[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

MakaiHU

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Népirtás a Felvidéken (9. rész)

szerző: Papp Zoltán 2017-02-19

 

Népirtás a Felvidéken (9. rész)

 

 

 Felnőttem

 

1970-ben diplomáztam Nyitrán, állattenyésztő lettem. Dolgoztam, dolgoztunk, sokat dolgoztam, sokat dolgoztunk. Voltak kivételek. Kevésért dolgoztam, kevésért dolgoztunk. Itt is voltak kivételek. Ennek ellenére nincs okom panaszra, szerettem a munkámat és megismerhettem rengeteg rendes, értékes embert. És megismerhettem rengeteg lusta és hazug embert is. Megismerhettem a kommunista ember minden alfaját, az egyszerű átemelttől a pénzért besúgóig. A párttagocskától a Központi Bizottság tagjáig. 

 

Megváltoztam. Elég impulzív alaptermészetemen munkám érdekében változtatnom kellett. Édesapám meghallgatta egy alkalommal tárgyalási stílusomat, majd otthon azzal kezdte: fiam te hülye vagy és elmagyarázta miért. Megpróbáltam másként és fényesen bevált. Annyira megszoktam az új stílust, hogy néhány év múlva egy nagyon nyugodt, halk ember benyomását keltettem. Nagyon sok sikerélményem volt, csalódásom, hálistennek, sokkal kevesebb. Sokat segített Xenophon. Az embereket pénzzel aránylag egyszerű érdekeltté tenni, de azt, hogy ezt hogyan lehet elérni anélkül, Kürosztól tanultam. 

 

Nehéz munkám volt. Az állattenyésztés 365 napos munka. Soha nem volt szabott munkaidőm. Kezdtem este 11-kor, reggel fél háromkor, hétkor. Munkám első öt évében nem volt szabadszombat, nem volt jogos szabadság. Ebben a sztresszes darálóban a túlélést az olvasás segítette. Ha tehettem, hazaérve hasra feküdtem, visszaszaladtam párezer évet, kiestem a mindennapokból. Ebben az időben vált számomra élvezetessé a történelmi könyvek olvasása, kezdtem látni az összefüggéseket. Ha Egyiptomról olvastam, tudtam mi volt akkor Kis-Ázsiában, Perzsiában, Görögországban. 

 

Munkánk eredményét – mert volt az is – táborunk orosz vezetése összeszedte és eljuttatta Vietnamba, Kubába, Kóreába és ahová akarták. Nekünk annyit hagytak, hogy egy házaspár élete munkájával építhetett egy házat és vehetett egy autót. Ezt szinte mindenki megtehette, ha többet szerzett, nagy baja lehetett. Pedig a folyamatos lopkodást tudatosan engedték, nem is nagyon büntették, de számon tartották és ezekkel az emberekkel aztán azt csináltak, amit akartak. Ezekkel végeztették a piszkos munkákat, belőlük szervezték besúgóikat. Falum 1100 lakosú, 35 besúgóról tudok biztosan, ehhez jöttek a kiemelt pártkáderek meg a határőrök, rendőrök, segédrendőrök. 

 

Ha egy magyar az USA-ba költözik, néhány év múlva szemmel láthatóan szögletesedik a férfiak feje. Nálunk is kialakult a pártvezetők egyenfeje. Nagy tokás fej, a nyak hátsó részén minimum két redő. Ritka volt a kivétel, azt hiszem, azt is betegség okozta. Öntelt, enyhén lenéző arckifejezés. Éreztették, mi mindent tudunk és főleg mindent látunk. Annyit költöttek a világ meghódítására, hogy mikor az amerikai vezetés egy őrült fegyverkezési versenyt kényszerített rájuk, gazdaságilag teljesen összeroppantak. 

 

Éltünk és hallgattunk. Nagyon kevesen mertek más nézeteket kimondani vagy leírni. Nem mertem én sem. Kevés ember merte kockára tenni családja jövőjét. Nagyon tiszteltem a Duray Miklósokat, de bevallom, bátorságukat majdnem felelőtlenségnek tartottam. Tudtam, hogy kommunistáink a múltról, a jelenről és a jövőről is hazudnak. Az eddig ismert világ leghazugabb, de legsikeresebb propagandagépezetét építették ki. Hogy mennyire sikeres volt a suttogó propagandájuk a lengyel helyzetnél, szinte letaglózott. Lengyelországban üresek lettek a boltok. Mezőgazdaságuknak közel 90%-a magánkézben volt, de olyan felvásárlási árakat szabtak meg, hogy parasztjaik a semmiért nem termelhettek. Jártam akkoriban Lengyelországban, a paraszt csak a család ellátására termelt. Pedig szép munkát végeztek a földeken, olyat nálunk soha nem láttam, hogy még a levágott marharépafejet is zsinórra fűzve szárítsák takarmánynak, kerítésükön. Látszott állataikon, hogy csak a család eltartására tartják őket. Munkabeszüntetések kezdődtek, megalakult a Szolidaritás, nagy bajba került a lengyel kommunista vezetés. Pár nap múlva hallom a kisemberek szövegét. Persze, hogy üresek a boltok Lengyelországban, ha sztrájkolnak, ha nem dolgoznak. Sőt, a lengyel bányászoknak vagonszámra küldtük a zsírt, a szalonnát. Ezt a hazugságot olyan simán beadták népünknek, mintha nem az üres boltok miatt kezdődtek volna a mozgalmak. Pártgyűléseken elmagyarázták a lengyel helyzetet, célozva arra, hogy ez nálunk is előfordulhat, ha elégedetlenkedni fogunk. Kinyílt a párttagok éles szeme és indult a gépezet. Másnap mindenütt az „aki nem dolgozik, ne is egyék” változattal lehetett találkozni. Nagyon-nagyon sajnáltuk akkor a félrevezetett lengyel dolgozót. 

 

Aztán 1989-et írtunk. Indult a keletnémetek körutazásos menekülése. Sokan falunkon keresztül lépték át a zöldhatárt. Trabantjaikat, Wartburgjaikat a mezei utakon hagyva, gyalog osontak át az erősen őrzött határon. Előttem van a helyi segédrendőrök arca, tükröződött rajtuk a hősies helytállás izgalma, mikor arról számoltak be, hogy találtak egy elhagyott keletnémet autót és a tulajdonos valószínűleg határsértő. 

 

Újratemették Nagy Imrééket. Néhányan a szövetkezet gazdasági vezetéséből szabadnapot vettünk ki, hogy egy ott lakó társunknál megnézhessük az eseményt a TV-ben. Tudtuk, hogy a pártkáderek kiválasztottai üzemi kocsikon mentek Pestre meglesni és bejelenteni, ki az a felvidéki magyar, aki az eseményen részt vett. Az ilyen megfigyelésekről azért tudtunk, mert ezt csinálták minden nagyobb egyházi összejövetelen is. Mostanában derült ki, hány magyarországi besúgó éberkedett ott. Érdekes lenne megtudni, a környező országokból ugyan hány kisebbségi magyar besúgó tette ugyanezt. Megismernénk a tömeg nagy részét név szerint. Irodámban a szekrény mögött lapult egy intarzia, Lenin szögletes vonásaival. Kapcsolatban voltunk kárpátaljai szövetkezetekkel, akiktől minden találkozáson, famadarakat vagy intarziákat kaptunk ajándékba. A szekrény tetején sas, amit turulnak is nézhettünk, mögötte Lenin elvtárs magányosan. 

 

Figyeltük az erdélyi híreket, aláírásokkal igazoltatták, hogy mélységesen elítéljük a Panoráma műsorát. Ezt már bátorkodtam megtagadni. Jött szamizdatban George Orwell. Egyetlen könyv – pedig sokat próbáltam – amelynek jobb a szlovák fordítása, mint a magyar. Maga a könyv óriási, de csak nekünk, keletieknek. Ezt egy állatorvosunk hozta, akit nem merek barátomnak nevezni, mert távolságtartó mánta-német volt. Igen rendes ember, kár, hogy a hazug világ amiben éltünk, meggátolta emberibb kapcsolattartásunkat. Aki nem élte meg tudatos emberként a judeobolsevik világot, az ebből nem érthet semmit. Az a jól megalapozott véleményem, hogy az egész fehér világban, azokat az embereket, akik még nem feleltek jelesre Szolzsenyicin, Orwell, Henry Ford, meg a kommunizmus fekete könyvéből, házi őrizetben tartanám a sikeres vizsgáig. Máig rengeteg ember fájdalmas tudatlansággal néz közelmúltunkra, iszonyatos a máig ható propaganda sikere. 

 

Karácsony estéjén falumban csoda történt. A „Kárpátok géniusza” és a „legbölcsebb asszony” még fél napot élt, csendes este volt. Megszólalt a községi hangszóró és felhangzott a székely és a magyar himnusz. Nyíltak az ablakok, bizony, elérzékenyültem. December 27-én öt élelmiszerrel megrakott teherkocsival indultunk Kolozsvárra. A román határon még segélynyújtáskor is, a beidegződött szemtelenkedés háborított fel. Minden kereszteződésen géppuskafészek, az úton szinte összefüggő kocsisor szállította a 90%-ban Magyarországról érkező segélyeket. Milyen hamar elfelejtették ezt a románok, pedig nekik is jutott belőle jócskán. Azt is megtették, hogy egy kenyérszállítmányt üzletbe vittek és árulták. A szállítmányunk szétosztását Tőkés László édesapja intézte. Egy kocsinkat egy református parókián, egyet egy plébánián, hármat gyermekek intézeteiben rakodtuk ki. 

 

Egy szép téli napon irodámban kiemeltem a szekrény mögül Lenint és egy fotelba tettem. Sokszor összefutottunk munkatársaimmal általános tereferére, most hozzám jöttek. Na, mutatok a fotelre, most már szabadon nézhetjük az egyik legnagyobb tömeggyilkost. Olyan csend lett, hogy megijedtem. Aztán halkan megszólaltak, hogy Lenin elvtárs nem, Lenin elvtárs jó elvtárs volt, honnan veszek ilyeneket. Sztálin volt a nem jó, de ő sem tömeggyilkos, csak hibás elvtárs. Megdöbbentem. Felnőtt emberek, nagy részük főiskolával. Azelőtt azt képzeltem, hogy azt amit én tudok, más is tudja, és mert én sem mertem ezekről beszélni, ők sem mernek. Meg sem fordult a fejemben, hogy fogalmuk sincs az oroszországi judeobolsevik rémtettekről, a finn háborúról, Katyinról, 56-ról stb. Apám elmondta Katyint, otthon olvastam Gábor Árontól és „Láttam a finn csodát”. Szolzsenyicint szamizdatban olvastam, sőt az ”Ivan Gyenyiszovics egy napja” könyvét valami félreértés folytán 68 körül kiadták magyarul. Apu azonnal megvette, ha jól emlékszem az NDK-ban nyomták. 

 

Lassacskán elkezdtem félni. Mit tud, hogyan látja a világot a kisember, ha a magasabb végzettségű emberek (és rendes emberek), mi mindenről nem tudnak. 90 előtt világosan láttam, milyen lépésekkel lehetne a mezőgazdaságot nagyon gyorsan újjászervezni. Aztán fokozatosan elhomályosult a látásom, és mikor megismertem nagyon sok ember véleményét, vak lettem. Be kellett látnom, hogy az, amire azt gondoltam mindenkinek ösztönző és jó lesz, két rétegnek nem kell: a vezetésnek és a vezetetteknek. Így lettem vállalkozó. A kívülállók szemében bátrak voltunk hogy vállaltuk az akkor természetes gyanúsításokat, közutálatot. Lehet, hogy bátrak voltunk, de a túlélési vágy is dolgozott bennünk, mert az akkori mezőgazdasági középvezető, rövid életre volt ítélve. Minden kollégám, már aki komolyan vette munkáját, szívbeteg lett. Nekem is volt infarktusom, értágításom. Szerencsés voltam, mert akadt egy társam az induláshoz. 10 évvel fiatalabb, brilliáns közgazdasági fejjel. Egymásról keveset tudtunk, a másik szakmai tudásának elismerése elég volt a bizalomhoz. 

Aztán lassan, de biztosan lezajlott a gazdaság magánosítása. Köztulajdonhoz elsősorban kommunista és titkosszolgálati kapcsolatokkal, klientelizmussal, korrupcióval, csalással lehetett jutni, keveseknek tudással, tehetséggel. /folytatjuk/

 

Kapcsolódó cikkek:

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-8-resz_3551

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-7-resz_3537

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-6-resz_3515

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-5-resz_3489 

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-4-resz_3470

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-3-resz_3449

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-2-resz_344

https://www.rovart.com/hu/nepirtas-a-felvideken-1-resz_3407

 

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :