünk, ott más, számomra vadidegen nyelven is beszélnek. Mihályiban felszállt a vonatra néhány tót asszony, beültek a szemközti négyesbe és nagy hangon beszéltek. Engem, a falusi kis kölyköt nagyon meglepett, hogy itt olyan emberek is vannak, akiknek nem értem a nyelvét. 

1957 táján engedték meg a határátlépést Magyarországra. Hozzánk a legközelebbi határátkelő Sátoraljaújhelynél volt. Ott lakott édesanyám két nagynénje és keresztanyám is. Vékony legényke voltam. Mikor már átmehettünk hozzájuk, szüleim tettek róla, hogy valamivel jobban nézzek ki. Több harisnyanadrágot húztak rám, derekamra két lepedőt csavartak. Magyarországon akkor, és előtte is, mindenből hiány volt. Újhelyen csak bámultam a gyerekek szegényes öltözetét, pedig nálunk sem volt valami jajde. 

 

Mikor már akkorák lettünk, hogy elbírtuk a kévéket, a szövetkezetbe indultunk keresni egy kevés pénzt. Önkötöző gépek után raktuk keresztekbe a kévéket. Ott találkoztam először a valós élettel. Munkánkat munkaegységekben számolta el a növénytermesztés csoportvezetője. Kettesével dolgoztunk és a keresztek száma szerint kaptuk a munkaegységeket. Nekifogtunk keményen, hogy többet keressünk. Néhány nap múlva a csoportvezető közölte keresetünket, ami nem is hasonlított a teljesítményünkhöz. Lassítottunk. Később így lassított mindenki, az egész szocialista tábor. Otthon is segítettünk a kapálásban, de édesapám teljesen más szemlélettel motivált. Annyit mondott: egy nap négy sor tengeri, és te döntöd el mikor. Reggel hatra az aznapi munka elvégezve, hétkor már a bányatóban lubickoltam, mert reggel volt a legjobb a víz. Kevesen voltunk, a víz enyhén fodrozott, a levegő még kicsit hővös volt, és melegebbnek éreztük a vizet. Délutánra teljesen felforrósodott a kőbánya katlana, talán ez lehetett az oka, hogy majdnem minden nyáron megfulladt benne egy gyerek. 

 

Apu a méhészkedést könyvből tanulta, és néhány évig nagyon jól jövedelmezett. Annál inkább, hogy a kaptárokat, kereteket, kaptármérleget telente a magtárból kialakított műhelyében eszkábálta. Olyan gépet szerkesztett egy 1,5 KW-os villanymotorral, amely egy tengelyről köszörült, fűrészelt, fúrt, esztergályozott és darált. 1954-ben átépítették a parókiát. Tavasztól télig a magtárban laktunk, az építkezésen szüleim sokat dolgoztak, az apróbb munkákat ők végezték. Első hasznos munkámat akkor végeztem, „U” alakra hajtogattam a stukatúrszögeket. Levágtam kombináltfogóval a szög fejét, és egy ötkilós súlyon hajlítottam. Azt hiszem, akkor kaptam először dicséretet munkámért. 

 

Apám ezermester volt, műszaki megoldásainak csudájára jártak. Kútunk kb. 40 méterre volt a parókiától 7–8 méter szintkülönbséggel. Apám drótkötélpályát épített, azon húzták fel a vödröket, amit a teraszon beöntöttek egy tölcsérbe, onnan a konyhai tartályba folyt. Szőlőt is műveltek, volt idő, hogy fél hektárt. Karózni, nyitni, kötözni, kacsozni, permetezni, kapálni ötször is, komoly munka volt. Itt-ott segítettek közeli emberek, asszonyok. A parókia kertjében is volt vagy négy ár szőlő, úgy ültetve, hogy augusztus végétől november végéig mindig érett valamelyik fajta, a Madlingertől az Otellóig. 

 

Mikor már lehetett kapni a rézgálicoldatot felváltó hatásosabb vegyszereket, apu elsőként a faluban, azzal permetezett. A parókia udvarán jártak fel a templomba az emberek. Egyikük megkérdezte, mert nem volt a szőlő levele megszokottan kékes színű, tisztelendő úr tetszett már permetezni? Igen, mondta apám. Akkor maga már nem is igazi református, konstatálta a gazdaember.

 

Édesanyám a semmiből főzés nagymestere volt. Paszulyból gesztenyepüré, főzelékek, gyümölcslevesek, mártások, sodók, baromfiból, házinyúlból minden elképzelhető változat. Apu 6–8 süldőnyulat vágott egyszerre, így változatosan lehetett elkészíteni. Finom volt, édesanyám úgy tálalt, ahogy mások sátoros ünnepeken sem. Az is igaz, volt mivel. Megmaradtak a Tarnócról örökölt evőeszközök és tartozékok. A belevaló megszerzése volt nehezebb. 

 

Aztán valósággá vált a hihetetlen, 59-ben autót vettek. Akkor az ár 50%-át vinkulálni kellett, az autóra meghatározatlan időt vártak. Aztán meglett. Kassán vette át a Wartburgot, akkor vezetett autót először. Két-három év szőlőterméséből és mézhozamából, összejött az ára. A falusi pártbizottság sokáig foglalkozott az üggyel, ugyan miből tellett a papnak autóra? Ők nem méhészkedtek, a szőlőt pedig értékes leve miatt nem adták el. Egy átlagos család el is fogyasztotta azt az 5–15 hl bort, amit megtermelt. A gazdaember olyan szeretettel a feleségére sem nézett, mint a hordójára.

 

Falunkban sok volt a kommunista. Egy szegény réteg (főként a kőbánya munkásai), és a nagyipar fejlődése miatt elszegényedő kisiparosok. A csábító elvek nemcsak a kisembert érintették meg. Nem először csapta be az emberiséget az egyenlőség, testvériség és szabadság jelszava. Hogy ez lehetetlen, éppen az emberi természet miatt, mindig később derül ki. A javak központi újraelosztása egy idő után gazdasági csődhöz vezet. Az egyéniségek egységesítése, a tehetségek átlagosítása, érdektelenséget szül. A félelem, mindenki ellenőrzése, a besúgások, jól szervezetten, csendesen aláásták a századok alatt kialakult együttélést. Egyszer apám egy falubeli kommunistát Helmecről hazafelé jövet, felvett autójába. Az ”Erős„ nevű erdőben, felhúzott ablakok mellett az autóban, suttogva közölte, hogy az előző napi pártgyűlésen apám autóvásárlásával foglalkoztak. 

 

A parókiakertben volt egy régi pince, inkább verem. Ugyanő, egy alkalommal apuval beszélgetve előtte, így fogalmazott: „tisztelendő úr, ha nekem ilyen pincém volna, nem állnám meg, azt mondanám, Feri bácsi gyöjjön be egy pohár borra”. Apám kedvenc mondása volt: azért állunk így, ”mert hinni se merünk, meg nem hinni se nem merünk”. Aztán, az előre nem jelzett permetezésektől, kipusztult a méhek nagy része, lement a bor és szőlő ára. Az eladott kaposi ház árából, sikerült szüleimnek megvenni a parókia melletti telket, amire 61-ben házat építettek.

 

Szüleim nagynéha Kassára mentek, általában akkor, ha a svájci egyház ajándékát, egy ruhára való szövetet vettek át. Ilyenkor beültek az Imperiálba ebédelni, mert ott ezüst evőeszközzel tálaltak. Tisztán a nosztalgia miatt tette ezt apu, hogy édesanyám érezzen valamit a múltból. Apám nem ebédelt ott, mert állítása szerint neki a nosztalgiát a Malom-utcai talponállóban elfogyasztott pacalleves jelentette. Nekem így mondta, mintha nem tudtam volna hogy miért teszi, és ezen is egy jót tudott mosolygni. 

 

A három fiú meg csak nőtt, indultak középiskolába. Én 1960-ban fejeztem be a nyolcadikat, és a lelkésznek kérvényt kellett írnia a helyi pártbizottságnak, ugyan engedélyezzék már, hogy fia beadhassa jelentkezési ívét a mezőgazdasági technikumba. Gimnázium, vagy más középiskola szóba se jöhetett. Leleszen felvételiztem a „Bagoly- vár”-nak nevezett prépostsági épületben. Ott kapta II. András a hírt Gertrúd meggyilkolásáról. Felvettek. Azon a nyáron költözött az iskola Nagykaposra, én már ott kezdtem. 

 

A középiskola első osztályában kaptam meg először a fasiszta jelzőt. Emlékszem, sokkolt. Aki adta, nem sokáig tanított, útja egyenesen vezetett a pozsonyi pártközpont felé. Utána egyszer-kétszer összehozott vele a balsors, nem repestem az örömtől. 

 

Érettségim táján érte az épülő szocializmust az első gazdasági csapás. A fejetlen beruházások kimerítettek minden forrást, változtatni akartak, lanyhult a szigor, felvettek a főiskolára. Felvételi vizsgámon, mikor a bizottság ebédelni ment, szerencsémre egyedül maradt a legfiatalabb vizsgáztató, Bacsinszky Sándor (mellesleg testépítő európa bajnok, aki 68-tól Svájc polgára lett), kassai magyar. Ő, a biológiai katalizátorok kérdésnél észrevéve csekélyke szlovák nyelvtudásomat, nevemre célozva, Papp Laciról kérdezett. Tudtam. 

 

Aznap kaptam meg a jogosítványomat Nagykaposon motorbiciklire és traktorra úgy, hogy mire odaértünk a vizsgáztató rendőr az asztalt is pecsételte, olyan hathatós vendéglátásban volt része. A kassai internátusban négyágyas szobák voltak, és egy ajtóra rögzített lapra iratkozhattunk, kikkel akarunk lakni. A szlovákot értettem ugyan, de ép mondat az nehezen jött ki. Olyan szobatársakat választottam, akiknél a nevük szerint esély sem volt arra, hogy ismerjék anyanyelvemet. Másnap jöttem rá, hogy kifogtam két ruszint, és egy terebesi fiút. Amilyen hosszú volt a szemeszter, tőlük egy mondatot sem hallottam irodalmi nyelven. Komoly hátrányban éreztem magam jó ideig, mert a rengeteg idegen szó amit használtak, azt hittem, komoly műveltséget jelent. Nemsokára megvilágosodtam, rájöttem, hogy nyelvük szókincsének szegénysége miatt van ez így. 

 

Indulásnál sajnáltatni próbáltam magamat apámmal, hogy milyen nehéz is lesz a főiskola ilyen gyenge nyelvtudással. Ő erre röviden annyit mondott minden sajnálat nélkül, hogy a régiek elmentek Németországba vagy Skóciába és elvégezték. Kicsivel többet tanultak egy ideig mint a bennszülöttek, és ő engem ebben nem fog gátolni. Az első szemeszter után elmondtam neki, hogy jónéhány magyar osztálytársam kilépett, mert nem bírta a nyelvet. „És tót diák nem lépett ki?” – kérdezte. Dehogynem, sokan, válaszoltam. És amikor ők hazamentek, talán azt mondták szüleiknek, hogy nem bírtuk a nyelvet? Imígyen érvelt, le is zárta ezzel egy életre a témát. 

 

A Kassai Állatorvosi Főiskolán volt a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskola kihelyezett részlege, az első két évfolyamot itt végeztem, majd hármat Nyitrán. Utána öcsémet felvették gimnáziumba, ez a kettős váratlan felvétel, szüleimet szinte sokkolta. Befolyásolta pályaválasztásunkat is kisebbségi helyzetünk. Magyarországi emberek, rokonok sem értették, mert nem érthették azt az önkéntes helyhezkötöttséget, amiben éltünk. Nekik nem számított, ha Miskolcról Szombathelyre, vagy Pestről Nyíregyházára kerültek. Ugyanazok maradhattak. Mi, ha magyarok akartunk maradni, csak olyan pályát választhattunk, amit magyarlakta területen betölthetünk. Ha egy magyar szlovák területre került, ha ő és felesége nem is, gyerekei majdnem biztosan asszimilálódtak. Rengeteg olyan szakma, hivatás volt, amit magyar vidéken nem lehetett művelni. Szűkebb szakterületem az öröklődéstan és fajtenyészet volt. Ötödikes voltam, mikor megkerestek a Liptóújvári Méhészeti Kutatóintézetből komoly és előnyös állásajánlattal. Ha ilyet Magyarországon kapok, két kézzel veszem, itt csípőből elutasítottam. Ezért bizony, lehetnék megrögzött, elmaradott stb., én itt itthon vagyok, őshonos vagyok, ez a föld az enyém, jogom van annak lenni, akinek születtem. /folytatjuk/

 

 

Kapcsolódó cikkek:

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-6-resz_3515

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-5-resz_3489 

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-4-resz_3470

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-3-resz_3449

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-2-resz_344

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-1-resz_3407

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :