[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Nyár eleji kínálat

szerző: Gužák Klaudia, Frideczky Katalin 2012-06-27

 

Nyár eleji kínálat

Gužák Klaudia versei

 

 

u.i.: ne felejtsd el meglocsolni a  balkonon a   paprikát 

 

 
hogy nézel ki?
sárga vagy
 
mindegy 
eljövök majd hozzád, átkenlek
 
ablakot nyitok és
meglocsolom a virágaidat
a virágokról normálisan is elfelejtkezel
 
zaccos kávét csinálok
azt szereted
persze mondod majd, 
hogy az enyém
milyen szar
 
megkérded vajon 
a törött álmok
hogy néznek ki,
biztos rohadt 
rondák lehetnek
 
nem tudok válaszolni
hát teletömlek altatóval
 
 



 
 

B 612

 
És azokkal a  szerencsétlenekkel
mi lesz,
akiket nem lehet
megszelidíteni?
 
 



 
 

kiskakas 

 
"álmomban moslékban
pancsló kutya voltam
nagyon boldog voltam"
 
jaj, Kiskakas!
 
fehér lepedőket terigettek az udvaron
ketten kellettek hozzá
hogy kirázzák
míg te a színes ceruzáidon trónolva nézted őket
 
fészkükben fekvő madarakat
rajzoltál
 
aztán tátott szájjal bámultad
ezek füstöt esznek
 
egyszer
 
egy macska ugrott
a hátadra a tetőről
 
csendben tűrted a fájdalmat
akkor is amikor cafatokra szaggatta a
kerítés a kezed
ahogy be akartál mászni egy kertbe
cseresznyét lopni
 
a büntetést
tudtad már akkor
 
azt viszont nem
 
jaj, Kiskakas!
 
és lehet azóta sem
vannak falak
amik így is, úgy is
állva maradnak
 
 



 
 

fénykép

 
látod feketefehér az a lány a nagykarimájú kalapban ott a háttérben a pad mellett én vagyok ha leporolnád talán
meglátnád jaj de hiányoztam
 
 



 
 

mozaik

 
néha úgy érzem az élet olyan mint egy mozaikkép
a baj csak az
engem túl közel raktak a képhez
hát csoda 
hogy eszeveszetten kapkodom a  fejem?
 
 



 
 

 

Frideczky Katalin: Miserere nobis

 

 

Ismerek valakit, aki idestova 60 éves – lassacskán meghalni kéne már –, de még meg sem született. A dolog érdekessége, hogy viszont úgy tesz, mintha élne. Családja, hivatása, vagyona van. Szépen berendezte az életét az anyaméhen belül. Még íróasztala is van.

 

Gondoltam, ki kéne onnan csalogatni. De hogyan szülessen meg? Hiszen az édesanyja már rég halott.

Megszüljem én?  Ahhoz az kéne, hogy belém kerüljön, a legbensőmbe, ott elvackolja magát, átvegye vérem lüktetését, elfogadja testem-lelkem táplálékát.

 

Nem tud belémkerülni, már látom. Ő ugyanis már valamin belül van. A magzatburok még körülveszi. Sötét magány, álomban tapogatózás van odabenn. A szájba téved néha egy ujj, vagy valami más, de hát istenkém, kicsi a hely. A hangok tompa szűrőn jutnak át hozzá, elnyomja a saját szív lüktetése.

 

60 éve hallgatja ezt a monoton, ringató, álomba zsongító, transzba ejtő ritmust.

60 éve vigyáz arra, hogy meg ne fojtsa magát a köldökzsinórral.

60 éve vigasztalódik a szájába vetődött ujjak valamelyikével.

60 éve csukva a szeme.

60 éve nem lát magán kívül senkit.

 

Még önmagát se.

Sokáig engem is megtévesztett. Olyasmiket vártam el tőle, ami egy felnőtt embertől elvárható.

Mindhiába.

 

Akkor visszamentem az időben. Olyasmiket tettem érte, amit egy gyermekért tesz az ember, ha felnőtté akarja érlelni.

Mindhiába.

 

Nagy sokára jöttem csak rá, hogy ő nem él. Legalábbis nem itt, a kinti világban.

A helyzet reménytelen.

 

Ismerem, amióta az eszemet tudom, de még nem találkoztunk.

És már nem is fogunk.

 

Ő halhatatlan, a meg-nem-születettek jogán. Én halandó vagyok.

Mormoljatok el egy imát érettünk!

 

 

Frideczky Katalin: R E K V I E M

 
 
Olyan árván üldögélt ott, a konyha sarkában, hogy megesett rajta a szivem.
A könnyem is kifolyt volna, ha rég el nem apadt volna.
Frissen mosott, szép szőke haja megcsillant a lámpafényben.
Szeliden, megadóan nézett maga elé.
Már csak ez a kis terület maradt a látószögében: a konyha sarka.
Lassú, és hosszú visszavonulás vezetett idáig.
Nem volt ez mindig így.
 
Felsejlik egy mese a fiúról, aki tág horizontok mezejéről indult.
Szilaj sztyeppék lovasa ő.
Beláthatatlan távolságok szabad gyermeke.
Elindult egy hajnalon, hogy meghódítsa a Földet.
Poros, unalmas falujából felkerekedett, hogy világot lásson, s magát a világnak megmutassa.
Isten feltarisznyázta tehetséggel.
Az anyja már zordabb útravalóval látta el:
- Ugyan, hová mész te?! Ahogy mentél, úgy is fogsz visszajönni!
 
Nem sejtette akkor, hogy bizony még a hamvaid is idegen országban fognak elporladni.
Tizenhét éves voltál akkor.
A poros szülőfalut hideg, szürke város váltotta föl, hogy tehetséged lisztjéből kelesztett kenyeret süssön.
A meleg cipóval indultál tovább, mindig csak Nyugat felé.
Nagy Péter szépséges városa fogadott, ahol asztalhoz ülhettél végre.
Ott kaptál meg mindent, ami egész életedre kitartott. Tudást, bizalmat, mesterséget, nagy elődök örökségét.
Ott találkoztál a lánnyal, aki erről az óriásföldről Lilliputba elvezetett.
 
Izgalmas, színes világ volt ez.
Apró, nyüzsgő, eleven, zajos.
Szeretted volna kiismerni, elmerülni benne, otthonra lelni végre.
De hát túl nagynak bizonyultál.
El sem láttak a fejedig, melyet derengő sugárkéve övezett.
Csak poros cipődet látták meg.
- Ki ez a fickó, és mit akar itt? Láthatná, hogy piciny földünk minket sem tart el.
 Egész nap lótunk-futunk, hogy valamire jussunk! Még elveszi a kenyerünket, jaj!
 
Pedig, ha dologra fogták volna, ha hatalmas erejét, szolgálatait elfogadták volna!...
Egy kis szeretet… nem sok. Annyi kellett volna neki cserébe.
Ehelyett kipányvázták, fektében, míg aludt, hasmánt.
Szeme a poros földre szegeződött, és azontúl csak álmában tekintett föl az égre.
Álmodni jó volt.
Álomhozó italokat ivott, amik elszakították ettől a földtől.
Egyre távolabb taszigálta őt minden, és mindenki.
Még a családja is.
 
Nem szerették az ébren álmodót.
Mert bizony az ébren álmodónak járása tétova, léptei nem igazodnak a józanokéihoz.
Nyelve nem forog, nem találja a szavakat, melyen ember megszólítható.
Csak Istennel, vagy Ördöggel társalog immár.
Befelé, némán.
Elszakadt ágytól-asztaltól, munkától, jogtól
Csak a konyha sarka maradt meg neki.
De a haját, azt szépen megmosta.
Megcsillant rajta a lámpafény.
 
Olyan árván üldögélt ott, hogy megesett rajta a szivem.
Talán egy simogatás a szép szőke hajon… talán egy néma ölelés…
Gondolatban elindult felé egy tétova kéz.
Az is csak megállt, félúton a levegőben.
Nem jutott el az érintésig.
És most már nem is jut el soha.      

 

 

 

Gužák Klaudia versei 

 

 

bizonytalan

 
Most nem tudom
veled mi legyen,
ha a csésze alján
marad még egy kis cukor
szeretem kikanalazni,
ó, szivecske a vonalkázott
lap jobb sarkában.
Csoda, hogy  megértesz.
Mintha nem is léteznél.
virágos kispárnahuzat
hajts ide a fejed!
 
 



 
 

ó ez varázslat?

 
Csillagokat,
ott is ahol nincsenek,
derékban megtört fények,
ujjaid közt átfolyt
tegnap este.
 
Ó ez varázslat?
 
És ma?
 
Elcsesztük.
Megint
 
mágnesként vonzod a bajt
nevetve mondod
megszakítva
káromkodásom,
 
és hogy majd erről is
biztos verset írok-
 
Mi a baj velem?
De most komolyan!
 
A düh nem szűnik.
Tudod.
Tudom.
 
És a fájdalom
-most a testire gondolok-,
ami ágynak dönt,
nem enged,
tépi szerveim.
Ez is.
 
És ezzel a düh,
 
mi a franc baj van velem?
 
enyhíti.
Csillagok,
oda is ahol nincsenek,
ma újabb extázis.
 
Ó, ez varázslat?
 
 



 
 

farkas

 
Végül is igazad volt.
Félek.
Nem szeretek félni.
 
Mondjuk, abban,
hogy szeretek félni,
abban tévedtél.
 
Csak tudod nehéz farkasbőrben
báránynak lenni
a farkasok közt.
 
De igazad volt, félek.
És abban is igazad volt,
a többi farkas kiszúrja ha félsz.
 
A többi farkas
például te.
 
 



 
 

Bennem madarak

 
Bennem madarak laknak.
Ha felvágnád a mellkasom, színes,
éneklő
madarakat szabadítanál ki,
kik száz meg száz irányba szállnának belőlem.
 
Mindig is vágytam folyóba ugrani,
főleg a jégtáblákat szállító,
dühös folyók vonzottak.
Ha eljön a tél,
édes félelemmel sétálok át hidakon
teleszívva a lelkem leírhatatlan vad szabadsággal.
 
Bennem madarak laknak.
Ha felvágnád a mellkasom, színes,
éneklő, krákogó
madarakat szabadítanál ki,
kik száz meg száz irányba szállnának belőlem.
 
Varázslatos nap volt, néztem a kertben az avar közt kotorászó varjakat. Sütött a nap.
 
Bennem vad madarak laknak.
Ha felvágnád a mellkasom, színes,
krákogó, éneklő
madarakatszabadítanál ki
száz meg száz irányba szállnának belőlem.
 
Hogy kerültem ide?
És ezek a színek
ujjbegyeimből folynak ki az égbe olvadnak bele
a napot vakítják füvekbe és fákba aszfaltba
kapu előtt piros škodába folynak bele
a nyárból évszakokból szemedből szeméből
holdkörül táncoló fényekből?
A kivilágított várakból loptam őket.
 
Bennem vad, vijjogó, bensőmet tépő madarak laknak.
Ha felvágnád a mellkasom, szines,
krákogó, vijjogó
madarakat szabadítanál ki
száz meg száz irányba szállnának belőlem.
 
Jó lenne az elmúlást egy új kezdetnek látni.
Most valahogy az elmúlás csak elmúlás,
az éber embernek józan ész,
a magamfajta bolondnak
jaj a magamfajta bolondnak csak a falról lekapart máz.
 
Bennem vijjogó, csípdeső,
húsomat tépő madarak laknak.
Ha felvágnád a mellkasom, csipdesve, sikítva
hol lágyan énekelve törnének ki belőlem.
 
Szállnék száz meg száz irányba.
 
 



 
 

Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :