[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

LitFest

 

karácsony nagyinál

 

wmu meghosszabbitott

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Nyelvtarisznya

szerző: Nyíri Péter 2016-11-02

 

Nyelvtarisznya

 

A Rovart folytatja a Kazinczy Napok nyelvművelő rendezvénysorozat előadásainak folytatásokban való leközlését, amelyet 2015-ben indítottunk. A 2016. évi 47. Kazinczy Napok során elhangzott előadásokat Kolár Péter bocsátotta rendelkezésünkre, amit ezúton is köszönünk.

 

 

Ha Kazinczy Ferencre gondolunk, azonnal fülünkbe cseng a nekünk oly kedves kifejezés: édes anyanyelv. És valóban, ízlelhetünk bármilyen más nyelvet, a legédesebb zamata számunkra a gyönyörűséges magyar nyelvnek van. Mert a világ, a mi világunk van benne. Tükör a nyelv, melyben saját létezésünk tárul fel előttünk: önmagunkat látjuk. Hol üdén-dallamosan, csengőn-bongón szól hozzánk, máskor andalító titkokat búg, olykor szigorú, majd szelíd, simogató-bizsergető, szavakkal szerető a szépséges anyanyelv.

 

Előadásomban arról a kincsről beszélek, amelyet magyar nyelvnek nevezünk. Van nekünk A Magyar Nyelv Múzeumában egy mesénk, nemcsak mese, hanem eszme is, a címe Nyelvtarisznya. Mit üzen ez a mese? Azt, hogy szavainkkal is formáljuk a világot: ha szépet, jót és igazat beszélünk, ha szeretettel szólunk másokhoz, a világ is szép lesz! Ha azonban csúnyán beszélünk, hazudunk vagy megbántjuk szavainkkal embertársainkat, szomorú és sötét lesz sorsunk, és a világ is elveszíti fényét körülöttünk! Minden szavunk nyomot hagy a világban, olyat, akár egy kép. S ha e kép igaz, színes és szép, a világ is ilyen lesz. De ha sötét, fakó és szegényes: akkor bizony sok-sok örömtől megfosztjuk magunkat. Minden embernek van egy nyelvtarisznyája: a beszéd képessége. Kincseket rejt e tarisznya, szavakat, melyekkel önmagunkat és a világot formáljuk. De e tarisznyát nekünk magunknak kell megtöltenünk: erényekkel, hogy jó emberek legyünk, s jóra használjuk a nyelvet; s szavakkal, hogy szavainkkal minél szebb képet fessünk, mindig olyat, amilyet illik, amilyet kell. Ahol a szép beszéd honos, ott mindennapos vendég a boldogság és a megelégedés. Minden emberi szó alakot ölt, bár nem látjuk, de tovább él, miután kimondtuk vagy leírtuk őket. S a szerint is formálódik a világ, hogy milyenek ezek a szavak. Szavak szárnyán is elrepülhetünk a boldogságba. Szent, szerető, szépséges szavak szárnyán. Ha az ember vigyáz a nyelvére, és figyel a beszédére, maga világ lesz szebb és boldogabb. 

 

A nyelvtarisznyánkban, mindannyiunkéban, sok olyan gyémánt van, amelyre talán jobban kellene figyelnünk. E kincsek közül háromról szólok, három sok lehetőséggel és sok felelősséggel járó kincsről: a művészetté emelt nyelvről, a nyelvhasználat erkölcsi felelősségéről és a nyelvi játékról. A komolytól jutunk el a derűsig, a szépirodalomtól a nyelvi örömig. 

 

Bizonyára sokunk életének megédesítője a művészet, azon belül a művészetté emelt nyelv, a szépirodalom. De vajon van-e tétje, feladata az irodalomnak? 

 

A nyelvvel való foglalkozás tétjéről, a nyelv erejéről már Kazinczynak is határozott véleménye volt. „Az mindazonáltal igaz, s a história bizonyítja, hogy ha valahol a gyökeret vert, ott mindig a Szép készítette az utat” – mondta Kazinczy. Ő hitt a művészet nevelőerejében, abban, hogy a művészetnek iránymutató szerepe lehet a morálisan eltévelyedett ember számára. Abban, hogy a művészet elvezethet a Jóhoz és az Igazhoz. És ez a nyelvvel való foglalkozásnak is a tétje, mert a művészet elvezet a jóhoz, a művészet egyik ága a költészet, a költészet eszköze, közege, anyaga pedig a nyelv. A nyelv alkalmassá tétele tehát (vélte Kazinczy) a jóhoz és igazhoz való elvezetésnek is eszköze. Ez a gondolat a szépirodalom erejét mutatja, s rávilágít arra, hogy a nyelvnek magasabb küldetése is van. Kazinczy volt hazánkban az autonóm szépirodalmiság egyik ösztönzője-megteremtője, de munkája magas célt szolgált: számára az irodalom és általában a művészet a forma által is megnemesített tartalom volt - táplálék a szellem számára.

 

A magyar irodalom klasszikusai valami egészen mást vallottak-üzentek, mint napjaink irodalmi kiemeltjei. Mire gondolok? Magyarország legnagyobbra tartott és sokfelé és sokszor díjazott íróinak egyike nemrég kijelentette, hogy a művészet nem megoldás semmire. Ha cinikus lennék, azt mondanám, ez a felfogás látszik is a művein. Szomorúan-komolyan pedig azt mondom, mi van az írástudók felelősségével? Ma már nincs tétje a leírt szónak? Ma már nincs dolga a leírt szónak? Elég a szövegirodalom, az irodalom, és nem kell a művészet? Semmi művészet? Vagy a művészet valami más lett? 

 

A művészet nem megoldás semmire. Ezt fújják némely hazai-nyugati szelek. És: ha valahol a gyökeret vert, ott mindig a Szép készítette az utat. Ezt tanítja Kazinczy Ferenc. S én neki hiszek, hiszem, hogy a művészetnek, a művészi nyelvnek ma is tétje van. 

 

És tétje van mindennapi szavainknak is. Hiszem, hogy az ember küldetéses magvető: szómagok elhintője. Utunkon a Teremtőhöz, mindvégig, dombon-lejtőn, örömben-bánatban társaink, segítőink a szavak. De csak akkor, ha e szavak szeretetből fakadnak, ha nyelvünk szeretettel megcselekedett nyelv. 

 

A kimondott és leírt szó út. De vajon hová vezet? Min múlik, hogy hová vezet?

 

Az emberközpontú nyelvművelés Széphalmon is abból az alapgondolatból indul ki, hogy a helyesen értelmezett nyelvművelés emberművelés. A nyelv mint eszköz, felhasználható készlet, lehetőség a maga csodálatos gazdagságával, épségével, dagadó tarisznyájával, páratlan kínálatával vár ránk, vár arra, hogy cselekvés, kimondott vagy leírt szó: megcselekedett szó, megcselekedett nyelv legyen. Anyanyelvünk alkalmas. Alkalmas arra, hogy – miként Kazinczy mondta – „gondolatainkat s érzéseinket legvékonyabb, legtestetlenebb hanyatlékjaiban is fesse”. A magyar nyelv alkalmas mindannak kifejezésére, amit érzünk, gondolunk, a legfinomabb fogalmi különbségeket, stiláris árnyalatokat is érzékeltetni képes.

 

Ha a megvalósításban a nyelv szegényes, töredezett, durva; az nem a nyelv, hanem a nyelvhasználó hibája. Nem a színek hibája, ha a festő csak feketével dolgozik, s taszítót, sötétet, komor képet fest. Nem a zongora hibája, ha állandóan csak a Boci, boci, tarkát pötyögtetik rajta (Kiss Jenő). Nem a nyelv felelőssége, hogy a dallamos-erős magyar köszönöm szépen helyébe az interneten a thx (értsd: thanks) lépett.

 

A cél az anyanyelvi ismeretterjesztés, a tudatos nyelvhasználatra nevelés: az igényességre, a hatékonyságra nevelés.

 

És az is alapkérdésünk, hogy mi a nyelvhasználat tétje, erkölcsi felelőssége. Mi azt állítjuk, hogy létünk hajléka és nemzeti létünk hajléka az anyanyelv. Hogy az anyanyelv a lét minőségét meghatározó erejű, az anyanyelv üdvtényező.

 

De milyen küldetése lehet a köznyelvnek, a mindennapi nyelvhasználatnak?

 

A megcselekedett nyelvnek hatása van: befolyásolja a hallgatót, sérthet, bánthat, üthet, fájhat, de simogathat, vigasztalhat, erőt adhat, útba igazíthat is. Mert a nyelv által is lehet vétkezni: a megszólás, hazugság, a hamis tanúságtétel, a tudattalan, erkölcstelen (durva, trágár), töredezett, sekélyes beszéd, a nyelvi agresszió nyelvi környezetszennyezettséghez vezet. Az ilyen nyelvről (nyelvhasználóról), erkölcstelen szóról írta Jakab: „A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását, maga is lángba boríttatván a gyehennától.” (Jak. 3:2.)

Az emberi nyelv Isten ajándéka, kegyelmi adomány, mely az isteni szó halvány visszfénye csupán, de a maga földi bűvkörében maga is teremtő erővel bír. A nyelvhasználat erkölcsi felelőssége ezért óriási: rendkívüli tétje van annak – az én sorsomat és mások sorsát, életét illetően is –, hogy szavaimmal szeretek, építek, avagy rombolok, gyűlölök, szétszórok. „Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak gyümölcsét eszi.” (Péld. 18, 21)

 

Milyen az erkölcsös szó? 

 

A nyelv egyik célja a közösségépítés, és az belátható, hogy ha bizonyos módon használom a nyelvet, akkor építem, összetartom, erősítem a közösséget, ha másként használom, akkor pedig bomlasztom. 

 

A kulcs az igaz szóban rejlik. 

A nyelv az akarat rögzítésének eszköze: a szerető szív megnyilatkozása a szavakban, s az érzés megpecsételése is egyben, egy lélekmozzanat lenyomata a földi valóságban, hangokban tárgyiasított szívdobbanás.

 

A nyelvhasználat minden formájában írás: a kimondott szó a mindenségbe íródik bele. A nyelv mű is, melyet persze megelőz a tevékenység, de annak eredménye a maradandó (nem elszálló!) mű.

 

A nyelv egyik alapfunkciója, hogy általa a valóságot kínálhatjuk fel, a valóság tapasztalatában részesíthetjük az adott élethelyzetet nem közvetlenül átélő hallgatót. Vagyis társunk a mi szavaink által ismeri meg a valóságot. Kizárólag ezzel hagyhatjuk meg a hallgatót szabad akaratában. Az igazságot kínáljuk fel neki szavainkban, erre ő szabadon reagálva alakíthatja sorsát. Ha azonban igaztalanul, hamisan szólnánk hozzá, döntéseiben befolyásolnánk, hiszen egy nem létező, virtuális, magunk kreálta álvalósággal szembesítenénk. A hazugság nem a jelent mondja ki, hanem egy nem létező, fiktív valóságot közöl az odahallgatóval, így alapjaiban rengeti meg annak szabadságát. Megfosztja jövője bizonyosságától és kétségkívül szabadságától is, hiszen saját maga kreálta valóságával befolyásolja, manipulálja a befogadót. A hazug szót mondó a hallgatónak a jelenét húzza ki lába alól, diszharmónia forrása, mert a létező valóság mellé egy kreált világot, egy erőszakolt, nem létező, de nyelvileg mégis megteremtett, ezért ható, alternatív jelent kínál, feszültséget teremtve ezzel a lét egyensúlyában. 

 

Ezért mondja Korzenszky Richárd: „A pontos fogalmazás a tiszta, világos, egyértelmű kapcsolatok megteremtését segíti elő. A pongyola, laza, igénytelen, trágár beszéd nem közösséget teremt, hanem megosztást támaszt. Talán nem túlzok, ha kimondom: diabolikus.”

Az igazi nyelvhasználat szeretetcselekedet. Mit is mond Pilinszky János?

„A beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet. […] A szeretet elhalása minden nyelvromlás gyökere. […] A nyelv elsőrendűen… az ember megszentelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja.”

 

Az igazmondásnak azonban nemcsak etika, hanem technikai feltétele is van.

Az erkölcsi szándékon, törekvésen túl akkor tudom pontosan, árnyaltan átadni, amit szeretnék, ha megvan ehhez a nyelvi készletem, ha alaposan ismerem a nyelvet. „Minél többszínű a festék, annál szebben alkothat a festő” – mondta Kazinczy. 

 

Az anyanyelvi ismeretek az erkölcsi hatékonyságban is segítenek. Azért is kell ismernem az anyanyelvemet, hogy általa nyelvileg is erkölcsösen tudjak cselekedni. 

 

S mielőtt azt kérdeznénk, hogy miféle erkölcsről beszélhetünk itt… én maga keresztény erkölcsről, de az igazmondás mint erkölcsi cél talán mindenki számára (vallástól, értékrendtől függetlenül) elfogadható. 

 

Igaz szó és célnak megfelelő szó. Akkor lesz igaz, ha a célnak, helyzetnek megfelelő. 

Anyanyelvi ismeretterjesztés, tudatos nyelvhasználat, stiláris adekvátság a nyelvművelés célja. Így kapcsolódik össze erkölcs és nyelvművelés (anyanyelvi ismeretterjesztés). A leghitelesebb nyelv pedig az anyanyelvem. 

 

A tudatos nyelvhasználat szabad akaratunk megélésének egyik formája, emberi mivoltunk lehetősége. A tudatosság nemcsak az anyanyelv ismeretét jelenti, hanem az erkölcsi érettséget is: azt, hogy gondolkodunk, mielőtt megszólalunk, hogy irányítjuk (ellenőrizzük) kimondott szavainkat. Ekkor van súlya a szavunknak. Milyen szépen kifejezi nyelvünk a különbséget: üres beszéd, illetve a szónak súlya van. S ehhez kapcsolódik a fecsegés kérdése: a beszéd mint pótcselekvés. „Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –/Versben, s mindennapi beszédben/Csak a szükségeset beszéljem./De akkor szómban súly legyen s erő/S mégis egyre inkább simogatás:/Ezer kardos szónál többet tevő./S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,/De egyre inkább csak igen./Mindenre ámen és igen./Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül./Ámen. Igen. És a gonosztól van/Minden azonfelül.” – írja Reményik Sándor Ne ítélj című versében. 

 

A nyelvhasználat sok felelősséggel jár, de sok-sok lehetőséget is kínál. Ilyen lehetőség, szépséges-gazdag adomány a nyelvi öröm. Beszéljünk most a nyelvi örömről! 

 

Széphalmon A Magyar Nyelv Múzeuma az anyanyelv-pedagógia sajátos változatát kínálja, hiszen különleges tárgyi és természeti környezetben – Petőfi szavaival szent helyen – végzi az anyanyelvi ismeretterjesztés küldetéses munkáját. Tudatosan keressük azokat a témákat, amelyeket a közoktatás és a közművelődés kevéssé érint. Az egyik ilyen téma a nyelvi öröm hangsúlyozása. Fontos a hagyományos kommunikációs formákhoz való visszatérés segítése: a beszélgetés, történetmondás, mesélés, írás, leginkább a kézzel írás örömének hangsúlyozása. És nagyon fontos a nyelvi játék és nyelvi humor. 

 

Miért fontos, miért kiváló eszköz az anyanyelvi-pedagógiában és egyáltalán az életünkben a nyelvi játék? Erre próbálok röviden válaszolni - a borúra derű jegyében. 

 

Van egy fogalom, amelyet talán kevésszer hallunk és használunk: az anyanyelvi otthonosságérzet. Kiemelkedően fontos, alapvető fontosságú ugyanis az anyanyelv iránti kötődés és büszkeség, a nyelvi öntudat erősítése, az, hogy a fiatalok közel kerüljenek anyanyelvükhöz, hogy kedveljék, hogy otthonosan érezzék magukat a használatakor. A nyelvi játékok kétségtelenül közel viszik a fiatalokat  az anyanyelvhez, felhívják figyelmüket nyelvünk színességére, játékosságára. Ez a legfőbb cél, mert ez a kiindulópontja annak, hogy ezután rávegyük őket: éljenek is a nyelv csodálatos gazdagságával, bővítsék nyelvi eszközkészletüket.

 

Az ember nemcsak homo sapiens vagy homo faber, hanem homo ludens is: alapvető igénye a játék, mely örömöt ad és gyógyít, viselkedési formákra nevel, erőt nyújt és ösztönöz, szórakoztat és közösséget teremt. A játék, az örömforrás keresése a kezdetektől, az ősidőktől fogva hozzátartozik az emberhez, ott volt már a tűz körüli énekben és táncban.  A modellező, illetve megjelenítő szerep a játéknak alapvető sajátossága: cselekvési stratégiákra tanít, a szocializációt segíti, az élet tükre, azt modellezi. Gondoljunk a népmesékre: a rejtvényt megoldó hős folytatja útját, elnyeri jutalmát, ám ha hibázik, az az életébe, de legalábbis a küldetésébe kerülhet. A rejtvény megfejtése a népmesékben  önmegismerő, lélekfeltáró és világmegismerő gesztus, a beavatás egyik mozzanata. 

 

Beavatás a nyelvi játék is: beavatás a nyelv titkaiba, varázslatos világába; a nyelv szabályainak megismerésében, a nyelvi cselekvések tudatosításában, tudatossá tételében segít. 

 

Ugyanakkor szórakoztatva tanít: indirekt nyelvtantanítás a hangtantól a stilisztikáig. Szórakoztat, ez is nagyon fontos, ráadásul eszköztelensége (mindig kéznél-szájnál van) kiválóan alkalmassá teszi a nyelvet a játékra. Egy kutatásban megkérdezték a diákokat, hogy milyen pedagógusra vágynak, s az eredmény: a humoros tanár válasz 62%-ot kapott. Amikor nyelvi játékról beszélünk, nyelvi humorról is beszélünk, de míg minden nyelvi humor nyelvi játék, játék a nyelvvel, a nyelvi játék nem törvényszerűen humoros. A nyelvi humor a felhasznált hangtani, helyesírási, nyelvtani és szókészlettani eszközökben, stilisztikai és verstani formákban, szerkesztési lehetőségekben megnyilvánuló nevetségesség. 

 

A nyelvi játék kiválóan alkalmas arra, hogy felszámoljuk a nyelvtantanításhoz kötődő negatív asszociációkat, segít a szókincs bővítésében, a különböző stílusok (regiszterek) megismertetésében, a műveltség gyarapításában, a nyelvi babonák felszámolásában. És tudatosítja a nyelv használati utasításait: a nyelvtant, a helyesírást és a szótárt.

 

A magyar nyelvvel kiválóan lehet játszani, lehet hajlítani, csavarni, mert rugalmas – s ez a tény nagyon jól megmutatja jellegét. József Attila mondta: „nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai“. S mi hozzátehetjük: szilárdan rugalmas. S ez, különös módon, nem ellentmondás. 

 

A magyar nyelv legalább 3000 éve önállóan fejlődik, s bár változott, csodálatosan megőrizte ősi jellegét, szerkezetét. Szilárd, kikezdhetetlen, olykor porlik, de soha nem törik. Ennek ellenére bámulatosan jól lehet vele játszani, csűrni-csavarni, a mindennapokban és a költészetben is. Mintha egy hajlékony keret lenne, amelyből kilépni nem lehet, amely minden drasztikus külső hatás ellen védi, ezek a hatások beszivároghatnak, de nem betörnek, miközben a kereten belül rendkívüli szabadságra és kreativitásra ad lehetőséget nyelvünk. Ez a magyar nyelv adottsága, képessége. Azt nem állítjuk, hogy más nem nyelv nem képes erre, de hogy a magyar tökéletesen képes rá, az bizonyos. A nyelvi játékban ez a kettősség mutatkozik meg egységben. A nyelvi humor forrása mindig a szabályostól-szokásostól való eltérés: tehát a kötöttség és a szabadság dinamikájának a megmutatója. A humorban, játékban is benne van ez: a feszültségkeltés-feszültségoldás dinamikája, az izgalom és megnyugvás, a várakozás és beteljesedés hullámzása. A nyelvi játék emellett bámulatosan jól elénk tárja a nyelv hálózatos jellegét, azt a sokszálú, sokszínű, rendkívül összetett szövetet, amely maga a nyelv. A nyelv mindig mozgás, mindig átmenet: egyik gondolatból a másikba, egyik hangból a másikba, egyik szóból a másikba és így tovább. Nézzünk példákat, melyek ennek az átmenetnek a jelképei is lehetnek: csupán a magánhangzókat változtatjuk, s így kapunk egymásba szelíden átgördülő sorokat: torol-tarol-térül-tárul-töröl-tőről-turul-terelek; korok-kórok-körök-karok-károk-kárók, kérek, kereket

 

Szólnunk kell az elmepallérozásról is: arról, hogy a nyelvi játék kiválóan fejleszti a logikai képességeket. A nyelvhasználat ösztönös és tudatos logikai műveletek sorozata, építkezés, különösen a magyarban, amely toldalékoló, ragasztó nyelv.  Erre példaként megemlíthetjük a palindrómát, amely olyan szó vagy mondat, amely visszafelé olvasva is ugyanaz: pl. integetni; kereket tekerek. És utalhatunk az 1800-as évek végéről egy 185 szóból és 916 betűből álló szerelmeslevélre, amely oda-vissza olvasva is ugyanaz, és kitalálója egy sakknagymester, Breyer Gyula. Mert a nyelvhasználat is, miként a sakkjáték: kombináció, előregondolkodás, építkezés – többnyire persze ösztönösen. 

 

Bencze Imre kitalálta a szótagpalindrómát, amely szerinte nyelvi hungarikum, s nyelvünk agglutináló voltához van köze. Például a Janó, ma rostába esett e batáros manója. mondat  szótagolva olvasva visszafelé is ugyanaz. Fogarasi János (ő alkotta Czuczor Gergellyel A magyar nyelv nagyszótárát 1862 és 1874 között) kerek szavaknak nevezte azokat a szavakat, amelyek visszafelé is értelmesek. Szerinte ezek sokszor ellentétesek, pl. gát-tág, s ő ebben törvényszerűséget lát. Ez  a téma messzire vezet, egészen a hangok metafizikájáig (Fogarasi írt is könyvet A magyar nyelv metaphysicája címmel), s odáig most nem juthatunk el. Mindenesetre valósznűsíthetjük, hogy a magyar nyelv szerkezete, jellege, és a nyelvi játékokra való rendkívüli képessége között igen szoros kapcsolat van. 

 

A Magyar Nyelv Múzeuma kiállításainak, rendezvényeinek, múzeumpedagógiai programjának állandó része a nyelvi játék és humor. Arra biztatunk mindenkit, hogy éljünk a nyelvi öröm csodálatos adományával. 

 

Így jutottunk el a művészi nyelv és a mindennapi nyelvhasználat erkölcsi tétjétől a nyelvi örömig. Azért választottam ezt az utat, mert ezekről a témákról bizony nem beszélünk elégszer és eleget. 

 

„A mi kincsünk: a hazai nyelvünk“ – mondta Sylvester János, az első magyar nyelvtan megírója.

 

A nyelv nemcsak formai, jelentésbeli és stilisztikai lehetőségeinek gazdagságával hat ránk, hanem egész létezésünk egyik legmeghatározóbb jelensége, minden területen jelen van. A nyelv lélek és fizika (vallomás és hangszalagmozgás), múlt, jelen és jövő (tapasztalat, történelem és folyamatos változás), ismeret és rejtély (tudás, akarat és a titkok titka), művészet (irodalom, ének és zene), játék és öröm (nyelvi játék és humor), a nyelv gyermeké és felnőtté, közös, a miénk: mi magunk vagyunk. A nyelv így, a maga csodás-varázsos valóságában és teljességében van benne tarisznyánkban – s ilyen értelemben mi magunk vagyunk a tarisznya. 

 

Őrizzük, használjuk kincsünket: anyanyelvünket – mert így őrizzük meg saját magunkat!

 

 

Kapcsolódó cikkek:

 

https://www.rovart.com/hu/hajszalgyokerek_3534

https://www.rovart.com/hu/valtozasok-a-helyesirasi-szabalyzatban_3530

https://www.rovart.com/hu/szovegvaltozatok-es-szovegkoziseg-3-resz_3493

https://www.rovart.com/hu/egy-mkod-szlovakiai-magyar-jogi-kozigazgatasi-nyelv-es-terminologia-kialakitasanak-lehetsegei-2-resz_3463

https://www.rovart.com/hu/egy-mkod-szlovakiai-magyar-jogi-kozigazgatasi-nyelv-es-terminologia-kialakitasanak-lehetsegei-1-resz_3462

https://www.rovart.com/hu/anyanyelv-hasznalati-jogok-a-karpat-medenceben-1-resz_3447

https://www.rovart.com/hu/a-kazinczy-napok-tortenete-1-resz_3415

https://www.rovart.com/hu/a-kazinczy-napok-tortenete-2-resz_3416

https://www.rovart.com/hu/a-nemzethalal-vizioja-1-resz_3430

https://www.rovart.com/hu/a-nemzethalal-vizioja-2-resz_3431

https://www.rovart.com/hu/46-kazinczi-napok-14-resz_3381

 

 

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :