| Mit mondhat ma egy költõ a 100 éves Nyugatról? Egy sóhaj, hogy micsoda idõk voltak azok, egy másik sóhaj, micsoda szerzõk, egy harmadik pedig arról, micsoda írások jelentek meg a Nyugatban. A huszadik század elejének lázasan formálódó világában, izmusok kitöréseitõl és földrengéseitõl megingó és összeomló régi, avítt eszmevilágok és formák megszûnése idején olyan világszínvonalon egyedülálló lap született, amely minden ízében magyar volt, de mégis minden porcikájában európai és nyitott. Ismereteim szerint a Nyugat címû folyóiratban a legtöbbször használt szavak a magyar, a magyarság, az európaiság és a szociális voltak. Mégsem volt ez valamilyen nemzeti maszlaggal nyakonöntött balfék hangvételû fórum, hanem minden idõk legjobban megszerkesztett, legnyitottabb, a kor igazi tehetségei és komoly alkotói legértékesebb alkotásainak olyan fóruma, amely sokszínûségében, rangot adó minõségi elvárásaiban az igazi európai eszmét volt képes új módon, új dalokkal és látásmóddal, mindemellett igaz magyarsággal közvetíteni. A Nyugat ma mérce, útmutató, fogalom, irodalomtörténeti kincsesbánya, forrás, szellemi iskola, példamûhely, valami olyan magasságos csarnok, ahová bekopogtatni jó, benyitni kitüntetés, bent lenni és tájékozódni isteni élmény. Hozott már Öntõl verset a Nyugat? – hangzott el a kérdés költõk között. S akinek igenlõ válasza volt, mintha kasztot váltott volna, mintha egy magasabb éteri kategóriában került volna. Igazi érték megmutatásához igazi akarat szükségeltetik, igazi akarata pedig csak igaz embernek van, akibõl nem jön hamis szó, hamis eszme, félrevezetõ maszlag, szervilista meghunyászkodás. Ilyesmit feltétezni Adyról, Kosztolányiról, Babitsról, Ignotusról, Karinthyról, Márairól, Szép Ernõrõl, Csáth Gézáról, Móricz Zsigmondról, József Attiláról, Radnóti Miklósról ki is merne feltételezni s e felsorolás nem él a teljesség igényével, hiszen nem is élhet vele. Annyi állócsillag fényét gyújtotta ki a Nyugat! Megannyi kritika, könyv és zenemû ismertetése, irodalmi és társadalmi eseményekrõl szóló beszámolók, viták, levelek, dokumentumok jelentek meg a Nyugat formás hasábjain, amelyek – állítom – évezredekre meghatározták a magyar gondolkodást, az ízlést, keretet és mércét szabtak az értéknek, s tették ezt úgy, hogy soha más nemzetet nem bántottak, nem gyalázkodtak, nem siklottak félre, nem vezettek tévútra olvasót. Mi lehet hát ilyenkor egy mai költõ, mai olvasó véleménye a Nyugatról? Talán az, hogy igen, ilyen mércére volna szükség ma is. Ilyen fórumra, ahol, intelligensen megfogalmazott vélemények, kemény, de személyeskedéstõl mentes bírálatok, érték-megfogalmazás és értékteremtés, bemutatás folyik, ahol a megosztottság helyett egységes magyarságról beszélnek, úgy, hogy azt mindig az európai környezetben kezelik. Nem véletlen, az akkori még mindig szinte félfeudális magyar gondolkodás, a szittya búsongásba merült, félig-meddig balkáni viszonyokban leledzõ ország szellemi elitje miért is választotta a közép-kelet európai ország világszínvonalú lapjának a Nyugat címet. Lenyugodott egy romantikus, zsinóros-mentés, sírva-vigadós magyar lét és eszméletre tért a nemzetet tunyaságából, igénytelenségébõl, elzártságából és elzárkózottságából kimozdítani akaró és arra képes alkotói akarat. Nyugatosnak lenni talán annyit jelentett, mint igazi írónak, költõnek lenni. Mérce, élmény, meríthetõ életanyag, tanulható tudás, megfogalmazható nemzettudat és európaiságtudat – ezek igen fontos eredményei a Nyugat címû folyóirat létezésének. Magyarnak lenni nem okvetlenül csak sírva kell, sírva lehet. Gondolkodva, alkotva, kiválasztva és kiválasztatva is lehet úgy, hogy az érték érték marad, a lélek lélek, a szellem pedig szellem. Sok száz évig világít még a Nyugat fénye. Ismeretlen és ismerõs univerzum, amely felfedezésre vár. |
.jpg "Ikonok")
.jpg "MaJel nyitva tartás")
