[kapcsolat]   husken

BistRovásHU

 

természet

 

MMA irodalmi

 

Hadifogoly

 

MaJel nyitva tartás

 

kitüntetés

 

MTN

 

eperjesi egyetem

 

KSK plakett

 

Rovás Google naptár

 

ISSN 1337-7167
< Képzőművészet < Videóanyagok < Irodalom < Színház < Társadalom​ < Programok < Utazás < Építészet < Médiavisszhang

 

ArtResidence

ArtResidence

reakció
MaJel Rovás Központ

 

Szabó Ottó

 

2%

 

Szabadiskola

 

Felvideki események

 

Zeman Zoltán
<<< Vissza a főldalra

Orosz cipők a Wesselényi utcában - bemutatjuk Anna Zaboeva cipőkészítőt

szerző: Mayer Kitti Hanna 2012-05-06

 

Orosz cipők a Wesselényi utcában - bemutatjuk Anna Zaboeva cipőkészítőt

 

Anna Zaboevát és csodaszép cipőit senkinek sem kell bemutatni. Na jó, ha mégis akadna olyan, aki nem hallott még az orosz származású cipőkészítő lányról és különleges lábbelijeiről (mert ez sem szégyen), most lehetősége van arra, hogy megismerje őt – nem csak ebből a rövid bemutatkozó írásból.

 

A kíváncsiabbaknak ugyanis csak annyi a dolguk, hogy felkeressék Budapesten a Wesselényi utca 19. szám alatt található Siberia névre keresztelt boltot, ahol – ha szerencséjük van – maga az alkotó segít a megfelelő cipő kiválasztásában. Én magam is arra vállalkozom ebben az írásban, hogy főképp személyes élményeimet osszam meg azokkal, akik kissé félve közelítenek a design és a designerek irányába. Lehet, hogy sokak számára érthetetlen ez a „félelem”, hiszen már otthonosan mozognak a magyar és nemzetközi design berkeiben, rendszeresen olvasnak hazai és külföldi magazinokat, napi szinten csekkolják a designblogokat és weboldalakat. Akad azonban egy másik csoport, akik számára a design meghatároz(hat)atlan fogalom, nincsenek tisztában a jelentésével, de lelkesek és nyitottak rá, hogy mindinkább megismerjék azt. Ezek az emberek (és sok esetben nem csak ők) hajlamosak abba a hibába esni, hogy a designerre mint művészre tekintsenek, s ezáltal megközelíthetetlennek, elérhetetlen figurának könyveljék el azt.

Sajnos, a napjainkban divatos sztárdesigner fogalomköre erre csak még inkább ráerősít, ez az egyik leginkább elterjedt és (szerintem) leginkább félreértett felfogás a designerről, hiszen ő alapvetően alkotó, teremtő ember, aki azonban nem zárkózhat elefántcsonttoronyba (mint mondjuk a művész), másoknak tervez és készít jól használható, nélkülözhetetlen tárgyakat (ideális esetben legalábbis).

A valódi cél az lenne, hogy közelebbről megismerjük a különféle designerek munkáját, s ezáltal kerüljünk közelebb hozzájuk és a tervezés folyamatához, hogy lebonthassuk azokat a falakat, amelyek a felhasználó, a fogyasztó és az alkotó között magasodnak. Szerencsés vagyok, hogy épp Anna Zaboeva volt kutatásom alanya, mert úgy gondolom, az ő személyisége mintapéldája annak, hogy a designer nem egy önmagától elszállt, dirigáló, nagybetűs brand csupán, hanem olyasvalaki, aki élvezettel, nagy lelkesedéssel készít olyasvalamit, amiben nemcsak ő, de mások is örömüket lelik. Javarészt olyan dolgokról fogok a soron következőkben beszámolni, amit bárki megtudhat, ha bepötyögi az internetes keresőbe az „anna zaboeva” kifejezést, de lesznek olyan részletek is, amelyeket csak a kaptafák, szabásminták és lomtalanításokból összehordott textildarabok között tudhat meg az ember.
 

Sétálok a Wesselényi utcán, keresem a 19. számot. Közeledve a sejthető célállomás felé meglátok egy cipős cégért, hirtelen megörülök, de ez csak egy egyszerű cipőjavító műhely. Amiről később megtudom (egy korábbi interjúból), hogy ide küldik át Annáék azokat a vásárlókat, akik bizonyos kényszerképzetektől vezérelve a Siberiában akarják megjavíttatni a cipőiket. De valljuk be őszintén, a Siberia kicsivel feltűnőbb jelenség, mint közvetlen szomszédja, és bár viszonylag pici, a kirakat előtt elhaladó járókelők egyike sem mulasztja el az alkalmat, hogy bekukkantson.

A helyiség korántsem hasonlít egy átlagos cipőboltra: a szandálok, bokacsizmák, magasszárú cipők hol párban egy függő polcon, hol halomba rakva egy kárpitozott karosszéken, hol egyesével felakasztva várják a betérőket. A bolt egyébként mindig más és más, ezt szintén egy korábbi interjúban olvastam, időről időre teljes egészében átalakul: Anna és barátai átrendezik a polcokat, újrafestik a falat, színes képeket kasíroznak a sarkokba (most épp régi térképeket).

 

Mikor kinyitom a bolt ajtaját, csengő jelzi a jöttömet, melynek következtében egy hatalmas szőrös kutya szalad le egy fölfelé vezető lépcsőről. Ő Anna Roger névre hallgató bearded collie kutyája, akit mindenki jól ismer az utcában olyannyira – meséli később Anna –, hogy előbb felismerik őt, mint a gazdáját („Ez az a kutya a cipőboltból!”). Nem sokkal Roger után érkezik Oleg, aki felvezet engem a galériára. Ő Anna munkatársa, orosz, és ők egymás között csakis az anyanyelvükön szólalnak meg.

Az egyik legérzékletesebb különbség az Annával készült interjúk és a személyes találkozás között, hogy míg az írott sajtóból alig derül ki valami Anna orosz múltját illetően, addig élő szóban le se tagadhatná származását: erős akcentus, tört magyar.

 

A galérián látszólag teljes fejetlenség uralkodik, különféle bútorok, kanapé, dohányzóasztal, egy masszázságy társaságában szétszórva cipők, cipőtalpak, textildarabok, fonalak hevernek. Anna és pár barátja a kanapén heverésznek, nevetgélnek, beszélgetnek angolul. Később önkényesen „lebzselőnek” nevezem el a helyet.
Anna korántsem lepődik meg a kérésemen, hogy interjút szeretnék vele csinálni, megszokta már az újságírókat, nem én vagyok itt az első, és nem is az utolsó (valószínűleg már nagyon unhatja). Kicsit én magam is feleslegesnek érzem a kérdéseket, amikkel készültem, ezt már számtalan más helyen elmondta. A hg.hu oldalon például ezt találtam:
hg.hu: Hogyan kezdtél cipőket készíteni?
Anna Zaboeva:  Már mikor kicsi voltam, szerettem bőrrel dolgozni... Nem, ez kamu. Nem tudom, hogy lettem cipőtervező! Ki tudok találni bármilyen sztorit, de annak mi értelme lenne?
Talán ez az a mondat, ami a legtöbbet mondhat el Anna személyiségéről. Nem kerekít nagy feneket a dolgoknak, nem áll szándékában sztárolni magát, s ez valószínűleg azért lehetséges, mert számára a cipőkészítés elsősorban nem biznisz és nem egy világmegváltó designötlet, pusztán csak szenvedély, kézműves mesterség. Ugyanebben az interjúban hangzott el tőle: „Ehhez jó kézügyesség kell és ötletek, ha ez a kettő nincs meg, akkor akármeddig tanulhatja ezt az ember, akkor sem fog menni.”

Bevallom őszintén, mikor ezt olvastam, kicsit képmutatásnak éreztem tőle ezt a mondatot. Ám néhány hete a Siberia Facebook oldalán találtam egy felhívást, amelyben egy egyhetes intenzív kurzust hirdetett meg azok számára, akik szívesen kipróbálnák magukat a cipőkészítésben. Nem tudni, hogy ez egy reklámfogás vagy pedig a későbbi segédek „castingja”, mindenesetre ehhez hasonló nyitott stúdió ötlettel a Design Héten szoktak csak előrukkolni az egyes tervezőirodák. Az pedig már igencsak zárójeles megjegyzés, hogy én magam is jelentkeztem erre a rendhagyó workshopra, meglátjuk, mi sül ki belőle.
 

A lebzselő hangzavarában próbálom kérdezgetni Annát, mégis hogyan jutott el idáig. Anna 2007-ben érkezett Magyarországra, nyert egy egyéves ösztöndíjat a budapesti Moholy-Nagy Művészeti Egyetem bőr szakára, ahol azonban – elmondása szerint – nem sok segítséget kapott a tanároktól, sokkal inkább a szaktársakkal együtt segítették egymás munkáját, illetve ő maga, autodidakta módon gyűjtötte össze, sajátította el a mesterségbeli tudást. Valamint megemlített egy német hölgyet, aki megtanította neki a cipőkészítés alapjait, az anyag, a matéria iránti szeretet és kíváncsiság már gyerekkora óta foglalkoztatta.

 

Több alkalommal, mikor jártam nála, egyszer sem láttam vázlatokat, rajzokat, cipőterveket – érthető módon Anna nem készít skicceket az elgondolt cipőről, rögtön megalkotja azt, s maga a tapintható, kézzel fogható anyag az, ami inspirálja. Ezért is lehetséges az, hogy mindenhol, ahová az ember lép a galéria terében és a pincében (erről majd később), a legkülönfélébb mintájú és textúrájú anyagokba botlik. Emiatt persze, kissé kaotikus állapot uralkodik a Siberiában (de a vásárlótól elzárt helyeken), de éppen ezzel jellemezhető leginkább Anna személye és alkotói attitűdje (merthogy szerintem a kettő nem választható el élesen egymástól). Folyton képes a megújulásra, sohasem pihen, hiszen számára a munkája a szenvedélye, mindig pörög, mindig valamilyen új cipőt húz a lábára (és egyben készít el mások számára is), keményen és szenvedéllyel dolgozik. Pedig, ha jobban belegondolunk, és egy kicsit a dolgok mögé nézünk, egy lányról beszélünk most, akit gazdag fantáziával és kézügyességgel áldott meg az ég, aki végzettségét tekintve textilmérnök, és akinek egészen hétköznapi neve van (Zaboeva=hentes, mészáros), csak épp a magyar környezetben hangzik egzotikusnak.
 

Anna miután befejezte tanulmányait a MOME-n, előbb a Rottenbiller utcában nyitott egy műhelyt, ahol a cipőket készítették, és amely bemutatóteremként is funkcionált. Sajnos, azonban a showroom kevésbé volt frekventált helyen, sok vásárlót veszítettek, ezért átköltöztek később a jelenlegi helyükre, a Wesselényi utcába, ahol leginkább manufaktúra jelleggel készülnek a tárgyak. A Siberia tulajdonképpen egy „főhadiszállás”, nemcsak boltként működik, hanem a pincében is folyik a munka, illetve bulikat, spontán összejöveteleket is szoktak itt tartani (általában este 10ig tartanak nyitva), egyszóval egy hely, ahol nem csak a vásárlás idejére tartózkodik az ember.
Ahogy Anna meséli, egy hónapban átlagosan 90-120 pár cipő készül, ezt a terhelést a Wesselényi utcai kis bolt nem bírná, ezért egy másik műhelyben is foglalkoztat varrónőket, cipészeket. Második látogatásomkor a Siberia pincéjében sikerült elcsípnem a varrónőt munka közben: épp összeillesztette, ragasztotta egy szandál „alkatrészeit”, amelyeket előtte Anna szabott ki a fenti galérián. Az a bizonyos káosz, amiről korábban beszéltem, a pincében a legszembetűnőbb: itt láthatóan semminek sincs meg a kívánt helye, de elég nagy ahhoz, hogy az összes kaptafa, összehordott matéria elférjen. Ez utóbbi nagy részét a lomtalanítások alkalmával összegyűjtött mindenféle anyag képezi, amelyet előbb fertőtlenítenek, megtisztítanak, ha kell, vasalnak, és az után használják fel a cipők elkészítéséhez. Természetesen, a cipőtalpakat, illetve a jó minőségű bőrt vásárlás útján szerzik be. A fel nem használt, kimaradt anyagokból pedig kiegészítők (karkötők, brossok, csatok) készülnek.
 

Anna személyisége nemcsak az általa készített cipőkben van benne, hanem magában a módban, ahogy ez az egész „biznisz” elindult. Jóval a bolt megnyitása előtt Anna az internetre rakta fel a kész cipőket, először csak a barátai rendeltek tőle, s ő postázta az árut. A mai napig a cipők 70%-a külföldön kerül értékesítésre, s ennek legegyszerűbb módja a webshop üzemeltetése, illetve jópár turista is vásárol, mikor Budapestre látogat. A nagy vásárlóközönség tulajdonképpen szájhagyomány útján alakult ki, s ez korántsem nagyképű állítás, hiszen mindannyian tudjuk, milyen gyorsan terjedhetnek el a világhálón és a közösségi oldalakon a legújabb designtermékek. A célközönség nyilvánvalóan a fiatalabb generáció, azon belül is az urbánus, metropolita közösség, hiszen ők azok, akik a Pleasemachine honlapján olvasható mottóra bátran bólogatnak („We are crazy, cool and colorful”). De nemcsak a Wesselényi utcában lehet megvásárolni Anna cipőit, külföldi boltokba is (Pozsony, Ljubljana, Párizs, Berlin) postázza őket.
 

Csodálkozásomnak adtam hangot, mikor megkérdeztem tőle, hogy ha ekkora népszerűségnek örvend a márka, jól megy a bolt, miért maradt Magyarországon, miért nem ment egy nyugatabbra? Annának Oroszországhoz képest itt sokkal könnyebb a dolga, mivel odahaza mindig is a nehézipar kapott nagyobb hangsúlyt a könnyűiparral szemben. Valamint Magyarország elég közel van a nyugat-európai államokhoz annyira, hogy megfelelő minőségű alapanyagokat tudjanak vásárolni, nem úgy, mint Oroszországban. Másrészt Anna személyiségéből fakadóan jól érzi magát, berendezkedett, meg van elégedve az itteni helyzettel, és ha egyébként is postázza a cipőket, nem látná sok értelmét annak, hogy külföldön dolgozzon és dolgoztasson.
 

A magyar tervezők közül nemcsak Anna foglalkozik cipőkészítéssel, ám ő az, aki markánsan eltérő vonalat képvisel a többiekkel szemben. Vágó Réka elegáns, nőies cipőket alkot, míg például Illés Katalin tradicionális, régmúlt korokat idéző lábbeliket készít. A különbség az árakban is megmutatkozik. A már említett hg.hu-n olvasott interjúban Anna így fogalmazott a saját cipőivel kapcsolatban (bár konkrétan nem nevezte meg az említett cipőkészítő pályatársakat): „A legdrágább itteni modell 110 euróba kerül, de nem ismerünk más magyar tervezőt, aki egyedi, kézi készítésű bőrcipőt olcsóbban adna. Mi nem egy drága híres márkát szeretnénk csinálni, azt szeretnénk, ha minél többen vinnék a cipőinket.”

Egy valamiről nem beszéltem még. Anna nem Anna Zaboeva brand alatt adja el a cipőit. Legfőképp a név egzotikum jellege miatt, Anna szerint ez érthetetlen és befogadhatatlan lett volna a közönség számára. A Siberia név pedig csak a bolt megnevezése. A cipők a Pleasemachine márkanevet viselik. Illetve szerepel a logóban egy kis alkatrész, amely leginkább a régi játékbabák hátán látható tekerőre emlékeztet, amivel fel lehetett őket húzni). Beírván az internetes keresőbe, nem találtam egyértelmű fordítását a szónak, talán nem is létezik. Mikor Annát kérdeztem, mit jelent a Pleasemachine, annyit mondott: szívből adni.  
 

Anna Zaboeva honlapja

mozgóképes interjú, 1. rész

mozgóképes interjú, 2. rész


Az Ön véleménye

név:

e-mail:

hozzászólás:


biztonsági
kód:


Nem látom a kódot
- Ide Írja be a biztonsági kódot!
 

Vélemények :