[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

karácsony nagyinál

 

Karácsonyi nyitva tartás

 

wmu meghosszabbitott

 

LitFest

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Kultiplex

 

Zeman Zoltán

 

ŠÚV
<<< Vissza a főldalra

Odüsszeusz tekintete

szerző: Lovas Emőke 2012-01-28

 

Odüsszeusz tekintete

 

Theo Angelopoulos filmje az 1995-ös cannes-i filmfesztivál Fipresci-díjának nyertese volt. Maga a rendező így beszél filmjéről: "Ez messze a legnehezebb film, amit valaha is csináltam. Maga a forgatás összesen húsz hétig tartott, és úgy alakult, hogy két tél is beleesett. Bejártuk az egész Balkán-félszigetet; ahogy egyik helyszínről a másikra költöztünk, negyvenszer léptünk át különböző határokat, legtöbbjüket az utóbbi néhány évben állították fel."

 

A néző pedig kezdetben talán nem érti, hogy mit keres éppen Odüsszeusz a címben, még kevésbé egyértelmű a tekintetére vonatkozó utalás. Az utazás során ugyanis főszereplőnk nem a közismert mitikus állomásokat járja be. A tekintetek szerepe viszont mindjárt az elején világossá válik, egyrész Platón idézetéből: „Ha a lélek meg akarja ismerni önmagát, először egy másik lélekbe kell tekintenie“, másrészt az ezt követő fekete-fehér film magyarázó soraiból. A némafilmet, melynek címe a Fonóasszonyok, a Manakisz-fivérek készítették, és ez volt a „Balkánra vetett első figyelmes tekintet“.

 

Theo Angelopoulos Odüsszeusza éppen ezeknek a filmes, régi tekinteteknek a felkutatására indul, és ez lesz filmbeli célja. A férfi a Szkopjébe tartó vonaton, a hagyaték után utazva foglalja össze a Manakisz-fivérek jelentőségét: „Meg akarták örökíteni az új korszakot, az új századot. (...) Hatvan éven át filmezték az embereket és az eseményeket, a balkáni átalakulásokat. (...) Minden ellentmondás, különbség, a világ e darabjának minden konfliktusa látható munkáikban.“

Csupán később derül ki számunkra, hogy Harvey Keitel, a filmbéli Odüsszeusz egy másik rejtélyt is meg kíván oldani a keresett három tekercs titkának megfejtésével, mégpedig régi deloszi víziójáét. Egy kidőlő olajfa gyökerei közül egy szobor feje gurul ki, Apolló szobráé. Ezt a képet nem tudja megörökíteni, ugyanis minden alkalommal csupán egy fekete folt látható a gépből kicsúszó képen.
A testvérek munkáiban szinte a saját előképét látja, úgy keresi a rejtélyes három tekercset, mintha saját elveszett, első filmjét keresné.

 

A film Odüsszeusza, a homéroszival ellentétben nem csupán kívülállóként szemléli az általa megjárt országokat, hanem mindvégig a hatalmi fenyegetettséggel és a történelemmel kell szembenéznie. Bár tekintete úgy ölt testet a világban, akárcsak a szárazföldre érkezett, örökké kívülálló tengeri utazóé, aki körülnéz a számára ismeretlen világban.
Mintha Odüsszeusznak valóban a Teiresziasz által megjósolt sorsa valósulna meg:

„(...) bolyongjál,
míg olyanokhoz nem jutsz, kik tengert sose láttak,
s ételüket nem eszik megsózva  a tengeri sóval;
és sohasem láttak pirosarcú fürge hajókat,
sem könnyű evezőt, mely szárnya a fürge hajónak.“

 

Szárazföldön utazik, olyan emberek között, akik tengert talán tényleg sosem láttak. Útjának célja valahol a Balkán szívében van, és bolyongásait ugyanúgy nem hagyhatja abba félúton, ahogyan Odüsszeusz sem tehette.

Míg Florinában, ahová saját, nagy botrányt kavart filmjének bemutatójára érkezik a tengeren túlról, az esti város csillogó sötétsége és a vizes aszfalt fölött a nedves esernyők és a tüntetők egyszerre kihúnyó fáklyái fogják össze, addig, az Albán határt átlépve, Korizát az állandó szürkeség jellemzi. A hó és csend vidékén egyenként, magányosan állnak az út mellett a lelkek. Bolyongó lelkek ezek, melyeket nem fűt semmilyen érzelem, akárcsak Perszephoné birodalmának lelkeit.

 

Ezzel a hangtalan bolyongással és Harvey Keitel rezignált, távolságtartó, mindent átfogó, kívülálló tekintetével áll éles ellentétben a taxi sofőrjének mélyről jövő, fájdalmas kifakadása, miszerint „Görögország haldoklik. (...) ha már meg kell halnia, gyors halála legyen: ne legyen túl hosszú és túl zajos.“

Éppen ekkor fogalmazódik meg Odüsszeusz tekintetének valódi értelme. Küldetése nem csupán az, hogy üresen nézzen a semmibe, hanem hogy felfogja a világnak egy szeletét, és azt vetítse vissza a néző elé. Mintha ő maga lenne a tükröződés, azaz a víz, mely az őselemek egyikeként hivatott és egyedül képes a másik háromnak a képét visszaadni számunkra.

Harveynek először Szkopjéba, majd Belgrádba kellene utaznia, bár egyiket sem teszi. Tovább utazik Bulgária és Románia irányába, noha arrafelé semmit sem találhat, csupán az arra vonatkozó emlékeknek a nyomait, hogy a Manakisz-fivérek itt hallották először az Angliából hozandó filmfelvevő gép hírét.
 

Joggal kérdezhetnénk, hogy elég ok-e ez bármilyen kitérőre, de a válasz megint csak az, amit Harvey mond még a film legelején: „Személyes okból utazom.“ Feltételezhetjük, hogy az útnak máshol kell értelme legyen, mint ahol eddig hittük. A jelenetek elhatárolódnak egymástól, minden kijelentésnek, cselekedetnek csak adott pillanatban van értelme és aktualitása. Nem fűzhetük fel őket egy jól követhető fonálra.

 

Külön figyelmet igényel a nők központi szerepe a filmben, akárcsak Dallapiccola Odüsszeusz-operájában.
Az esti Florinában a rendőkordon és a tüntetés fenyegetettségében a férfi egy ismerős női arcot pillant meg, és szavakkal nyúl utána emlékeinek, melyek a múltból, az otthonból buggyannak ki: „Bárcsak azt mondhatnám neked, hogy visszatértem.“ De az utazás még nem ért véget.

A határon való átlépés élményét, a szinte halotti lelkek bolyongását, Koriza városának megzavarhatatlan romvilágát és elhagyatottságának szürkeségét egy idős asszonnyal osztja meg, akit átvisz taxijával a határon, majd az imbolygó lelkek e birodalmában hagy az úton és a mozdulatlanság kellős közepén.
Ahogy a florinai jelenetben asszony volt a látomások elindítója, úgy a Szkopjéba tartó vonaton is asszony hozza a fordulatot, és indítja el az emlékek áradatát. Az ajkak párbeszéde, amiben a Manakisz-testvérek munkásságáról egymás szavába vágva beszélnek, a testek párbeszédévé, érzéki ölelkezéssé válik.

Harvey a céljához közeledve, a tekercsek őrzőjének, Ivo Levinek a lányával találkozik. Az ő kapcsolatukból nem lesz érzéki ölelés, ők lelki szinten találkoznak, viszonyuk mindvégig szemérmes, visszafogott. A filmben ezt a nőt is, csakúgy, mint az előzőek egész sorát ugyanaz a színésznő, Maia Morgenstern játssza.

 

Itt, Szarajevóban ünnep van. A városra leszállt köd lehetetlenné teszi a gyilkosok számára a lövést. A békének ebben a rövid, tűnő pillanatában zenészek játszanak a tereken, színdarabot adnak elő egy sportpályán. Ez az egész olyan, mint egy álomszerű látomás, Rómeó és Júlia története pedig szimbolikus értelmet nyer az űzöttségben, az állandó ellenségességben.
Ez a védő takaró köd válik szemfedővé, amikor a rendezőtől elszakadt Levit és lányát lelövik egy autóból.

 

Itt ér véget az utazás, és az üres tekercsek villogásában kiürül a rendező lelke is. Nem tárul fel semmiféle titok, nem bukkan rá semmilyen saját, elveszett filmre. Az egyetlen emlék, ami számára marad, maga az utazás.
Tordai Zádor soraival élve: „Az egyik esetben a film lélektani önarcképpé válik. A másikban a tekintet és ezzel az önarckép értelme derül ki. Ami nem más, mint a balkáni világ katasztrófájának képe.“

 


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :